Shock!

május 26.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Death Angel: The Ultra-Violence

0507da1Harminc évvel ezelőtt jelent meg a San Franciscó-i Death Angel első nagylemeze, amely ennyi év távlatából is a komplett thrash műfaj egyik legelsöprőbb energiabombája. A The Ultra-Violence hallatán voltaképpen ma is érthetetlen, miként volt képes Mark Osegueda, Rob Cavestany, Dennis Pepa, Gus Pepa és Andy Galeon így, ebben a formában bakelitbe préselni az anyagot, miközben a felvételek idején a csapat egyik tagja sem töltötte még be a tizennyolcadik életévét – bár a lemez félelmetes húzására mindenképpen magyarázatot ad az ifjonti hév. Viszont már ezen az albumon is hallatszott, hogy a Death Angel pontosan tisztában van vele, mit miért csinál.

megjelenés:
1987. április 23.

kiadó:
Enigma
producer: Death Angel & Davy Vain

zenészek:
Mark Osegueda  - ének
Rob Cavestany - gitár
Gus Pepa - gitár
Dennis Pepa - basszusgitár
Andy Galeon - dobok

játékidő: 45:20

1. Thrashers
2. Evil Priest
3. Voracious Souls
4. Kill As One
5. The Ultra-Violence
6. Mistress Of Pain
7. Final Death
8. I.P.F.S.

Szerinted hány pont?
( 33 Szavazat )

A Death Angel 1982-ben alakult San Franciscóban Rob Cavestany gitáros és Dennis Pepa basszer/énekes jóvoltából, akik aztán több jelölt kipróbálása után végül unokatestvéreikkel, Gus Pepa gitárossal és Andy Galeon dobossal tették teljessé a felállást. A bandával kapcsolatban manapság is azt emelik ki a leggyakrabban, mennyire fiatalok voltak még ekkoriban mind: Cavestany és a két Pepa 13-14, Galeon viszont mindössze 10 évesen alapította a formációt. Az eleinte Dark Fury néven futó banda tagjai közül viszont a közhiedelemmel ellentétben csupán Gus született ténylegesen a Fülöp-szigeteken, a többiek már a Bay Areában látták meg a napvilágot filippínó vagy részben filippínó családok gyermekeiként.

A nevet akkor cserélték le, amikor megláttak egy kirakatban egy Death Angel című könyvet – nem volt kérdés, hogy ez a szóösszetétel lényegesen jobban hangzik a Dark Furynél. Akárcsak a Bay Area többi nagyja, eleinte Cavestanyék is lazább, hagyományosabb metalban utaztak: fő korai hatásuknak a KISS számított, majd rátaláltak a Black Sabbathra, az Iron Maidenre, a Judas Priestre és társaikra, és első demófelvételeik még ezen a vonalon mozogtak. Miután pedig a helyi klubokban a Metallica és az Exodus vált húzóerővé, a Death Angel is elindult egy modernebb, még karcosabb irány felé. A felállás akkor lett teljes, amikor az ötödik rokon is csatlakozott hozzájuk Mark Osegueda személyében, aki átvette a mikrofont a jobbára csak kényszerből éneklő Dennistől. Mark: „Unokatesók voltunk, így ismertük egymást, ugyanazt a zenét szerettük, ugyanolyan bulikra jártunk. Eleinte roadként dolgoztam nekik a koncerteken, de már énekeltem, és össze akartam hozni egy saját bandát, aztán Rob írt egy Kill As One című dalt, amiben üvöltősebb hangra volt szükség. Mivel általában én konferáltam fel őket a bulikon, így tisztában volt vele, hogy tudok üvölteni, ezért aztán megpróbálkoztunk a Kill As One-nal, de akkor még szó sem esett róla, hogy beszálljak hozzájuk. Viszont menet közben összeállt a Final Death is, és azon vettük észre magunkat, hogy három-négy nótánál tartunk. Így aztán beléptem hozzájuk. Az első koncertemet 1984. november 24-én adtam velük a The Stone-ban, a Megadeth társaságában."

0507da9

Mint ebből is sejthető, a srácok nevetségesen fiatal koruk ellenére abszolút bedolgozták magukat az ekkor már forrongó helyi színtérre. Rob: „Még szó szerint gyerekek voltunk, így semmin sem gondolkodtunk. Imádtuk a zenét, így aztán zenekart akartunk alapítani, noha igazából senki sem tudott játszani a hangszerén. Úgy írtuk a dalokat, hogy közben még mindig nagyban tanultunk zenélni. Viszont úgy nőttünk fel, hogy közben végig együtt lógtunk, zenét hallgattunk és zenéltünk, így aztán ösztönösen tudtuk: ez a mi utunk. Nem is ismertünk semmi mást. Roppant szórakoztató időszak volt ez, és biztos, hogy egy csomó balhétól meg is óvott bennünket a zene. Vagy mondjuk úgy, hogy több bajtól óvott meg, mint amennyibe belekeveredtünk miatta... Fogalmam sincs, milyen utat választottam volna, ha a zene nem szippant be, és nem terel be bennünket az utcáról Andyék garázsába számokat írni. A belvárosban laktunk, ahol sokféle hülyeségbe belekeveredhet az ember, mi viszont inkább ezt a termékenyebb utat választottuk. Egyszerre áldás és átok ez a dolog: átok, mert olyan függőség, amitől nem tudsz megszabadulni, miközben néha a végletegik kifacsar, és minden mást fel kell áldoznod miatta. Viszont közben rengeteget ad. Gyerekfejjel persze csak a bulis oldalát láttuk az egésznek, hiszen fogalmunk sem volt az üzleti oldalról, vagy arról, milyen lemondásokkal járhat a zenészlét. Csakis a zene szeretete számított. Viszont már olyan fiatal fejjel is hajtott minket a tűz, és nagyon komoly munkamorállal rendelkeztünk. Roppant keményen gyakoroltunk, rengeteg munkát fektettünk a zenekarba, és emiatt tudtunk tiszteletet kivívni magunknak a színtéren."

A zenekar elhivatottságát tehát az idősebb zenészekből álló mozgalom is nagyra értékelte, és az az igazság, hogy a Death Angel zeneileg már a '80-as évek közepén is lényegesen érettebbnek számított, mint azt ránézésre bárki gondolta volna róluk. Rob: „Biztos vagyok benne, hogy az ifjúkori lelkesedésünk sokat segített, mert tényleg folyamatosan ezerrel pörögtünk. Mindannyian elképesztően izgatottak voltunk a naponta felfedezett újdonságoktól: a zenekaroktól, a közönségtől meg a közösségi hálózattól, ami körbefonta ezt az egészet, és akkoriban még élőben ment, nem pedig a neten keresztül. Minden hétvégén elment az ember egy rakás koncertre, utána pedig hatalmasakat partiztunk. Mondhatjuk, hogy ráfeküdtünk a hullámra, és hagytuk, hogy sodorjon magával... A fiatal korunk miatt ráadásul a pár évvel idősebb tagokból álló csapatok amolyan mentorként terelgettek és óvtak is bennünket, legyen szó az Exodusról, a Metallicáról vagy akárkiről, mert tényleg mi voltunk a kölykök a színtéren. Megvették a sörünket, bejuttattak a klubokba, és biztos vagyok benne, hogy lényegesen több dolgot éltünk át, és több utcai bölcsességet szedtünk magunkra akkoriban, mint gyakorlatilag bárki akkoriban a mi korosztályunkból. De akkoriban persze nem gondolkodtunk ezen, hiszen tizenévesen senki sem gondolkodik semmin. Az akkori fejünkkel még a harmincasokat is vénembereknek láttuk, és simán csak kiélveztünk minden pillanatot, meg persze teljesen meg is vadultunk. De az összes legenda igaz: az az egész korszak fantasztikus volt. Soha életemben nem tapasztaltam meg hozzá foghatót, így a mai napig boldog vagyok, hogy átélhettem. Hihetetlen volt."

0507da2

A városban ekkor már nyüzsögtek a kiadók is, hiszen a Metallica a Ride The Lightning után az amerikai underground egyik legkomolyabb nevének számított, és a színtér máshonnan érkezett zenekarai is roppant dinamikusan fejlődtek. Mark: „Nagyon különleges színtér alakult ki Friscóban, és állati szerencsésnek érzem magam, hogy a részese lehettem. Tagadhatatlan bajtársiasság kötötte össze a zenekarokat, meg persze amolyan barátságos versengés is, ami mindenkit arra inspirált, hogy folyamatosan egyre jobb és jobb legyen. Fejlesztened kellett a stílusodat, dolgoznod kellett a saját hangzásodon, mert ha nem tetted, valaki nagyon gyorsan felhívta rá a figyelmedet, és ott lihegtek a nyakadban a többiek. Tényleg nagyon szorosan együtt voltunk mindannyian. Amelyik San Franciscó-i banda éppen nem turnézott, annak a tagjaival a helyi bulik közönségében találkozhattál. Mondjuk játszottunk mi, és a tömegben ott voltak az Exodus, a Legacy, tehát a későbbi Testament, a Metallica, a Sacrilege, vagyis a későbbi Heathen vagy a Forbidden tagjai. Mindenki lejárt a másik bulijaira, és mivel tudtad, hogy a többiek ott figyelnek, minden este száz százalékot kellett nyújtanod. Az egyik legkedvesebb emlékem az első koncertünkről a srácokkal, amikor kinéztem a közönségre, és láttam, hogy Cliff Burton ott headbangel ránk! Még csak 15 éves voltam, de azt gondoltam: oké, most már akár meg is halhatok! Persze örülök, hogy végül nem így lett, de igazi megvalósult álom volt. A Metallica számított akkoriban mindnyájunk helyi hősének."

A csapat idővel olyannyira összebarátkozott a helyi hősökkel, hogy első, immáron ténylegesen profi demójuk, a Kill As One produceri feladatait Kirk Hammett vállalta el. Az 1985 elején forgalomba hozott kazetta három dalt rejtett: a címadó mellett a Thrashers és a hosszú, instrumentális The Ultra-Violence kapott helyet rajta, és villámgyorsan elterjesztette a Death Angel hírét San Franciscón kívül is. A zenekar ezután már az öböl környékén kívül is sikerrel koncertezett, és számos kisebb-nagyobb kiadóval tárgyaltak, akik közül végül az Enigma ajánlatát fogadták el. A cég elsősorban populárisabb vonalon mozgott – legnagyobb bandájuknak a Stryper számított, de a Poison is ekkoriban írt alá hozzájuk –, és a multinacionális Capitollal fennálló terjesztési megállapodásuk igen ígéretesnek tűnt.

0507da6

A Death Angel 1986 júniusában rögzítette első nagylemezét, méghozzá a rendkívül feszített büdzsé miatt mindössze három nap alatt. Már akkoriban is sokakat meglepett, hogy producerük egy friscói haver, bizonyos Davy Vain lett, utólag pedig még furcsábban hangzik a párosítás – pedig nem volt benne semmi meglepő. Mark: „Davy jó cimboránk volt, ráadásul neki is Kat Sudovsky, a Death Angel akkori menedzsere egyengette az útjait. A saját demóinak is mindig ő volt a producere, és tudtuk, hogy nagyon jó füle van, pénzünk viszont baromira nem volt, így felkértük, hogy segítsen. És a dolog működött, főleg úgy, hogy Michael Rosen volt a hangmérnökünk, aki később amúgy saját jogon is nagyszerű producerré vált. Davyvel pedig a mai napig össze szoktunk futni, ha éppen otthon vagyok." Rob: „Davy nem a thrash-vonalról érkezett, viszont értett a stúdiómunkához, a dalszerzéshez, a zeneelmélethez, emellett pedig a barátunk volt, így egyszerűen kényelmesen éreztük vele magunkat a stúdióban. Márpedig ott ez a lényeg: hogy valaki olyannal dolgozz, aki képes kihozni belőled a legjobbat."

A The Ultra-Violence címet kapott első Death Angel-lemez megjelenése – elsősorban a borítómunkálatok nehézkessége miatt – végül hosszú hónapokat csúszott, és az album csak 1987. április 23-án kerülhetett a boltokba. Cavestany: „A mai napig a pályafutásom egyik csúcspontjaként emlékszem a napra, amikor megjelent a lemez, és a kezembe foghattam. Akkoriban épp a Tower Recordsban dolgoztam, a főnököm pedig odajött, és a kezembe nyomta a lemezt: nézd csak, mi érkezett! Álltam ott, a kezemben a bakelittel, és teljesen lebénultam. Ráadásul a boltban nagyon támogattak is bennünket, és mivel mindig kiraktak a falra menő hirdetéseket az új megjelenésekről, csináltak egyet a The Ultra-Violence-ről is. Mindenki elképzelheti, milyen érzés volt ez számomra... Annak idején muszáj volt lemezt csinálnod, hiszen nem vehetted fel az albumot a házistúdiódban vagy a számítógépeden. Lemezszerződéshez kellett jutni, aztán felvenni az anyagot, és ez törvényesítette a zenekarodat. A mi életkorunkban hatalmas eredménynek számított az ilyesmi."

0507da3

A Death Angel első lemeze kapcsán mai füllel az ötlik fülbe elsőre, micsoda iszonyatos energia fűtötte a zenekart már akkor is: mindjárt a csikorgó-sikáló riffelésre alapított, hétperces Thrashers olyan sodrással indít, hogy szinte kapaszkodni kell közben. Abból a szempontból érdekes választás kezdésnek a szám, hogy nem Mark, hanem Pepa énekli, a lemez hangulatát azonban tökéletesen előrevetíti ez a csak a szólónál belassuló vadállat, amely egyébként egyáltalán nem tűnik hétpercesnek, és teljesen gördülékenyen robog végig az emberen. Utána azonban mindössze egy lélegzetvételnyi szünetet hagynak, mert máris érkezik a gyilkos kezdőriffet elsütő, majd a verzéknél egy sebességfokozatot visszakapcsoló Evil Priest, amelyben már Osegueda hozza magát jellegzetes, kiabálósan dallamos stílusában. Marknak már ekkor is lényegesen több hangja volt, mint a thrash-mezőny legtöbb torkának, bár nyilván messze nem tudott még annyira bánni vele, mint ma. Előadásmódja érdekes kontrasztot eredményez a zenei alapokkal, ugyanis jelentős mértékben neki köszönhető, hogy a dal még a folyamatos sebességmánia és a kimondottan durva riffelés mellett is fogósabb darabként marad meg az emberben, pedig a tempóváltogatós refrén is kifejezetten érdekes megoldás.

A Voracious Souls súlyosan görgő gitártémákkal startol, majd egyfajta epikus, szolidan galoppozó klasszikus heavy metaltól sem mentes darabbá fejlődik. Mai fejjel szintén kimondottan meglepőek a számba applikált kis akusztikus elemek, és Osegueda is itt a legdallamosabb – nem véletlenül lett ez a szám a lemez klipdala, más kérdés, hogy az MTV utóbb egyszer sem adta le a videót a kannibalizmusról szóló szöveg miatt. Perfekt darab, a banda nagy korai himnusza azonban mégis a Kill As One, amely a mai napig ráadásnótának számít náluk a koncerteken. Brutálisan gyors, együttüvöltős zúzdáról beszélünk, amely valóban roppant ragadós, bár a verzékben néhol mai füllel azért elég erősen kijön még Osegueda éretlensége – úgy is mondhatom ezt, hogy itt-ott baromi hamis, viszont ezek a nagy thrash-debütök nem az agyonpolírozottságuk, hanem a páratlan, utánozhatatlan energiaszint miatt tudták ennyire megfogni a közönség képzeletét. És bizony ezen a téren a Death Angelnek még ebben a mezőnyben is kevés párja akadt.

0507da4

Viszont ha agyonpolírozottságról nem is beszélhetünk, annyi bizonyos, hogy Rob Cavestanyék már ekkoriban sem csak céltalanul zúzó kölykök voltak, amire a tíz perc fölé kúszó címadó szolgáltatja a legkézzelfoghatóbb bizonyítékot. Noha a hasonló, nagyszabású instrumentális darabok nem számítottak idegennek a thrash-vonalon – gondoljunk csak a The Call Of Ktulura vagy az Orionra a Metallicától –, igazából mai fejjel sem nagyon értem, miként volt képes néhány szó szerint tizenéves srác akkor és ott kihozni magából ezt a három évtized távlatából is teljesen perfekt módon felépített, őrületesen jó témákkal, elképesztő ötletmennyiséggel telezsúfolt gigászt. Ráadásul úgy, hogy nem hagytak benne egy grammnyi zsírt sem, minden okkal és a lehető legjobb helyen történik benne. A lemez összes dalában van kakaó, de nem kérdés, hogy maga a The Ultra-Violence minden tekintetben más dimenzióban mozog, mint társai. Itt már egyértelműen a zenekar későbbi megtekert, mindenféle korlátot figyelmen kívül hagyó megközelítésének csírái köszönnek vissza.

A Mistress Of Pain zakatolós nyitányból vált át ismét szaggató zúzdába, a riffek folyamatos nyomasztásán csak Mark dallamosra vett, jellegzetes sikolyokkal is tarkított előadásmódja enyhít valamennyit, meg persze az ismét egy fokkal dallamosabbra vett refrén – ez sem véletlenül koncerthimnusz a mai napig. A Final Death némiképp visszafogottabb tempókkal, groove-osabbra vett riffekkel és az ezekre felelgető, sivító gitárokkal operál, és ugyan ez is hat perc fölé nyúlik, ugyanúgy nem tűnik hosszúnak, mint ahogyan a Thrashers sem. Ma már kevésbé favorizált téma, de nagyon jó. A végére pedig már csak egy nyúlfarknyi instru zárás marad az I.P.F.S. képében, amelyben a zúzós thrashelés mellett is van valami határozottan rockos. A lemez hangzása mai fejjel természetesen igen nyers, hallatszik rajta, hogy nem volt rá sok pénzük és idejük, viszont a banda megzabolázhatatlan ereje maradéktalanul átjön rajta így is. Fésületlenségek, apró hibák természetesen akadnak itt-ott, viszont ezek összességében nem zavaróak: az egész album él és lélegzik.

0507da8A The Ultra-Violence nem került fel a listákra, de az album az undergroundban igazi sikerlemeznek számított, a metalmagazinokban és a fanzinekben ódákat zengtek róla mind Észak-Amerikában, mind Európában, a csapat pedig az Atlanti-óceán mindkét partján forró hangulatban koncertezett. (Bár az amerikai klubokban sokszor gondot okozott a beléptetésük, ugyanis a biztonsági személyzet néha egyszerűen nem hitte el, hogy a korhatár alatti srácokban magát az aznap este fellépő zenekart tisztelheti.) Eközben pedig nagyban írták a második lemez anyagát, hiszen hiába volt még viszonylag friss a debüt, maguk a rajta szereplő dalok több esetben évek óta elkészültek már. Rob: „Minden mérce szerint óránként százmérföldes sebességgel haladtunk előre. Állati fiatalok voltunk, gyakorlatilag kölykök, mindenki otthon lakott a szüleivel, szóval még emberileg is rengeteget formálódtunk. Eközben pedig megbeszélésekre jártunk a menedzsmenttel, a jogászokkal, a kiadó embereivel, és profi stúdiókban dolgoztunk. Folyamatosan írtunk, próbáltunk, koncerteztünk, és lassan megkezdtük az elszakadást az otthoni élettől, a barátoktól, a családtól. Szépen elkezdett lenyelni bennünket a zeneipar. Az elejétől kezdve elég komoly nyomást helyeztek ránk, ami aztán a második lemeztől vált igazán erőteljessé."

A második album, az első anyag nyomvonalán haladó, de annál sokszínűbb, zeneibb, hasonlóan nagyszerű Frolic Through The Park 1988 júliusában jelent meg, rajta olyan emblematikus Death Angel-himnuszokkal, mint a 3rd Floor, a Why You Do This vagy a Bored, amely utóbbi révén első ízben az MTV képernyőjén is feltűntek. Rob: „A Frolic Through The Park idejére a rengeteg turnénak köszönhetően már jobb zenészek lettünk, és emberileg is rengeteget változtunk, hiszen a The Ultra-Violence-szel folyamatosan turnéztunk, és óriási tapasztalatokat szenvedtünk. A zenei érdeklődésünk is kiszélesedett, és tényleg robbanásszerűen fejlődtünk ebben a rövid korszakban." A csapatnak az Enigma limitáltabb lehetőségei miatt nem jött össze a nagy kiugrás, viszont akkora ígéretnek számítottak, hogy egyenesen a híresen jó szimatú Geffen szerződtette le őket a harmadik albumra. És ugyan az 1990 áprilisában kiadott Act III valóban olyan zeneiséget hordozott, ami akkoriban rajtuk kívül alig néhány bandát jellemzett a thrashszíntéren, végül sajnos ezzel sem sikerült a szélesebb körű, olyannyira remélt áttörés. Pedig a kiadóval egyetértésben még azzal a trükkel is megpróbálkoztak, hogy az A Room With A View balladát a kevésbé riasztóan hangzó, populárisabb DA néven hozták ki single-ként...

Mindez erősen a még mindig pofátlanul fiatal srácok kedvét szegte, akik ekkorra belefáradtak a zeneipar kavarásaiba, miután pedig egy arizonai turnébusz-balesetben Galeon súlyosan megsérült, és több mint egy évnyi lábadozásra szorult, feladták. Mark: „Iszonyatosan fiatalon kezdtük el ezt az egészet. Nemcsak fogalmunk sem volt a zeneipar üzleti oldaláról, de nem is érdekelt minket a dolog. Kizárólag játszani akartunk, a többivel egyáltalán nem foglalkoztunk. És mások persze jól ki is használták a tudatlanságunkat... Emiatt aztán egy rakás olyan papírt írtunk alá a kezdeti időkben, amiket nem lett volna szabad, és ezek csak évekkel később kezdtek el kísérteni minket, amikor a banda neve már komoly piaci értéket képviselt. Vagyis bejött egy csomó pénz a Death Angelből, csak éppen mi nem láttunk belőle semmit... Folyamatosan egyezkednünk és tárgyalnunk kellett a különböző menedzserekkel, ügyvédekkel, lemezcégi emberekkel, hogy megkapjuk, ami jár nekünk, és egy idő után a fejünkre nőtt ez az egész. Az Act III album turnéján már odáig fajult a dolog, hogy a napból kizárólag az esti koncert néhány órájára érezhettük jól magunkat, mert a többi időben kizárólag tárgyalásokat folytattunk, hogy kilábaljunk a csávából. Ilyen körülmények között nem nehéz elveszíteni a szemed elől az eredeti célokat, amik miatt kissrácként elkezdtél matatni a hangszereden... Olyan volt szembesülni a zeneipar igazi természetével, mintha csak jól arcul csaptak volna minket. A sok járulékos dolog egyszerűen megölte a muzsikálás örömét. És aztán minden szarság betetőzéseként jött a balesetünk, ami után megelégeltem a dolgot, és azt mondtam: srácok, tekintsük ezt égi jelnek, nekem ennyi elég volt. Itt pedig vége lett a sztorinak."

0507da7

A többiek ezután Mark nélkül, módosított zenei irányvonallal, The Organization néven folytatták, majd később Rob, Andy és Osegueda egy Swarm nevű projektben játszott ismét együtt. A Death Angel fullos újjáalakulása csak a 2000-es évek elején következett be, eleinte majdnem eredeti leosztásban, Gus Pepa helyén Ted Aguilarral. Azóta a banda a színtér stabil részese, noha a felállásban ma már csak Rob és Mark képviselik az első anyag tagságát, erejük azonban jottányit sem csökkent. Aki már látta élőben a csapatot, száz százalékig biztos, hogy egyetért velem: a Death Angel simán ott van a metalvilág két-három legjobb, legelsöprőbb koncertbandája között, és a tavalyi The Evil Divide album is fényesen példázta, hogy bőven van még mit mondaniuk.

Noha a csapat zeneileg egyértelműen az Act III-vel alkotta meg a maga magnum opuszát, nem férhet hozzá kétség, hogy a thrashmozgalom hőskorában kifejtett hatását tekintve a The Ultra-Violence a Death Angel legfontosabb kiadványa. Rob: „A The Ultra-Violence a mai napig tökéletesen mutatja meg a zenekar és a hangzásunk gyökereit, és az alapját jelenti mindannak, amit azóta felépítettünk. Sosem létezhettünk volna nélküle, és mindent neki köszönhetünk. A mai napig imádom, mint ahogy a rajongóink is imádják: a Death Angel tagjaként és zenészként egyaránt a lehető legtöbbet jelenti számomra. A fiatalságom legkedvesebb élményei jutnak eszembe róla, és egy olyan korszak, amikor tényleg a lehető legtöbbet hoztuk ki magunkból. Varázslatos évek voltak: rengeteg buli, gördeszkázás, röhögés, és persze mi, akik közben megtanultuk, mit jelent egy zenekarban játszani. Meg persze a hangszereinken... Úgy gondolom, a lemez a mai napig megállja a helyét, bár mivel a saját gyermekemről van szó, nyilván elvakít a szerelem. De őszintén hiszem: a The Ultra-Violence és a Frolic Through The Park tökéletes megtestesítői az eredeti Bay Area thrash-hangzásnak és stílusnak. Ott voltunk a dolgok sűrűjében, benne éltünk, ráadásul nagyon fiatalon, tele energiával. És ha felteszed a lemezt, szó szerint hallhatod, amint ez az energia lángra lobbantja a hangfalakat. A hangzás nyilván lehetett volna jobb, de sokkal rosszabbat is hallottam már, ráadásul a The Ultra-Violence-et általában tényleg kötelező klasszikusként szokás említeni a máfajban, már-már legendásnak tekinthető. Miközben három nap alatt vettük fel! És ami hiányzik belőle pontosság vagy hangzás tekintetében, azt az ereje pótolja. Ez olyasmi, amit ebben az életkorban már soha nem lennénk képesek reprodukálni. Nem csak mi, senki más sem."

0507da5

Mindez persze a koncerteken is érezteti hatását, amikor előkerülnek a lemez dalai, nem véletlenül futottak vele öt éve, a negyedszázados évfordulón egy tematikus kört is. Rob: „Igazából a mai napig akármit szedünk elő a The Ultra-Violence-ről élőben, olyan, mintha bevetnénk az atomfegyvert. Még azok a rajongók is azonnal megvadulnak, akik egyébként nem ismerik az albumot, mert a dalok stílusa annyira lényegretörő, és olyan arcbamászó thrash az egész lemez, hogy mindenki kivetkőzik tőle önmagából. Ezt pedig azonnal látják a többiek is, és csatlakoznak hozzájuk." Bizonyosan nem ez az album a Death Angel legkifinomultabb műve, energiáját tekintve azonban voltaképpen nemcsak a csapat repertoárjában nincs versenytársa: a teljes Bay Area-színtéren is párját ritkítja.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+1 #11 Zoli 2017-05-08 20:56
Egy óriási zenekar! Kill as one, The ultra violence, visz mindent!
Ráadásul a rajongókat is tisztelik, mindig közvetlenek,
dedikálnak, fotózkodnak, nem szálltak el maguktól. Pedig lenne mire! Ez a lemez odavág, főleg koncerten szabadítja el az energiákat!
Idézet
 
 
+3 #10 mamsiplény 2017-05-08 14:17
Jobb dalkezdetet nem tudok elképzelni, mint a címadóé, csak azt el tudnám hallgatni órákig, ők meg elengedik pár tízmásodperc után, hogy aztán csak a legvégére hozzák vissza. De közben mégsem hiányzik, mert helyette számolhatatlanu l ontják a szuper témákat. Aztán 5:36-nál a testembe vezetik az áramot, és úgy érzem, mintha a kábel csupasz vége az agyamban fickándozna, és én nem tudok másra figyelni, mint erre az összevissza tekergőzésre. Hihetetlen. Még ma is.
Lemezként az ACT III szerintem jobb, de a címadó dalnak ott a helye minden idők legjobbjai között.
Idézet
 
 
+3 #9 Montsegur 2017-05-08 09:59
Idézet - Afrikaaner:
Egy apró kiegészítés: Kirk Hammett azért (is) nyúlt a srácok hóna alá a kezdeti időben, mert maga is félig filippínó, ami eleinte kevéssé volt róla ismert vagy köztudott.


Köszi, ezt nem tudtam. Én valamiért Puerto Rico-ra emlékeztem, de tényleg filippínó.
Idézet
 
 
+6 #8 Afrikaaner 2017-05-07 21:44
Egy apró kiegészítés: Kirk Hammett azért (is) nyúlt a srácok hóna alá a kezdeti időben, mert maga is félig filippínó, ami eleinte kevéssé volt róla ismert vagy köztudott.
Idézet
 
 
+5 #7 LiliMiciPanniSári 2017-05-07 20:18
Hibátlan...épp úgy mint az első pesti fellépésük volt :)
Idézet
 
 
-1 #6 DéeL 2017-05-07 18:56
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - DéeL:
Osegueda mester tévedett a "a Sacrilege, vagyis a későbbi Heathen" mondattal, ugyanis a Heathen tagjai a Blind Illusionben, a Controlban, a Griffinben és az Anvil Chorusban játszottak korábban. Amúgy a lemezhez nincs mit hozzáfűzni, gyilkos - Kill As One. Intenzitásában az Eternal Nightmare még ilyen lehengerlő. Szerintem akkor jöhetett össze volna nekik az áttörés, ha két évvel korábban hozzák ki a lemezt. A 2001-es Mega Pubos bulijuk a mai napig örök emlék és élmény.

2003-as. :)

Lehet, hogy a Heathent úgy hívták Sacrilege-nek, mint őket Dark Furynek, és adtak a kezdeti időkben két matinéfellépést ezen a néven, ki tudja. :)


A Sacrilege az egy külön történet, ha nem tévedek, Sacrilege B. C.-ként működtek, mert Angliában is volt egy Sacrilege. Party With The God volt a Sacrilege B. C. lemeze.
Idézet
 
 
+9 #5 Chris92 2017-05-07 13:21
A kamaszkorból épphogy kizuhanva megírni és feljátszani egy ekkora lemezt...ha ez nem a tehetség fokmérője, akkor nem tudom mi.
Idézet
 
 
+5 #4 Morello 2017-05-07 12:07
A valaha volt legjobb thrash metal lemez. Pont.
Idézet
 
 
+6 #3 Tulus 2017-05-07 10:26
Hát igen, ez egy klasszikus lemez! \m/
Idézet
 
 
+4 #2 Draveczki-Ury Ádám 2017-05-07 06:53
Idézet - DéeL:
Osegueda mester tévedett a "a Sacrilege, vagyis a későbbi Heathen" mondattal, ugyanis a Heathen tagjai a Blind Illusionben, a Controlban, a Griffinben és az Anvil Chorusban játszottak korábban. Amúgy a lemezhez nincs mit hozzáfűzni, gyilkos - Kill As One. Intenzitásában az Eternal Nightmare még ilyen lehengerlő. Szerintem akkor jöhetett össze volna nekik az áttörés, ha két évvel korábban hozzák ki a lemezt. A 2001-es Mega Pubos bulijuk a mai napig örök emlék és élmény.

2003-as. :)

Lehet, hogy a Heathent úgy hívták Sacrilege-nek, mint őket Dark Furynek, és adtak a kezdeti időkben két matinéfellépést ezen a néven, ki tudja. :)
Idézet
 
 
+1 #1 DéeL 2017-05-07 06:48
Osegueda mester tévedett a "a Sacrilege, vagyis a későbbi Heathen" mondattal, ugyanis a Heathen tagjai a Blind Illusionben, a Controlban, a Griffinben és az Anvil Chorusban játszottak korábban. Amúgy a lemezhez nincs mit hozzáfűzni, gyilkos - Kill As One. Intenzitásában az Eternal Nightmare még ilyen lehengerlő. Szerintem akkor jöhetett össze volna nekik az áttörés, ha két évvel korábban hozzák ki a lemezt. A 2001-es Mega Pubos bulijuk a mai napig örök emlék és élmény.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.