Shock!

július 21.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Twisted Sister: Stay Hungry

0510ts1Ma harminc évvel ezelőtt jelent meg a Twisted Sister harmadik nagylemeze, a Stay Hungry, amely a hozzá készült videóknak köszönhetően tinédzserek százezreivel ismertette meg a rockzenét a '80-as évek első felében. Dee Snider és zenekara persze nem kizárólag a We're Not Gonna Take Itről és az I Wanna Rockról szólt, de ma is ezekről emlékszik rájuk mindenki: itt az ideje tehát, hogy kicsit visszatekintsünk az akkori időkre, és felidézzük a Twisted Sister kérészéletű, ám annál földrengetőbb mainstream sikereinek korát.

A New York-i Twisted Sister még 1972-ben alakult Jay Jay French gitáros jóvoltából, de befutásuk sokáig, egy egész évtizeden át váratott magára: a pályafutását Silver Star néven vad, kemény ősglam-fogatként kezdő bandába 1976-ban került be minden idők egyik legátütőbb frontembere, Dee Snider, és tulajdonképpen innen számíthatjuk a zenekar létrejöttét. Ez az időszak azonban meglehetősen csendes volt: a French és Snider mellett Eddie „Fingers" Ojeda gitárossal, Mark „The Animal" Mendoza basszerrel és különböző dobosokkal felálló csapat csupán a '70-es évek végére lett valamelyest ismert New York klubjaiban, miután a Van Halen áttörése beindította az amerikai heavy metal hullámot.

megjelenés:
1984. május 10.

kiadó:
Atlantic / Warner

producer: Tom Werman

zenészek:
Dee Snider - ének
Jay Jay French - gitár
Eddie Ojeda - gitár
Mark Mendoza - basszusgitár
A.J. Pero - dobok

játékidő: 36:58

1. Stay Hungry
2. We're Not Gonna Take It
3. Burn In Hell
4. Horror-Teria: The Beginning
A.) Captain Howdy
B.) Street Justice
5. I Wanna Rock
6. The Price
7. Don't Let Me Down
8. The Beast
9. S.M.F.

Szerinted hány pont?
( 60 Szavazat )

A csapatnál elsőként mindenki a látványos imázsra, a női ruhákra és sminkre figyelt fel, de mindez megtévesztő volt: az 1982-es, már A.J. Pero dobossal készített Under The Blade debütön a kaliforniai kortársaknál bárdolatlanabb, agresszívebb zene szerepelt. Ennek fényében nem meglepő, hogy a zenekar először nem odahaza, hanem a NWOBHM vasmarkában lévő Európában vált ismertté. Snider: „A Twisted Sister alapvetően különbözött azoktól a nyugati parti bandáktól, akik nagyjából velünk egyszerre törtek be a köztudatba. A Mötley Crüe meg a Ratt tényleg élte a rock'n'rollt, csajoztak és kábítószereztek. Mi velük ellentétben nem Kaliforniából, hanem a keleti partról érkeztünk, ahol a balhé nem a felelőtlen partizást takarta, hanem egyet jelentett a verekedéssel. Ez elsősorban a korai glam időszak miatt alakult így, amikor tűsarkú cipőkben, hatalmas, feltúrt frizurákkal nyomultunk a klubokban, a kemény csávók pedig állandóan belénk kötöttek. Mi meg persze nem hagytuk magunkat. Nem is csoda, hogy először Európában tudtunk érvényesülni, a brit heavy metal új hullámának bandái között. Ekkoriban az egyik legnagyobb támogatónk Lemmy volt, és ez sokat segített, hiszen 1982 körül a Motörhead az egyik legnagyobb zenekarnak számított Európában."

Az Under The Blade-ből nyomott szériák gyorsan kifogytak (az albumot innentől fogva bő másfél évtizeden át, az első hivatalos újrakiadásig csak méregdrágán, illetve kalózmásolatban lehetett beszerezni), az Atlantic pedig ráérzett, hogy a csapatban rejlik némi potenciál, így gyorsan leszerződtette őket. Az 1983 júniusában kiadott második album, a You Can't Stop Rock'N'Roll azonnal beindította a csapat szekerét: az I Am (I'm Me) képében megszületett az első slágerük, amikor pedig az év augusztusában maguk alá gyűrték a Monsters Of Rock fesztivál teljes névsorát Doningtonban, elindultak a világuralom felé (jellemző, hogy a szervezők egyenesen rettegtek a zenekar fellépése előtt és közben, hogy Snider teljesen kezelhetetlenné hergeli majd a közönséget, de a koncert végül balhé nélkül ment le).

0510ts6Ezek után az Atlantic is komoly stábot tolt a csapat alá, hogy megadják a kellő rangot a sorsdöntő harmadik albumnak, bár magában a zenekarban állítólag nem tudatosult, hogy éppen valami rendkívülit csinálnának. Snider: „Igazából nem éreztük, hogy a lemez különleges lehet: simán csak jártuk a saját utunkat. Jó, annyit éreztünk, hogy szabad utunk lesz vele az Atlanticnél, mert miután a You Can't Stop Rock'N'Roll beütött Európában, az Államokban is elkezdett szépen fogyni. Azon viszont mindig jókat röhögök, amikor valaki azt mondja, hogy a Twisted Sister átment kommerszbe a Stay Hungryval, a lemez ugyanis 1982-ben íródott. Akkoriban így melóztunk: amikor az Under The Blade-et készítettük, nekem már a következő anyag dalain járt az eszem, amikor pedig a You Can't Stop Rock'N'Rollt vettük fel, már javában a Stay Hungryt írtam. És akkor bizony nem is lehettünk volna éhesebbek, lendületesebbek. Vagyis szó sem volt kommercializálódásról, az elveink feladásáról vagy bármi ilyesmiről." Mindez persze rengeteg vitához vezetett a poposabb megszólalások nagy barátjával, Tom Werman producerrel: „Werman korábban Ted Nugent meg a Mötley Crüe hangzását is polírozottabbá tette, és valami olyasmi lehetett a cél, hogy minket is lecsiszoljon egy kicsit. Ebből nagyon sok probléma származott: úgy éreztem, kompromisszumokra akar kényszeríteni bennünket, és elég nehéz volt megtartani a zenekar hangzásának lényegét ilyen körülmények között", emlékezett vissza Dee, aki nem igazán tudta, milyen eredményre jutnak majd. Geoff Workman, a hangmérnök azonban érezte a potenciált a dalokban, és már ekkor írásba adta neki, hogy amennyiben az album nem lesz legalább platina az Egyesült Államokban, visszavonul.

Ha hihetünk a banda tagjainak, az album óriási feszültségek közepette készült. Jay Jay French állítása szerint a bajok eleve ott kezdődtek, hogy a producer alaposan kiherélte a lemez gitársoundját: „Mi amolyan ultrasúlyos hangzást képzeltünk el a lemeznek, de akkoriban minden rocklemez vékonyan, középtartományokban szólt, így aztán a Stay Hungry is ilyen lett. Folyamatosan harcoltunk az Atlantic kiadóval meg Tom Wermannel, hogy ne így legyen, de alulmaradtunk." Mindez egyébként nemcsak a hangzásra vonatkozott, hiszen Mark Mendoza szerint például Werman eleinte azt is kőkeményen ellenezte, hogy a csapat által megálmodott két húzódal a lemezre kerüljön: „Egy lemez esetében biztosnak kell lenned benne, hogy egyrészt jól szól, másrészt jók a dalok, harmadrészt a tényleg fontos dalok szerepelnek rajta. Tom Werman ehhez képest nem is akarta feltenni az albumra az I Wanna Rockot meg a We're Not Gonna Take Itet. Azt mondta, ezek a dalok szörnyűségesek... A zenekar viszont ebben a kérdésben nem engedett: belemásztunk az arcába, és keresztülvittük az akaratunkat. És ez a két dal lett a Twisted Sister történelmének két leghatalmasabb slágere, miközben fel sem akarta venni őket..."

0510ts7Werman szerint mindez persze nem felel meg a valóságnak. „A producernek semmi beleszólása nincs abba, mi kerüljön fel a lemezre: ő önti végső formába az anyagot, de a tartalmat illetően az utolsó szót a kiadó A&R-osai mondják ki", nyilatkozta már bőven a 2000-es években. „Jay Jay élő hangzása tényleg nem felelt meg maradéktalanul a lemezre, így aztán három napig szórakoztunk, mire sikerült találnunk egy nagyjából elfogadhatót, de ehhez egy rohadt jó hangmérnökre is szükségünk volt. És annak idején az összes lemezen kevés volt a mély tartomány a mai sztenderdekhez képest. Viszont Dee Snider végig bent ült a keverésnél, és minden egyes hangra rábólintott, miközben a korszak más producerei biztosan nem engedték volna az előadókat beleszólni a munka ezen szakaszába. Az sem igaz, hogy úgy erőltettek rájuk kívülről. Tény, hogy Doug Morris, az Atlantic egyik főnöke személyesen kért fel a munkára, de a zenekar is nagyon győzködött, hogy vállaljam el. Maga az album egyébként tényleg nehezen állt össze, mint ahogy a '80-as évek metal lemezeinek többsége szintén nem volt könnyű szülés, de nincs kétségem afelől sem, hogy nagyon jelentősen közreműködtem minden platinastátuszt elért zenekarom sikereiben. A Twisted Sisteréiben is. Így aztán inkább igyekszem nem foglalkozni vele, amikor szarságokat nyilatkoznak rólam, de azért bosszant, hogy simán megetetik ezekkel a baromságokkal az embereket. De hát Dee Snider mindig is nehezen osztozott másokkal a dicsőségen, az ő esetében totális one-man showról beszélünk." Akárhogyan is szekálták egymást halálra a stúdióban, a banda harmadik nagylemeze végül 1984. május 10-én jelent meg Stay Hungry címmel, és azonnal zajos sikert aratott.

Zeneileg a Twisted Sistert többen is a KISS és az AC/DC metszéspontján helyezték el ekkoriban, ami nyilván sarkítás, de egyébként nem feltétlenül rossz párhuzam. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a banda Snider által egyedüli dalszerzőként dominált zenei világa legfeljebb a felszínen volt rokon a Sunset Strip ekkoriban felfutó glam/sleaze csapataival: New York-i bandaként a Twisted Sister sokkal nyersebb, agresszívebb, bárdolatlanabb volt mondjuk a Rattnél, de még a korai Mötley Crüe-nél is. Ez még erről a lemezről is lejön, pedig produkciós szempontból tényleg simább egy kicsivel, mint két elődje – én ezt mondjuk sosem éltem meg drámai váltásként, sőt, egészen addig nem is tudatosult, amíg pár évvel ezelőtt először el nem olvastam a témába vágó nyilatkozatokat. Magyarán szólva hamisítatlan Twisted Sister anyagról van szó, a zenekar minden kötelező stílusjegyével. A tagok zenészi kvalitásain a mai napig divat élcelődni, ami önmagában teljesen jogos: itt senki sem volt virtuóz, és aki látta már őket élőben, az fokozottan tisztában van vele, hogy technikai szempontból mind French, mind Ojeda, mind Pero komoly hiányosságokkal küzd. Viszont náluk sosem a kifinomultságon volt a hangsúly: a Twisted Sister erejét mindig is a említett bárdolatlanság, fékevesztettség adta, amely a mai koncertjeiken is maximálisan átjön, és hatására az embert nem is érdekli a fakezűség. És azt is tegyük hozzá, hogy Snider hangja elvitathatatlan: nemcsak az egyik legátütőbb frontember-egyéniség, aki csak valaha is a rockszínpadokat taposta, hanem lemezen is árad belőle az a bizonyos extra szenvedély, arról nem is beszélve, hogy ez az erőteljes, elsöprő orgánum tényleg olyan, amit a jóisten is lázadó himnuszok eléneklésére teremtett.

0510ts2

Ennek megfelelően a Stay Hungry az egyik oldalról lázadó tinédzsermetal-lemez: a nyitó címadó szám még nem is feltétlenül kívánkozik ebbe a kategóriába pörgős tempójával és Snider fogós dallamaival, az utána következő We're Not Gonna Take It azonban elveti a kockát, innentől nincs visszaút. Talán leírom magam azzal, amit most mondok, talán éppen ellenkezőleg, de hiába azonosítja mindenki a mai napig ezzel a nótával a Twisted Sistert, szerintem messze ez a lemez leggyengébb szerzeménye. Érdemes megjegyezni, hogy emellett zeneileg is kilóg az összképből: inkább amolyan szimpla, habkönnyű ősglam/rock'n'roll ez tufa ütemekkel és borzalmas, gitárszólónak nehezen nevezhető valamivel, összhatásában pedig sokkal inkább 1974-et idézi, mintsem 1984-et. A maga butaságában annak idején nyilván én is milliószor üvöltöttem különböző klubokban szeszgőzös fejjel, de ettől még sosem volt a kedvencem, ma sem az, és ez már aligha fog változni... Ha már a nagy slágereket vesszük, a hasonlóan alapra vett, himnikus kórusú I Wanna Rockot is sokkal erősebb számnak tartom, de még ez sem versenyezhet az olyan további témákkal, mint az említett címadó, az igazi '80-as évek-beli amerikai metal Don't Let Me Down vagy a záró, szintén igen nyers és vad S.M.F. (azaz Sick Motherfucker, mi más...), amelyek sokkal inkább kifejezik, miről is szólt ez a zenekar a hőskorban.

Ha most húznád a szádat, mondván, ugyan már, a Twisted Sister a világon semmiről sem szólt, szerintem tévedsz. Aki csak a nagy slágereket ismeri tőlük, valóban hajlamos belegyömöszölni őket az általános alsósok mindennapjaihoz tartozó fiókba, pedig Snideréknek létezett egy sötétebb, kifejezetten gonosz és úgymond tényleg veszélyes oldala is: ezt az imázs meg a klipek elég jól elfedték a felületes szemlélők előtt, de nem véletlen, hogy a banda korai korszaka későbbi thrash, black és death metal fogatok százai számára jelentett alapvető inspirációt. Ezt a vonalat még csak nem is az olyan nyilvánvalóbb számok képviselik a Stay Hungryn a legékesebben, mint a kimért kezdésből kibontakozó, még kalapálós ritmusai ellenére is delejes hangulatú Burn In Hell vagy az ősmetalos érzetű, ősprimitív lüktetésű The Beast, hanem inkább a két részből összerakott, majdnem 8 perces Horror-Teria, és annak is különösen első egysége, a Captain Howdy. Ebben a kifejezetten beteg, elvetemült darabban a klasszikus Alice Cooper-féle horror-rockszínház érzésvilága éled újjá, és az benne a leghatásosabb, hogy emellett az egyik legragadósabb szerzemény is a lemezen. A pszichopata szöveg csak fokozza a hatást, és a másik szemszögből megírt Street Justice is csak részleges feloldozást hoz utána zaklatottabb hangulatával. (A dalpáros már ekkoriban is mozgatta Dee fantáziáját, és a '90-es évek végén ezek alapján készült el a Strangeland című horrorfilm is, Captain Howdy szerepében saját magával.) De dalszerzőként még a kellemes The Price ballada is többet árul el Sniderről, mint a We're Not Gonna Take It.

0510ts3

A lemez sikere úgyszólván programozott volt, mindenki tudta, hogy robbantani fognak vele – arra azonban előzetesen még az Atlantic legrutinosabb fejesei sem bazíroztak, hogy a Stay Hungry valóságos őrületet okoz majd az Egyesült Államokban. Erről persze elsősorban a We're Not Gonna Take It és az I Wanna Rock videói tehettek, amelyekben a zenekar tagjai sietnek a főszereplő kölykök segítségére az elnyomó apa és a gonosz osztályfőnök ellenében. Nem nagyon tudom átlátni, hogy a maguk idejében milyen hatást keltettek ezek a videók, lévén még bőven óvodáskorban voltam akkoriban, de később, még mindig gyerekként nézve roppant cikinek találtam őket, és ma is jócskán túlzásnak tűnnek, még a korszak egyébként tényleg durva túlkapásaihoz képest is. Viszont ez a minden ízében túlhangsúlyozott, nyilván jól kitalált imázs nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Twisted Sister azonnal betört a lehető legszélesebb köztudatba. Aki egyszer meglátta Snidert, garantáltan egy életre megjegyezte.

Érdekesség, hogy az MTV eleinte nem lelkesedett az elsőként elkészült We're Not Gonna Take It klipért: bizonyos fejesek azt mondták, ez nem is igazi rockvideó, és alig akarták leadni. Azonban mint oly sok más esetben is, egy idő után meg kellett hajolniuk a nézők akarata előtt, a dal pedig a korszak emblematikus slágere lett. Snider: „Arról, hogy a szám generációkon átívelő karriert futott be, alapvetően a videó tehetett, ami aztán vitte magával a dalt is. Ezzel most persze nem azt mondom, hogy a klip csinálta meg a nótát, mert már a megjelenés hetében is száznegyvenöt rádió nyomta a We're Not Gonna Take Itet, és a videót csak két héttel később mutatták be. És ez a száznegyvenöt bizony állati magas szám volt egy heavy metal banda számára 1984-ben. Szóval a dal magáért beszélt, a klip pedig csak még jobban ráerősített. Tisztán emlékszem rá, hogy egyszer Connecticutban, valami elég gáz környéken lerobbant a busz, és muszáj volt kiszállnom telefonálni egyet, hiszen akkor még nem voltak mobiltelefonok. Ott álltam az éjszaka közepén a fülkében, amikor elment mellettem egy fekete srácokkal teli kocsi, akik egyből elkezdtek kiabálni: hé, az ott a csóka a Twisted Sisterből! Én meg ledöbbentem, mert rájöttem, hogy a We're Not Gonna Take It sikere tényleg nem volt tekintettel a stílushatárokra. Betörtünk vele a popvilágba, a nagyvárosi gettókba, mindenhová, mert a filmszerű videót mindenki értette. Megnézték, és a nótára is rákattantak. Az meg persze már csak plusz, hogy akkoriban senki sem készített ilyen típusú klipeket, szóval a dolog újszerűnek is számított. Akárhol készítenek minden idők száz legjobb videója-összeállítást, a We're Not Gonna Take It mindig benne van."

0510ts8A szám egy hely híján az amerikai Top 20-ig verekedte magát, majd hamarosan az I Wanna Rock, illetve a The Price is döbbenetes karriert futott be az MTV-n és a rádiókban, és a lemezt is húzták maguk után: a Stay Hungry befészkelte magát a Billboard Top 200 élbolyába, és hosszú hónapokon át ott is maradt (csúcshelyezése a 15. pozíció volt). A Twisted Sister hirtelen az érdeklődés homlokterében találta magát, élő koncertjeik ereje, Snider tornádószerű energiája pedig amerikai fiatalok tízezrei számára jelentette ekkoriban az első, alapvető heavy metal élményt.

A zenekar a siker szempontjából a lehető legjobb helyen bukkant fel a lehető legjobb időben, ám bőven kaptak olyan extra nyilvánosságot is, amelyre bizonyosan nem vágyakoztak. Az Egyesült Államokban ugyanis ekkoriban élte virágkorát a PMRC (Parents Music Resource Center) nevű erkölcscsősz szervezet, amelyet a későbbi demokrata alelnök, Al Gore felesége, Tipper Gore alapított pár unatkozó szenátorfeleség társaságában. A PMRC jóformán az összes amerikai hard rock/metal zenekarra rászállt ekkoriban, ám a W.A.S.P. mellett a Twisted Sisternek szentelték a legnagyobb figyelmet: a zenekart a fiatalság szexista, ördöggel cimboráló megrontóinak kiáltották ki, és valóságos boszorkányüldözést indítottak ellenük. A bohóckomédia csúcspontját az jelentette, amikor Snidernek még a Kongresszus illetékes bizottsága előtt is meg kellett jelennie egy meghallgatáson: „Így utólag visszatekintve számomra a '80-as évek legnagyobb része háború volt. Hadban álltam az egész világgal. Dühös fiatalember voltam, örök tinédzser, aki elszántan akart bizonyítani, miközben a média először akadályozott a tevékenységemben, majd megpróbált elsőszámú közellenséget faragni belőlem, a végén pedig még a hivatalos politika is rámszállt. A PMRC hadat üzent bizonyos zenekarok, köztük a Twisted Sister ellen, mondván, hogy az üzenetünk erőszakos és szexista. Belekötöttek az Under The Blade lemezünk címébe, és azt mondták, hogy ezzel a nemi erőszakot meg a szado-mazo-dolgokat reklámozzuk. Mindebben csak az a vicces, hogy azt a nótát akkor írtam, amikor Eddie-nek operálni kellett a torkát, és ő nagyon félt a műtéttől, attól, hogy esetleg nem lesz képes többet beszélni vagy énekelni. Az a dal egy műtétről szólt, az ég szerelmére! Miközben a kortársak hülyére itták vagy drogozták magukat, engem valami belső erő hajtott. Az a düh, az az energia, ami a színpadról áradt, nem póz volt. Mindvégig önmagamat adtam, ettől volt annyira különleges a Twisted Sister. Amit mi csináltunk a bulikon, az egyfajta katarzis volt mind a zenekar, mind a közönség számára. Én a koncertjeink után sosem partiztam és sosem hajtottam a csajokat, hanem felültem a buszra, és mentem vagy a következő helyszínre, vagy haza a feleségemhez. Pont engem pécéztek ki, miközben már akkor is egy józan és tiszta életet élő családapa voltam, rendezett otthoni háttérrel. A megjelenésem persze extrém volt, ez tagadhatatlan, de drogokkal például sosem foglalkoztam."

Megoszlanak a vélemények arról, inkább ártott vagy használt-e a zenekarnak az óriási sajtókampány, de tény, hogy a nevük hónapokon át, folyamatosan közszájon forgott, és nem volt olyan ember ekkoriban Amerikában, aki ne ismerte volna őket. Jay Jay French: „Szerintem ez az egész cirkusz nem ért semmit, és mindenki csak az idejét vesztegette vele. Még csak azt sem tudom egyértelműen megmondani, hogy inkább segített vagy ártott-e a zenekarnak... Sima aktuálpolitikai cirkuszról volt szó, ami végső soron semmit sem változtatott meg: ha belegondolsz, mikbe kötöttek akkoriban bele, és megnézed, manapság milyen lemezek meg videók jönnek ki, egy viccnek tűnik az egész. De hát a világ változik. Elvis a világ legveszélyesebb dolgának tűnt, amikor felbukkant Vegasban, Chuck Berry meg olyan volt, mintha egyenesen az ördög szállt volna meg egy fekete embert, aztán néhány évvel ezelőtt már a Johnny B. Goode volt John McCain elnöki kampánydala... A mi klipjeinkre is mindenki azt mondta annak idején, hogy úristen, ez szörnyű, ez sokkoló, ma ezzel szemben még csak egy homlokráncolást sem váltana ki egyik sem. Jobban belegondolva csak egy dolog ártott nekünk hosszabb távon: amikor Dee megjelent a Kongresszusban, és kijelentette, hogy a magánéletben barátságos ember, aki imádja a feleségét és nem drogozik! Na, amikor ezt meghallottam, egyből az jutott eszembe, hogy ezzel vége mindennek, leromboljuk a legendánkat! Sőt, még a kiadó is figyelmeztetett minket, hogy ne hangsúlyozzuk, hogy nem iszunk és nem drogozunk, mert oda lesz a mítosz... Ez az egyetlen biznisz a világon, ahol nem veszi ki jól magát a józanság, ami nyilván nevetséges, de hát ez van. Szóval kussolnunk kellett, mert az imázsunk szerint őrült, hibbant alakok vagyunk. És abból a szempontból tényleg azok voltunk, hogy fanatikusan zenéltünk, de sosem partiztunk, nem ittunk, nem drogoztunk, és én személy szerint például messzire elkerültem azokat a zenészeket is, akik így éltek. Egész életemben talán öt sört, ha megittam... Kőkeményen dolgoztunk." Az ábra teljességéhez tartozik, hogy a 2012-es amerikai elnökválasztási kampányban már a '80-as években kiátkozott We're Not Gonna Take It is kiemelt szerepet kapott: egyenesen a republikánus Mitt Romney alelnökjelöltje, Paul Ryan választotta szignáljának. Persze csak addig, amíg Snider hivatalos nyilatkozatban nem tiltakozott a dolog ellen (ennek azonban pusztán annyi oka volt, hogy az énekes vállalhatatlannak ítélte Ryan nézeteit).

0510ts5Sniderék jóformán észbe sem kaphattak, és a Stay Hungry maga alá gyűrte a világot: nem egészen egy év alatt kétszeres platina lett az Egyesült Államokban, és a megjelenésétől számított másfél év során összesen huszonöt arany-, illetve platinalemezt kaptak érte világszerte. A fénykor azonban nem tartott sokáig: noha a Twisted Sisterre ma is a '80-as évek első felének meghatározó bandái között tekint vissza a rockközönség, igazából a mai napig is csak kevesekben tudatosul, hogy a zenekar elképesztő sikersztorija összességében három évig sem húzódott – és ebbe már a felívelő szakasz is beleszámít... A Stay Hungry 1985 novemberében – kicsit talán túl gyorsan – kiadott folytatása, a Come Out And Play elvileg mindent tartalmazott, amire a tábornak csak szüksége lehetett, ám egyértelműen gyengébbre sikeredett elődeinél, és ez kereskedelmi téren is villámgyorsan megmutatkozott: az első klipnek választott, a The Shangri-Lastól feldolgozott Leader Of The Pack megbukott. A helyzetet az Alice Cooperrel, Brian Setzerrel és Billy Joellel megerősített Be Chrool To Your Scuel sem tudta megmenteni, pedig ehhez tűzoltás gyanánt receptjében a Stay Hungry slágereihez visszatérő videót forgattak. Ezt azonban az MTV a folyamatos politikai támadások miatt már nem merte vad rotációban nyomatni, és pár lejátszás után egyszerűen törölték a menetrendből.

A Come Out And Play viszonylag gyorsan átlépte az aranylemez fokozathoz szükséges 500 ezres eladást az Egyesült Államokban, ám ezután megrekedt, a turné pedig – óriási meglepetésre – csúfos bukást hozott a bandának félházakkal és kényszerűségből lemondott koncertekkel. Eddie Ojeda: „Senki sem tudja, mitől lesz az egyik lemez olyan, hogy egyszerűen mindenki rákattan, és miért nem kapja meg a megfelelő figyelmet a másik. Minden erőnket beleadtuk a Come Out And Playbe, a mai napig sem érzem úgy, hogy bármi gond lett volna azzal a lemezzel, de az emberek mégsem vették az adást. Ilyesmi bizony előfordul néha..." A turné végén A.J. Pero lelépett az ekkorra már személyi szinten is komoly feszültségekkel birkózó bandából, a folytatás, az 1987-es Love Is For Suckers pedig már nem is hagyományos zenekari munkában készült: Snider külső dalszerzőkkel írta és a még Wermannél is híresebb hangzáshabosító Beau Hill-lel rögzítette az anyagot, a gitártémák oroszlánrészét pedig Reb Beach, az ekkoriban még csak formálódó Winger leendő virtuóza játszotta fel Ojeda és French helyett. A dalait tekintve egyébként kiváló album a korábbi lemezekhez képest nettó pop metalt tartalmazott, de a közönség nem kért az imázsát is jelentősen visszanyeső zenekarból: a lemez megbukott, a csapat pedig az év végén feloszlott. Ha mindez nem lenne elég, Snider és French ekkorra már olyan szinten utálta egymást, hogy megfogadták: soha többé nem állnak szóba a másikkal.

Ma már persze Snider is határozott elképzelésekkel rendelkezik azt illetően, mi okozhatta a rekordgyorsaságú zuhanórepülést a '80-as évek közepén: „Szerintem egyszerűen túl sok volt belőlünk. 1984 tájékán a vízcsapból is a Twisted Sister folyt Amerikában. Kezdetben persze mi is nagyon élveztük ezt a hatalmas sikert, hiszen messzebbre jutottunk, mint valaha is álmodni mertük volna. A legnézettebb tévéshow-kban voltam állandó vendég, a legolvasottabb újságok cikkeztek rólunk, én pedig már akkor is Grammyt adtam át koszos headbanger létemre, amikor még nem is létezett a heavy metal kategória. Úgy éreztem, hogy ezzel belepiszkítok a fényűző mainstream világba, felforgatom egy kicsit a dolgokat, azonban kívülről ez az egész úgy festett, mintha az örök lázadót is bedarálta volna a gépezet. Erre persze csak jóval később jöttem rá. Elkövettem azt a hibát, hogy a popmagazinoknak és a tinédzserlapoknak is nyilatkoztam, és nemcsak a rockújságoknak, így popbanda lett belőlünk rajongó tinikkel, miközben legbelül lázadó metalcsapat voltunk. Platinalemezes sztárokként egyszerűen nem tudtuk megőrizni a hitelünket az utcán. Elkapott minket a fogaskerék, és ugyan nem tudatosan, de megkíséreltük megismételni a Stay Hungry hihetetlen sikereit, ezért számos olyan nóta született a zenekar legutolsó korszakában, amelyek már nem voltak többek másodosztályú utánzatoknál."

0510ts9A tagok közül ezután csak az énekes kapaszkodott meg a színtéren, ám évekig kísértette a balsors. A Clive Burr-rel és Bernie Torméval közös Desperado projekttel elkészített, több mint kiváló albumot 1988-ban a kiadó egy héttel a megjelenés előtt tiltotta le, és egészen 1996-ig nem is került hivatalosan forgalomba. Ekkor már azonban csak kuriózumként jöhetett ki Snider magánkiadásában, és az énekes már egy másik bebukott bandán is túl volt az Al Pitrellivel közös, két több mint figyelemre méltó albumot leszállított Widowmaker révén. Zeneileg mind a Desperado, mind a Widowmaker messze túlmutatott a Twisted Sisteren, ám utólag már maga Dee is tisztában van vele, hogy esélytelenül állt velük rajtvonalhoz: „Tisztán emlékszem egy pillanatra: a '80-as évek közepén történt, hogy ott ültem a medence partján egy sokmillió dolláros házban, a garázsban öt autó meg két hajó, a pénztárcám tele, én pedig a tinédzser dühről szóló következő számon gondolkodtam. És persze nem is jutottam semmire: az jutott eszembe, hogy nem vagyok bolond, nem énekelhetek arról, hogy sokra fogjuk vinni, és hogy ezt már nem nyeljük le, és hogy nyomatni akarom a rockot, hiszen sokra vittük, nem nyeltünk le semmit, és nyomattam a rockot. Így aztán ebből a dühből nem is maradt semmi. A dalok minősége később, a Desperadóban meg a Widowmakerben is magas volt, de a Twisted Sistert és engem alapvetően a zenében rejlő tűz, frusztráció meg az üzenet juttatott a csúcsra. Egyszer beszélgettem egy régi rajongónkkal, Brian Kauffmannal, aki idővel komoly lemezipari fejes lett, most pedig Hollywoodban dolgozik, és ő mondta, hogy negyvenötször látta élőben a bandát, mert egyszerűen elhitte, hogy hiszem, amit énekelek. Annyira látszott rajtad, hogy hiszed: te leszel a legnagyobb dolog a világon a szeletelt kenyér óta, hogy nem maradt más választásom, én is hittem neked – mondta. És minden előadó esetében ezek a legjobb évek: amikor hiszik, hogy nincs vesztenivalójuk, és bárkit levernek, aki az útjukba próbál állni."

A Twisted Sister tagjai között végül a '90-es évek második felében kezdett el megolvadni a jég, és a 21. század elején végül újjá is alakultak. Tehették, mert a csapat legendája a köztes időszakban sem lankadt: egy statisztika szerint például még 1987 és 1997 között is több mint egymillió régi Twisted Sister album kelt el világszerte, ráadásul nagyrészt postai megrendelések útján, mivel az Egyesült Államokban például kifogytak a raktárkészletek, és a legtöbb boltban nem is igazán lehetett kapni a lemezeket. Emellett a metal színtér legkülönbözőbb nagyságai hivatkoztak alapvető inspirációként, belépő zenekarként Sniderékre – ahogy arról már korábban szó volt, nemcsak a könnyedebb vonalról, sőt: a Captain Howdyt a Crisis és a Broken Hope, a Burn In Hellt a Dimmu Borgir, az Under The Blade lemezes Tear It Loose-t az Entombed is feldolgozta. Jay Jay: „Ma is simán felléphetünk akármilyen európai death, black vagy thrash metal fesztiválon, mert erről a színtérről is rengeteg zenész imádja a korai zenéinket, és istenítik a csapatot: a Dimmu Borgir, meg ezek a bandák... Nagy megtiszteltetés számunkra mindez, de abból a szempontból érthető is, hogy a Twisted Sister egy intenzív metal csapat. Mindig úgy próbáltam érzékeltetni a lényeget, hogy olyanok vagyunk, mint egy jéghegy: a színpadon csak a felszínt látod, de a dolog 90 százaléka az alatt helyezkedik el. És pont ettől olyan jó ez a banda."

Sok kortársával ellentétben a mai Twisted Sister nem akarja elhitetni a közönséggel, hogy nem nosztalgiáról van szó: csupán kevés koncertet adnak, új lemezről pedig szó sincs. Újonnani tevékenységük az élő fellépéseket leszámítva kimerült egyetlen új számban, illetve egy tíz évvel ezelőtti speciális Stay Hungry kiadásban: a Still Hungry az 1984-es anyag újra feljátszott változata volt, már a sokat kárhoztatott Werman-féle hangzásnál nyersebb, súlyosabban dohogó megszólalással, saját bevallásuk szerint úgy, ahogy eredetileg is akarták, kibővítve rengeteg ismeretlen, korabeli kiadatlan témával. Nem lett éppen rossz, de különösebb hullámokat persze nem vert, és ők is tudják: az eredetivel nem lehet versenyezni. Snider: „Nagyszerű érzés úton-útfélen szembesülni a lemez jelentőségével, meg persze azzal, hányszor hallom, hogy ez volt az első album, amelynek révén az illető megismerte a heavy metalt. Diszkós srác vagy pophercegnő voltam, aztán megvettem a Stay Hungryt, és megváltoztatta az életemet, mondják nekem rengetegen a mai napig. És persze azt is furcsa látni, hogy a We're Not Gonna Take It meg az I Wanna Rock túlnőtt a stílus keretein, és mára amolyan össznépi himnusszá vált, amit mindenki ismer. Különösen a We're Not Gonna Take It."

0510ts4

Lehet, hogy zenei értelemben véve nem az Amerikában háromszoros platina, világszerte összesen pedig mintegy 5 millió példányban elkelt Stay Hungry a hard rock/metal műfaj csúcsa, de kétségtelen, hogy a '80-as évek első felének egyik meghatározó, megkerülhetetlen lemeze a stílusban.

 

Hozzászólások 

 
#9 Equinox 2019-01-27 20:46
Imádom ezt a lemezt, ez már így van kezdő zenehallgató korom óta, kb 15 éve. A hőskorban nem láthattam őket, nem éltem még '84-ben, de a mai napig jelentős ez a lemez.

Amiről az egyébként nagyon jó cikk nem is ír, ha Dee Snider nem lett volna, akkor a cenzúra is erősebb lehetne, ő volt az akinek e zenekara fel merte venni a kesztyűt a PRMC féle förmedvények ellen. Minden szempontból jelentős alkotás (az extrém metalra gyakorolt hatás kiemeléséért nagyon nagy pirospont a szerzőnek), televan slágerekkel, elsőre megjegyezhető balladákkal, a ROKK életérzés egyik alapműve ez az album.

Sosem fogom megunni szerintem, ha már ~15 éve nem sikerül.
Idézet
 
 
+5 #8 traveller79 2014-05-12 14:39
Annak ellenére,hogy sosem kedveltem a '80-as évek glam metalját (ha már glam,akkor Bowie,T.Rex,Roxy Music), jó volt olvasni ezt a cikket is.Alapos munka.
Idézet
 
 
+5 #7 TopFeri 2014-05-11 01:38
Vessetek rám követ, de én a Still Hungry-t preferálom. A hangzás és a számom kidolgozottsága (pl. dob) is jobb... szerintem. De szeretném, ha más előadók (pl. Alice Cooper) is így újravennék néhány régi lemezüket....
Idézet
 
 
+6 #6 bogar 2014-05-10 12:10
Élőben még mindig letekerik az ember fejét.
Idézet
 
 
+6 #5 kaffer 2014-05-10 11:53
Ott és akkor nagyon bejött, néha még ma is meghallgatom a korai T.S. albumokat.
Idézet
 
 
+7 #4 Tóth Tibor 2014-05-10 11:48
Ez a lemez tényleg nagyon jó, sookat hallgattam...
Idézet
 
 
+4 #3 norbert hellacopter 2014-05-10 11:45
TÍZ
Idézet
 
 
+7 #2 nausea 2014-05-10 11:35
A Love Is For Suckers (is) egy kurva jó lemez, köszönöm a figyelmet.
Idézet
 
 
+14 #1 Sárvári Gábor 2014-05-10 10:58
Sosem érdekelt ez a banda, de ezt a cikket öröm volt olvasni! Ez jó esett. A zenészek interjúrészlete i nagyon érdekesek. Mik nem voltak elfogadottak akkor, manapság meg mi minden az.
Ez a cikk fantasztikus. Köszönöm szépen!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Jeff Loomis - Budapest, Dürer Kert, 2012. november 11.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Motörhead - Budapest, Sziget fesztivál, 2011. augusztus 10.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.