Szeretem a szavatartó embereket és zenekarokat. Tchorték azt mondták tavaly, hogy a grandiózus háromlemezes koncepciózus mű második része hamarosan érkezik 2026 első felében. Erre láss csodát: tényleg itt vagyunk. Bizonyosan megszállta őket az ihlet, no meg a termékenység is, mivel ilyen tempóban nem adtak ki lemezeket fennállásuk óta soha. Ugyanis szögezzük le gyorsan: nem sokkal az első rész után kaptunk egy hasonló hangulatú és minőségű másodikat is. Ezzel le is zárhatnám a kérdést, ugyanis ha tetszett az előző, ezzel sem lesz baj. Nem azért, mert ugyanolyan, hanem mert hasonló erősségekre játszanak rá a norvég arcok itt is, és a végeredmény is olyasmi.
A stílusuk ugye mindig különleges volt: olyan progos, rockos, fémes keverék ez, amelyben néha megfér egy kis blastolás, vagy minimális blackes megoldások is, de ettől még a fókusz nem utóbbiakon van. A középtempós, doomos, hömpölygő szerzeményeket a melankolikus ének teszi teljessé. A felállás változatlan, a főnök itt sem játszik a lemezanyagon, a többiek kezében volt a gyeplő most is, ahogy legutóbb.
A nem kimondottan gyors zene szépen teret ad a kifejtős szerzeményeknek: ilyen a kilencperces címadó a pulzáló dobokkal például. Az egyik balladában (Loneliness Untold, Loneliness Unfold) a mindenes Stein Roger Sordal énekel, meglehetősen jól, különleges pillanat ez. De van nekünk a Sweet To The Point Of Bitterben vagy az I Am Time-ban néha elszabaduló dob is, a régmúlthoz és a tavalyi lemezhez méltó stílusban. A Sweetben az is remek, amint Jonathan Alejandro Perez dobos néha megsorozza a verzék alatt, tetszik benne a visszafogottság is, amely csak néha robban. Az I Am Time pedig szintén rejteget egy impozáns, de nem hivalkodó kétlábgépes szekciót. Nagyszerűen variálják a tempókat, értő dobolás kell hozzá. Mind a hat szám különleges, ha nem is kolosszálisan kiemelkedő, de az ilyen kiegyensúlyozottságot díjazni illik, főleg, amikor egyéni dallamvilággal is párosul. És még azt a mutatványt is meg tudják csinálni, hogy a 38 percben két balladisztikus szám kapott helyet, de nem punnyad el a lemez. A záró Lunar Tale is tele van megkapó dallamokkal ugyanis.
A telt hangzáskép remekül kiszolgálja a zenét, a doromboló basszus gyönyörűen hallatszik, a szintiszőnyeg is szépen alapoz többször. Az efféle középtempós zenében meg is éri így keverni a dolgokat. A szövegek megint költőiek, a sorokkal („A house not a home, a heart made of stone, I survived you") megint adnak a konceptuális oldalnak is, mellesleg ezt is vártam, és állítólag a csúcsot a harmadik lemezen fogják elérni, amely szeptemberben érkezik Messiah Complex címmel.
Külön örülök, hogy egy kétórás monstrum helyett inkább három részre vágták a dolgot, és háromszor 40 percben kapunk örülni valót másfél év alatt. A kevesebb valóban több, és még a kétszer egy órát is sokallottam volna. Épp ezért kíváncsian várom az említett harmadik részt is, mivel az első kettő bármilyen reményre fel tud jogosítani.
A Green Carnation az idei Fekete Zajon is fellép. Részletek a fesztiválról itt.
Hozzászólások