Shock!

A Candlemass gyökerei a régmúltba nyúlnak vissza. Az előfutárnak tekinthető Nemesist Leif Edling alapította 1982-ben Stockholmban. A közös próbák után néhány szórványos fellépésre is futotta, többek között a Mercy nevű zenekarral, amelynek mikrofonjánál Messiah Marcolin állt. Utóbbi ugyebár később a klasszikus Candlemass frontembere lett, de nem azonnal, ráadásul nem is az eső albumon. Történt ugyanis, hogy a Nemesisben Edling a basszusgitározás mellett jobb híján énekelt is. E kultikusabbnál is kultikusabb doom előfutár erejéből előbb egy demóra (Tales Of Creation – utólagos tudással elég beszédes cím, nem?) és egy EP-re (The Day Of Retribution) futotta.

Ezen a kislemezen öt dal szerepelt, ebből négyet Edling írt, egyet pedig Kevin Heybourne az Angel Witchből (These Of The Guardians). '84 végén a Nemesis névváltoztatásra kényszerült, a zenekarvezető pedig a Candlemass név mellett döntött. A kislemezes dalok közül a Black Messiahból alkult ki az Incarnation Of Evil („Into the night we will go"), a későbbi Candlemass-klasszikus. A többi dal nem élte túl a korai éveket, ami nem is olyan nagy csoda: szerény, de energikus és ötletes útkereső anyag volt ez, váltásokkal, ám a bandára jellemző dallamvilág csírájában már megvolt itt is (The King Is Dead).

Edling a Nemesisben a Candlemass korai magját alkotó zenésztársai közül Christian Weberyd gitárossal és Matz Ekström dobossal játszott együtt, akik később eltűntek a képből, és a Nemesis első felállásában oszlopos tag Anders Wallin gitáros sem futott be nagy karriert. Gyors és formabontó dobolásán túl a borító is Ekströmön keresztül lett végleges. Ugyanis a dobos apja tervezte a képet a szarvas koponyát átszúró kereszttel, és a minimalista dizájn óa lemezborító kiemelt motívuma lett. A cím is Ekströmtől jött, de a zenekar vezéregyénisége nem harapott rá az ötletre azonnal: „Mindig is epikus doom metalnak neveztük, amit játszunk. Azt gondoltuk, hogy ez a hangzásunk neve. Aztán Matz Ekström adott neki egy ilyen latin színezetet, de amikor lemezcímnek javasolta, megdöbbentem. Tiszta szar volt. Ne hülyéskedj, hallottál rosszabbat? A baj az volt, hogy nem volt nyilvánvaló alternatíva. Biztos vagyok benne, hogy találtunk másokat is, de mind olyan rettenetes volt, hogy kizártam őket az emlékeimből!" A címválasztás viszont mindenképpen adott egy olyan aurát, amely csak a lemez sajátja.

Apropó névadások: a zenekar nevének eredete is nagyon különleges és szokatlan. A Candlemas egy s-sel ugyanis egy keresztyén vallási ünnep, magyar neve Gyertaszentelő Boldogasszony napja. A szokatlan bandanéven túl az is ritka, amikor egy csapat pontosan tudja, milyen műfaj alapművét fogja elkészíteni, és ennek a címválasztással is hangot ad. De épp ezek miatt a cím nem is lehetne találóbb – természetesen kicsit patetikusan hat a némileg erőltetett latin forma, de hát mindig is a stílus velejárója volt a teátrális megközelítés, úgyhogy szokjunk hozzá. A doom metal, mint fogalom egyébként szintén ekkoriban alakult ki, és a Candlemass első albuma tökéletesen bemutatja, miről is szólt ez az irányzat. Természetesen nem a lázadásról, illetve nem úgy, mint a kortársai. A '80-as évek közepén már a sötét, agresszív és minél gyorsabb riffelés állt a fókuszban, hiszen javában tombolt a thrashláz, de már a hörgős, morgós, kiabálós énekstílusok is elterjedőben voltak. Evmaroknyi svéd Sabbath-fanatikus viszont egészen másban látta az izgalmat, annak ellenére, hogy a határokat feszegető, kimondott extrém „lázadásra", keménység fokozására ez a zene utoljára a '70-es évek elején volt alkalmas.

Edling mellett egyedül a ritmusgitáros Mats „Mappe″ Björkman számított biztos pontnak a nagylemezek előtti időkből Ekström mellett, a már említett Weberyd és Bergwall gitárosok helyét később Lars Johansson foglalta el, aki szólógitárosi poszton az összes további fontos lemezen játszott is. Ekström kiválása után később került a képbe a klasszikus korszak dobosa, Jan Lindh is. Ezen a mérföldkőszerű debütön Johanssonék még nem játszottak, de a Nightfallon már igen – a klasszikus felállást épp ezért a Nightfall idejétől számítjuk. Az énekesi szerep pedig külön történet, egyelőre maradjunk annyiban, hogy összenő, ami összetartozik, de sokat kellett dolgozni a felálláson.

Nyilván nem a semmiből jött elő a banda 1986-ban, de azért nagyon beavatottnak kellett lenni, hogy valaki tudja, mi fán terem a zenekar elődje az akkori színtéren. Eme régi nóták, amelyek egyes esetekben még Nemesisként indultak, később a korai Candlemass számára készültek el. A korai felállásokban megtaláljuk egyébként Mats Björkmant, Klas Bergwallt és Christian Weberydet is, Björkman a Candlemass szinte teljes létezésének gitárosa volt, Bergwall pedig az Epicuson még játszott is, ő épp a demókorszakos Weberyd helyére került be közvetlenül a lemezkészítés előtt. Weberydet szintén említi a szövegkönyv, mivel hozzájárult a lemez kialakulásához akkor is, ha végül már nem gitározott rajta. Klas Bergwallnak ugyanakkor nagyon megörült a főnök, és marasztalta őt is: „Ismertem elég jól, és nála is az albumot akartam felhasználni érvként, hogy maradjon. A gondot az jelentette, hogy Stockholm tele volt kiváló gitárosokkal – lépni sem lehetett tőlük. De mindenki AC/DC-t meg UFO-t hallgatott. Utálták a súlyos zenét, amit mi csináltunk. Úgyhogy nehéz helyzetben voltunk még úgy is hogy körbe voltunk véve fantasztikus szólógitárosokkal, de senki nem akart velünk játszani. Klas is úgy járt, mint Johan: megcsinálta a lemezt, aztán eltűnt."

Novemberben a Demons Gate-et és a Black Stone Wieldert fel is vették egy demóra, és mivel nem volt énekesük, a dalokat Edling énekelte fel jobb híján. Ez a két korai zsenge a Nemesis EP újrakiadásán hivatalosan is megjelent később. A kétszámos anyagot küldték el végül a francia Black Dragon kiadónak, lesz, ami lesz alapon, hátha lemezszerződést kapnak. Azért esett a választás erre a kiadóra, mert Edlingék underground favoritjaival, a Manilla Roaddal és David Chastainnel is foglalkoztak, így megfelelőnek találták a tippet, de nem ez volt az egyetlen ötletük: „Azért csináltuk, hogy szerződést kapjunk. Elküldtem a demót vagy tíz kiadónak. Tudom, hogy adtam egyet Brian Rossnak is, aki a Satan nevű angol banda énekese volt. Kiadót tervezett indítani, de nem lett belőle semmi." Edling hangját elhallgatva teljesen világos, miért kellett ide egy profi énekes: képzetlen hangjával a Candlemass jóval kisebb karriert futott volna be, ezek a grandiózus, jól hangszerelt és meglehetősen jól is feljátszott szerzemények ordítottak egy profi torok után – ez volt a hiányzó láncszem. A zenekarvezető is bizonyosan érezte ezt, mivel minden énekesválasztása során jó adottságokkal rendelkező és a színpadiasságtól sem visszariadó frontembereket választott a csapatának. Soha nem is hibázott: „A Black Dragon azt akarta, hogy folytassam az éneklést, tetszett nekik, amit a demón csináltak. De nem éreztem magam kényelmesen egyáltalán, állandó megoldást kerestem."

Ugyanakkor még ilyen tökéletes és meglehetősen színes zenei alappal sem mehettek biztosra. A hangzás mai füllel kisebb-nagyobb hiányosságokat mutat, főleg a gyors dobolásnál hallatszik a fapadosság, de szerencsére a fülem azért nem húzom ezektől az apró hiányosságoktól. A földöntúli hangulat épp ezért mindent visz, és ebbe nemcsak a zenészi vagy az énekesi teljesítmény, hanem az örökérvényű szövegek is beletartoznak, amelyek számomra a tökéletes, koncentrált doom metal élményt jelentik. Egyébként az énekteljesítmény is megér egy misét. Johan Längqvistnek ugye csak beugró szerepe volt, az énekes eredetileg csak sessionjelleggel, de baráti alapon segítette ki őket. A zenekarvezető meg is akarta tartani, de ő maga úgy érezte, hogy nem korrekt az akkori bandájával szemben (Jonah Quizz), ha maradna: „Matz Ekström ismerte Johant, aki mindenféle stockholmi bandákban énekelt, mint például a Jonah Quizz, és elvállalta az albumot. Meg voltam győződve, hogy amint megkapjuk Johant, állandó jelleggel is be akar lépni – de tévedtem. Ahogy befejeztük a stúdiózást, lelépett!" A sessionénekes így udvariasan visszautasította a lehetőséget, pedig a csapat és főként Edling érezte, hogy akár teljes értékű tagként is működne a dolog. Feleség és gyerek is várta otthon, turnézni pedig nem volt lehetősége (később még három gyereke született). A Jonah Quizz amúgy szintén reményteljes projekt volt: nem véletlenül volt neki ilyen fontos, ez a csapat 1982-ben a svéd RockSM nevű vetélkedőn második lett. Meglepő, ha elárulom, hogy a Europe volt a győztes?

A csapat azért szorgalmasan próbált is Upplands Väsbyben, ez egy Stockholm és Uppsala közötti kisváros. Valami biztosan lehet ott a levegőben, ugyanis így-úgy kötődik a városhoz a svéd rock- és metálszíntér krémjéből a más kontextusban már említett Europe mellett a Therion, a H.E.A.T., de John Norum és maga Malmsteen is. A fiatal doomsterek 1985-ben, hála a szorgalmuknak, már négy dallal készen voltak, ezek mind klasszikussá is értek később: három ide, a későbbi debütre került fel (Under The Oak, Crystal Ball és Demons Gate), de akkoriban írták a Dark Reflections egy korai változatát is, utóbbi hivatalos megjelenése a negyedik lemezig váratott magára. A nagy metálfanatikus brigád kedvencek között jelölte meg a Black Sabbathot, de hatások között a Venom, az Accept, a Trouble és a Mercyful Fate is jelen volt, és majdnem mindegyiket ki is lehet hallani zeneileg is, a Venom kivételével.

A Black Dragon tehát a demó alapján azonnal egylemezes szerződést kötött a fiatal svédekkel, és 1800 dollárt (más változat szerint 3000-et), azaz elég szűkre szabott büdzsét biztosított, de legalább bizalmat szavazott nekik. Ebből az összegből természetesen nem lehetett csodát várni. A lemezt 1986 februárjában a nemrégiben elhunyt Heavy Load főnök Ragne Wahlquist stúdiójában, a Thunderloadban készítették el mindössze öt nap alatt. Ám még az ilyen fapados körülmények között is átsütött a bandára jellemző kidolgozottság, a fogós dallamok iránti kivételes érzék, az operatikus ének, a stílusra megheletősen kevéssé jellemző meglepően gyors tempók, de főleg a mindent lehengerlő riffek. A többi pedig, túlzás nélkül történelem, ugyanis készülése körülményei ellenére (vagy talán épp ezért), igazi mestermű született.

Így aztán az egyezség szerint Längqvist felénekelte az Epicust, majd útjaik elváltak, de csak zeneileg. Ugyanis a kapcsolatot megtartották, sőt, az egykori beugró énekes később is lépett fel tematikus Epicus-esteken azzal a csapattal, amely híressé tette. Később Messiah Marcolin lett az utódja a már említett Mercyből, de ő (nevezzük így) furcsa természete miatt sokszor járkált a csapatból ki-be. Marcolin első kilépése után Längqvist eljutott újra egy meghallgatásig, de Edlingék akkor Thomas Vikströmmel mentek tovább a '90-es évek elején. Milyen jól tették! Ugyanis a Chapter VI is az egyik kultkedvencem a legendás zenekartól. Utólagosan ítélve persze az összes személyi döntésük jónak bizonyult, mivel a felállások állandó életképessége egyrészt kiváló lemezeket, másrészt ennek köszönhetően változó karakterű, de végig candlemasses zenét eredményeztek. A jellegzetesség sosem volt kérdés, mivel Edling rányomta a bélyegét mindenre, amiben részt vett. Persze később a már tárgyalt „összenő, ami összetartozik″ alapon 2018-ban Längqvist visszajött, illetve jobban mondva hivatalosan is tag lett, és azóta is itt van. Legendás debüt és évtizedes barátság ide vagy oda, az új lemezek nálam azért nem váltottak világot, nemcsak zeneileg, sajnos énekileg sem. Rendben vannak, de egy ekkora legendától a közelmúlt termése némileg kevés. Viszont negyven éve, erejük teljében zseniális dolgokra voltak képesek. Lássuk is, hogyan készültek ezek a dalok, és hogyan állt össze a lemezanyag, amelynek készültéről a szövegkönyvben maga a csapat a következőket mondja: „Gyűlölet, sötétség, fájdalom, depresszió és másnaposság: nélkületek ez az album sosem lehetett volna lehetséges." Metál? Az.

Längqvist úgy vállalta el az éneket, hogy előtte egy hangot sem hallott a lemezből (ez is milyen?), a stúdióban pedig olyan hideg volt, hogy az énekes a saját leheletét is látta felvételek közben, és fel-le ugrált, hogy melegen tartsa magát. A zenekar tagjai pedig kesztyűt és termó ruhákat viseltek, hogy elviseljék a hideget, és a radiátorok sem működtek. Felmerül az is, hogy lehetett így gitározni, basszusozni? A banda eredetileg azért akart itt melózni, mert bíztak a stúdió előéletében: „Ott akartunk dolgozni, mert Yngwie Malmsteen készített ott egy demót, és csodásan szólt. De nem sokat tudtunk arról, hogy milyen körülmények fogadnak minket. Vérfagyasztó hideg volt. A stúdió három szinttel volt a földszint alatt, a Stockholmi Egyetem metróaluljárójának közepén."

Ma már persze alig hisszük el, hogy ilyesmi lehetséges volt, talán meg is mosolyogjuk az ilyesmit. Edlinget is beleértve, amikor felidézi a körülményeket: „Tudom, hogy doom banda vagyunk, de ez a szenvedés túlmutatott azon, ami normálisan elviselhető lett volna." A súlyt viszont sikerült elkapni a felvételeken, mint a Candlemass hangzásának alapját, és a banda tudta is, mit akar hallani. Mindenki jól rágyúrt a saját részére: Matz Ekström elégedett volt a dobhangzásával, az arcbamászóan kevert lábdobokkal és a még jobban kiemelt cinekkel. Baj nincs, de azért szembetűnő mai füllel, hogy a dobok tompán szólnak helyenként, főleg a későbbi lemezek hangzásának ismeretében. Azzal is megszenvedtek némileg, hogy nincs idő partizásra meg hülyéskedni, így az időpazarlás nem fért bele: „Tudtuk, hogy kevés időnk van, bulizni nem lehetett, nem volt tervben. A felvételekre koncentráltunk, nem volt olyan nehéz. Mindenki ott volt fejben, de a vodka azért segített volna."

Ám még így, a rohamtempó ellenére sem veszített az erejéből a hangzáskép, a gyors dobolás például konkrétan sok változatosságot hozott, jelentős rétegeket tett hozzá a dalok erejéhez. Björkman gitárjai hasítanak, ahogy kell, sok kivetnivalót nem lehet találni, a szólók kimondottan jól is szólnak, de a basszust sem temették el, és nem is tolták szükségtelenül előtérbe. Edling egyébként sokat segített egyfajta énektanácsadóként is Johannak a jégverem stúdióban. Nyilván nem tragikus semmi a felvételeken, de azért ne áltassuk magunkat: kimondottan jól sem szól, elég csak a már említett dobokra gondolni. Szerencsére ezek olyan apró hiányosságok, amelyekkel bőven együtt lehet élni. Persze, összehasonlításnak bármi megteszi, elég a négy évvel később kiadott összegző jellegű koncertlemezre gondolni, vagy a Nightfall tökéletességére, és érezzük, hogy volt hova fejlődni, ami a hangtechnikát illeti. A hangzással épp ezért akkor sem voltam soha kibékülve, amikor még nem ismertem a keletkezés körülményeit, viszont így legalább megvan a magyarázat hozzá.

Hat számból áll a lemez, amelyek a műfaj legnagyobbjai közé tartoznak, egytől-egyig. Az akusztikusan kezdődő Solitude a doom metal műfaj egyik legnagyobb száma, óriási ikon ez, számtalan feldolgozást ért meg, mivel egyesít minden olyan elemet, ami később a műfajban elengedhetetlennek bizonyult. Az akusztikus nyitány, sessionénekesünk kétségbeesett éneke, a főriff, a verzeriffek, mindez a tökéletes doom esszencia itt, és ahogyan a meglehetősen egyszerű, de hatásos gitárszóló leköveti az énekdallamot, arra szavak nincsenek. Sokat ad hozzá a depressziós szövegvilág is, és a bibliai idézet is doomos eszköztárrá vált az évtizedek során („Earth to earth / Ashes to ashes / Dust to dust"). A Candlemass az egyike a nagyon kevés doombandának, amelyre kapásból nem is tudom rámondani a megszokott észrévtelt: „ja, de hát ez annyira sabbathos" – ennél nagyobb bizonyíték eredetiségre doomos berkekben nem kell. Ebben csak a Trouble kelhetett velük versenyre a kortársak közül, de a chicagói legendára épp akkoriban járta a mondás, hogy olyan, mintha két Tony Iommi ikergitározna egy kicsit gyorsabb zenét játszó csapatban, és a riffelésük szerintem is közelebb állt a klasszikus Sabbathhoz. Más kérdés, hogy imádom a Trouble teljes munkásságát is, de a Candlemass távolabb volt az origótól, már ha az origó a Sabbath, és végül is, mi más lenne? Egyébként pont a Trouble a példa arra, hogy milyen halálosan is meg lehetett szólalni zsáneren belül is, már 1984-ben is, a legenda szerint még a Metallica is csodájára járt a Wartell / Franklin gitártandem kétségkívül briliáns hangzásának. Ez a dal állt össze utolsónak a lemezanyaghoz, éppen a stúdiózás előtt készült el. A banda kreativitására jellemző, hogy sok gyors témájuk volt még készen, de valami súlyosabbat akartak nyitószámnak. Így a Solitude-ra esett a választás, pont a főnököt szavazták le a többiek ebben a kérdésben, Edling pedig el is fogadta szempontjaikat. Azóta is ikonikus szám a műfaj törtelmében, teljesen megérdemelten. Leif egyébként saját magának ajánlotta a számot a lemez szövegkönyvében, jelentsen ez bármit is.

Másodikként síron túli, torzított hangszínű rövid narráció vezeti fel a Demons Gate-et (így, aposztróf nélkül), amelyre hátborzongató szintitéma érkezik. A narrációt sötétnek és gonosznak szánták, de nem lett túl félelmetes. Szövegileg a Demons Gate újabb kötelező elemmel gazdagítja a Doom Metal Nagykönyvét, ugyanis a sötétséggel való játszadozás, a csipetnyi horror is szinte minden későbbi (és korábbi) hasonszőrű bandánál is megjelent stíluselemként, talán azért is, mert ezt viszont pont a Sabbathtól tanulta a Candlemass is. A dalt egyébként egy 1981-es olasz horrorfilm ihlette, amelynek témája, hogy elátkozott hotel épült a pokol hét kapujának egyike fölé. A filmet Lucio Fulci rendezte, és ...E tu vivrai nel terrore! L'aldilà a címe, közkedvelt angol fordítása The Beyond. Ideális tempójú epikus doom ez, a műfaj leghozzáértőbb kezei pengetik a riffeket benne, szövegileg pedig a kárhozat egyik legtökéletesebb lefestése. Längqvist földöntúli dallamokat hoz: „The twilight possesses the heart of your soul / Starlight is fading to black into the Demon's Gate." Ha belegondolok, hogy csak beugró énekes volt, még döbbenetesebb az egész. Ekström egyébként a doom műfajban meglehetősen ritka dobbemutatót rendez a szám hátterében. Tipikusan az a fajta értő és okos dobolás ez, amikor lenyomnak egy szólót is akár, és nem is vetted észre, mert belesimul a dalba. Eszelős teljesítmény, maximálisan megéri időnként csak dobokat figyelni. Ennyire hatásos kilencpercest egyébként kevesen írtak az akkori színtéren (sem), szinte senki nem volt rá képes.

„Black heart, your soul is mine": a Crystal Ball újabb jellegzetes doomos témát dolgoz fel, a jóslásról sokan írtak ebben a műfajban, „Visions and dreams you can see in the Crystal Ball" – ilyen slágeresen doom metalban nem nagyon fogalmazott senki. Edling basszuskiállása után elszabadul egy rövid, de intenzív kétlábgépes pokol is. Nem szólnak hibátlanul a dobok itt sem, de kétségtelenül komoly erő rejlik ezekben a témákban, ez meg szerencsére inkább ihlet, mint költségvetés kérdése, ha még a hangzásbeli hiányosság sem tud elvenni a húzásból. A kimondottan szögelős power metal betét a későbbi bandák közül a Solitude Aeturnust is megihlette, ők is nagyon szerették ezt a megoldást, a legkorábbi időktől kezdve megjelentek ilyen részletek az amerikai epikus doom legendánál is (Into The Depths Of Sorrow és Beyond The Crimson Horizon). Nem csoda, hogy Texasban is rajongtak érte John Perezék, énekesük, Robert Lowe később be is került a Candlemassbe, és briliáns teljesítményt nyújtott. Prózai részlet egyébként, hogy felvétel közben az első pár sor elcsúszik a nyitóriffhez képest – ha Edling nem mondja, ki vette volna észre? Sejtésem szerint a „secrets you'll find... find... find" részre gondol, érdemes megfigyelni a tolódást. Azt viszont hozzá kell tenni, hogy a basszusaó tanítani valóan szól. Nem csak itt, mindenhol.

A középtempónál némileg gyorsabb Black Stone Wielder a leginkább '80-as évekbeli metál innen, jellegzetesen erős albumos tétel, élőben messze a legkevesebbet játszott tétel. Ez a szám maradt leginkább radar alatt ebből a hatosból, de ez inkább a többi dicsérete, nem ennek kritikája, ugyanis a húzós doom riff alatt ismét nagyon jellegzetesen dohog Leif basszusa. A szövegben megjelenő megállíthatatlan eső megadja a doomos alaphangot, szinte látjuk a sötét kabátban menetelő, komor férfiakat, ahogy teper előre a téma. Edling rendesen megküzdött a szövegével, hónapokba telt, amíg végleges formát öltött, barátnője nagy-nagy „megelégedésére" sokszor éjjel riadt fel, hogy valamit átírjon rajta – nem ez volt megszokott munkamenet a zenekarvezetőnél, általában egy-két hét alatt állt össze minden szövege. Ismét bibliai gyökerű téma, a fekete követ a varázslók viszik a frissen született Jézushoz, a napkeleti bölcsekhez is köthető ez a kegytárgy, de itt egy misztikusabb apáról-fiúra szálló spirituális szimbólum is: „Stone, they worshipped the stone / In generation from father to son" – a nyújtások a so-o-o-onban olyan fogósságot adnak a refrénnek, amelyre kevés doom banda képes.

Az Under The Oak egy ősrégi téma, még '84-'85 körül készült az első változata, a gyökerei a Nemesis-időkből származnak, de már az első Candlemass kazettás demón is rajta volt, amely Tales Of Creation címre hallgatott. Ez a tétel a Tales Of Creation sztori negyedik része, amely egy történet az élet eredetéről, a teljes összefüggő sor tízrészes, és a hasoncímű lemezen egészben felvették először hivatalos kiadványra '89-ben az akkori felállással. A hangvételhez illik az apokaliptikus témaválasztás is, amely megint részben bibliai ihletésű is: „A crimson sky, bless my eyes / Up goes the sun, my time has come"– a Jelenések könyve rég tudjuk, hogy a legmetálabb része a Szentírásnak. Felvillan Dante pokla is, megjelenik a pokol kilencedik bugyra is: „They froze my blood and chained my soul." Ahhoz képest, hogy milyen súlya van, kimondottan slágeres vokális megoldásokat alkalmaznak benne – a dúdolhatóságnak is nagyon sokat segít, ahogy a gitárszóló leköveti az éneket. Ezek az ötletek pedig főként Edlingéket dicsérik, mivel Längqvist ugye ezeket a dalokat csak felénekelte, de nem volt alkalma formálni is őket: „It was a time, when love was mine / Now it's time for sacrifice" – a vokál mindenhol ilyen emlékezetes sorokat hoz. Újabb kolosszális mestermű ez is. Marcolin-érás utóéletének is köszönhetően, a koncerteken is gyakran előkerül, a lemez egyik közismert száma, nagy alapmű.

A háromrészes A Sorcerer's Pledge a legkomplexebb darab: zseniális akusztikus felvezetése van ennek is („Time stands still in these ancient halls / Only the castle itself can tell what it keeps"), akárcsak a nyitánynak. Edling sosem vitte túlzásba a neoklasszikus elemeket, de ez az egyik példa arra, hogy mindenből érdemes egy kicsit felhasználni. Valamikor a Nemesis és a Candlemass közötti időkben született az alapja, a csapat állandóan kereste is a megoldást, mivel nem tudták befejezni. Néha totálisan kiütve, a padlón fekve aludtak el, de így sem sikerült túl gyorsan zöld ágra vergődni. A háromrészes monstrum alig állt össze, ezért minden próbán igyekeztek másképp játszani. Aztán akkor oldódott meg minden, amikor a közepére bekerült a szám gerincét adó kétlábgépes részlet. A banda fő vonzereje épp ez a felfogás volt, hogy mertek nagyon gyors részeket is beszúrni egy alapjában véve abszolút nem a gyors ritmusokról, hanem a súlyról szóló műfajba. Edling egyébként a saját Bohemian Rhapsodyjának tartja a dalt, többek között azért is, mert a harmadik részben a szintis betét után érkező női operás vokál valóban fantasztikus a végén, Cille Svenson jóvoltából. A főnök szerint a hölgy szép látvány volt nőként is.

A lemez így nem kimondottan hosszú, épp ezért üresjáratoktól mentes, az unalmat még hírből sem ismeri. 43 perce egyesít mindent, amit egy epikus doom metal lemeznek nyújtania kell. Innentől, bár kereskedelmileg nem volt azonnali siker, mégis a saját útját kezdte el járni. Potenciál ide vagy oda, meglepő módon a kiadó mégsem bízott benne. A Black Dragon a kortárs bandák közül, az említettek mellett olyan csapatok otthona volt, mint a Savage Grace, a kultikus, progos, US poweres Heir Apparent vagy a japán Anthem, így éppen érthették is volna, miről szól a Candlemass, és hogyan kell egy ilyen bandával bánni. Mégis, a kiadó minimum hülyén viselkedett a csapattal, hihetetlen, hogy nem ismerték fel, micsoda kincsesbánya van a kezükben, főleg, hogy egy félprofi demó után szerződtették őket. Nehéz megmagyarázni, hogy a franciáknak miért nem volt türelmük hozzájuk. Így nem sokkal az Epicus kiadása után elengedték a gyenge eladásokat produkáló svédek kezét, a Candlemass pedig köszönte szépen a lehetőséget, és saját kezébe vette a sorsát.

Johan egyébként nem volt biztos a lemez átütő sikerében: „Egyikünk sem számított kiugró sikerekre. Leif mesélt nekem történeteket, amikor az album még csak készülőfélben volt, vagy épp csak megjelent. Haverok hallották, és mondták, hogy «Hát, ez elég furcsa. De ha ezt szeretitek, csináljátok csak és sok szerencsét, haha». Utólagosan nézve hatalmas album volt. Őszintén, én nem teljesen értettem, hogy milyen befolyásos és fontos album volt az Epicus. Körülbelül tíz évvel a kiadása után döbbentem rá újságolvasáskor, hogy egy híres csapat, már nem tudom, ki, azt mondta, hogy legnagyobb hatása az Epicus, és akkor gondoltam rá, hogy «Hű, hát az a miénk!». Sosem gondoltam rá így előtte. Nem volt sok kapcsolatom a srácokkal tíz-tizenkét évig, akkor is, ha jó barátok maradtunk. Az életünk más irányt vett, fiatalok voltunk, és lekötött minket a nagybetűs élet. A közösségi média előtt nem volt olyan meglepő, hogy éveken át ne találkozz bizonyos emberekkel. De meglepődtem, amikor felfedeztem, milyen hatással voltunk a súlyos zenei színtérre." A zenekarvezető Edling hasonló, de azért más hangot ütött meg: „Óriási tudat, hogy tisztelik az albumot. Főleg úgy, hogy elsőre eladhatatlannak tűnt, és borzasztó kritikákat kaptunk rá. Imádtuk, amit létrehoztunk, mert nagyon izgalmas volt. A lemez jobb lett, mint remélni mertük, és nagyon sokat vártunk tőle. Le voltunk törve, amikor alig sikerült eladni belőle valamennyit." Persze az első pár hónap beragadása után azért beindultak az eladások, de akkorra a kiadó már megszabadult tőlük, és a lemez eladási jogai szerencsés megállapodás szerint a bandát illették.

Személyes kapcsolatom egyébként egészen prózai ezzel a lemezzel. A legtöbb embernek megvan az, hogy már Sabbath-fan volt, és valaki ajánlotta a lemezt, vagy akadt egy lemezboltos bácsi, vagy idősebb haver, esetleg könyvtáros ismerőse, aki felhívta a figyelmét a bandára. Nekem egészen más utam volt. Amikor kinyílt a világ a szélessávú interneten, nem lévén lemezboltos bácsi, aki ajánlotta volna, hogy „fiam, ezt a koponyás lemezt hallgasd meg", így magam fedeztem fel előzetes kutakodás és rendszeres töltögetés útján az univerzális klasszikusokat. Erre valók az internetes útmutatások, kritikák, mindenféle minden idők legjobb listái. Apropó listák: hogy csak néhány példát említsünk, a Decibel doom metalos különkiadásában az egész műfaj második legjobb lemezeként szerepel az első Black Sabbath után, akárcsak a Loudwire Top 25 doom albumos listáján. Ha nem is pont ezeken, de mindenhol azt láttam, hogy alapműként hivatkoznak az anyagra, így muszáj volt megismerni. A fájlcserélőkben bízva, hagyatkozni kellett az internet népére, hogy ez biztosan jó lesz. Természetesen az lett. Emlékszem, az Entombed Left Hand Path alapművével egyszerre sikerült megszerezni, és úgy éreztem, a metál történelmének részese lettem általa. Mindenki a gyerekkora idején dívott zenebeszerzési módszereket ideologizálja, ez már nem nagyon fog változni. Ma már persze mutatós, Peaceville-kiadású dupla CD-s kiadás is van a polcon, egy rakat háttérinfóval, akkori fényképekkel, Edling kommentjeivel – és úgy érzem, az újrakiadás méltó is az eredeti lemez fényéhez.

Születtek később jobban megszólaló lemezeik is (szinte mind), később találták meg az ideális énekest is, ám valahogy mégis ezt tartom a legjobb lemezüknek, bár szoros a verseny. De mivel hat tökéletes doom monolit került rá, bizonyítja, micsoda őrületes riff- és dallamérzéke volt Edlingnek már a legkorábbi időkben is. Énekesből ráadásul nem is egyet, hanem minimum három tökéleteset is találtak az idők során: Messiah Marcolinnal a '80-as évek második felében írtak három alapművet, Thomas Vikströmmel a Chapter VI elsikkadt, de épp ezért kultikus csodáját 1992-ben, Robert Lowe-val pedig a 2000-es években érkező másodvirágzós szakaszba képtek a King Of The Grey Islandsszel és a Death Magic Doommal. Mindenkori talán kedvenc énekesemmel, Mats Levénnel is egymásra találtak később, a csak beugróként operáló banda nem is csinált nagylemezt (hacsak az Abstrakt Algebrát nem számítjuk annak, amit végül is megtehetünk). Ám ami lényeges: hat ilyen csodás és hibátlan számot ritkán írt a Candlemass egy nagylemezre, bár szerencsére nagyon sokszor sikerült még hasonló színvonalat produkálniuk, rögtön a Nightfallon például.

A következő lemezre összeállt a legnagyobb felállás is, Matz Ekström távozott és Jan Lindhnek adta át a dobokat, szólógitárosi fronton kellett egy biztos pont az átmeneti megoldást jelentő Klas Bergwall után, és Lars Johanssonban találták meg a hosszú távú pótlást. Leginkább pedig énekest kellett találni, ő pedig csuhás öltözete miatt a Messiah névre hallgató Bror Jan Alfredo Marcolin lett, aki velencei olasz apától és svéd anyától született. Később hivatalosan is Messiah-ra változtatta a Brort, és a Candlemass arca is lett ez a fura figura. Marcolin igazi fanatikus volt, belépése ugyanis nem mindennapi mese: a történet szerint úgy került be a csapatba, hogy telefonon hívta fel Edlinget, és a capella beleénekelte a kagylóba Solitude-ot. A dolog szépséghibája, hogy a hívást Edling anyja fogadta, többet erről nem tudunk, de a mániákus talján eredményre jutott. E briliáns felállás a '90-es évek elejéig együtt volt és még mégy klasszikus munkával, három stúdió- és egy kiváló koncertlemezzel gazdagította a doom metal alapműveinek sorát.

A legendás, bár nem túl szép, koponyás borítóval együtt az Epicus meghatározta a doom metal epikus, tradicionális vonulatának irányát, rögtön megjelenése után. Hatása is évtizedes léptékben mérhető: ma is minden doom listán előkelő helyet foglal el, a svéd metálszíntérnek is oszlopos alapja, még a norvég black metal bandák is sorban hivatkoztak rá: olyan későbbi klasszikusok, mint a Satyricon, az Immortal vagy az Emperor. Az Epicus legendás státusza ezek miatt is kétségtelen. Edling: „Előttünk a hazai kiadóknál a súlyos bandák nem nagyon kaptak lehetőséget, kivéve, ha Europe-nak hívtak. Mi bebizonyítottuk, hogy ki lehet törni Svédországból, és áttörtük a gátakat. Az Entombed és a Dismember követett minket, és a színtér beindult." Meglepő, hogy a svéd súlyos zenéről ilyeneket kell felemlegetni, de minden sikeres folyamatnak van egy kezdete, ez a kezdet pedig épp a Candlemass volt.

Ha pontozni kellene, az Epicus akkora tízes, hogy kiüti a plafont, minden apró hibája ellenére ellenállhatatlan ereje van, tele tökéletes dalokkal, fenséges zenészi és énekesi teljesítménnyel. Ha még nem ismered, akkor kimaradt a tradicionális doom metal (egyik) legnagyobb dobása, egy heroikus énekes, és a műfaj legjobb csapatának (egyik) főműve, egy történelmi lemez, amelyen csak hibátlan szerzemények vannak. A koncertek gerincét is sokszor ez a lemez adta. A legendás 1990-es live-on négy számmal szerepel, a lemez kétharmadával mutatja a lemez jelentőségét. A 2000-es évek elején klasszikus felállású koncerttel visszatérő legenda viszont mind a hat számot műsorra tűzte a Marcolinos reunion bulin, amelyből a dupla CD-s Doomed For Live lett. Azóta is kihagyhatatlan gerincét képezik ezek a számok az összes Candlemass-koncertnek. A már említett Peaceville-kiadás impozáns, fekete kartontokkal adja meg a módját, a bónusz CD-n pedig egy 1988-as koncertfelvétel kapott helyet, természetesen honnan máshonnan, mint Birminghamből. Ezen az Epicus négy számmal képviselteti magát további Marcolin-érás mesterművekkel kiegészülve, a végén pedig egy egetrengető hatperces Black Sabbath-medley-vel zárunk, pontosan úgy, ahogy a banda harmadik lemezén, a szintén kiváló Ancient Dreamsen hallható. Erőteljes ez a koncertfelvétel, a basszus szépen dohog a mixben, minden más pedig minimum rendben van rajta, sőt, Marcolin egyenesen briliáns frontembernek bizonyul, az énekesi tudása meg sosem volt kérdés.

Megkerülhetetlen, egy páratlan karrier elindítója tehát ez a lemez, azzal együtt is, hogy korai, sűrű tempóban született alapműveivel a Candlemass többszörösen is jelölt arra a bizonyos doom metal trónra. Mivel pedig később, a 2000-es évek derekán sem adták lejjebb a szintet, a banda indulása után húsz évvel a másodvirágzását is megérhette, erről egy jó hangulatú budapesti koncert és interjú is maradt nekünk emléknek. Így nagyon sok okom van rá, hogy a műfaj (egyik) legnagyobbjaként emlegessem őket. Ki gondolja még így?