Shock!

április 20.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Entombed: Left Hand Path

0829entombed1Ha a death metal fénykoráról esik szó, rendre az első, ami az ember eszébe ötlik, Amerika, azon belül is az Egyesült Államok. Azonban a stílus elkötelezett hívei számára legalább ugyanilyen jelentőséggel bír Svédország is. Voltaképpen ez a két ország jelenti a ma ismert death metal bölcsőjét, és egészen máig világítótornyokként állnak elmozdíthatatlanul a szélsőséges zenék örökké háborgó tengerében. Az egyik első hullám felverésében fontos szerepet játszott egy kamaszokból verbuválódott banda, amelynek neve mára egybeforrt a svéd death metallal, olyannyira, hogy az Entombed nélkül szinte biztos, hogy másmilyen lenne ez a rusnya irányzat.

Mint szinte mindegyik, később legendássá vált death metal-zenekart, úgy az Entombedot is olyan izgága kamaszok alapították, akiknek már egészen zsenge korban egyetlen dolog volt fontos: a zene. A svéd legenda gyökerei, meglepő vagy sem, de egészen egy nyári táborig nyúlna vissza. 1985-öt írunk, és az ekkor 13 éves stockholmi Nicke Andersson itt, a háromhetes táborozás alatt ismerkedett meg a hozzá hasonlóan KISS- és Discharge-rajongó Leif „Leffe" Cuznerrel és Alex Helliddel. Mivel a tábor hangszerekkel is rendelkezett, a három fiatal nem is pocsékolt sok időt, és még ott helyben megalapították első közös bandájukat, amely a Sons Of Satan nevet kapta. A formáció igen rövid életű volt, olyannyira, hogy a tábor után fel is oszlottak. Ám a három tinédzser ezután is barát maradt, és 1987-ben már a hardcore-os vonalon mozgó Brainwarpban zajongtak. Emellett Anderssonnak volt egy másik projektje is, amely afféle korai thrashes irányban mozgott, s amelyet két másik cimborájával, Lars Göran „LG" Petrovval és Uffe Cederlunddal közösen alkottak. Petrovnak és Cederlundnak ekkortájt volt egy Morbid nevű zenekara is, ám ennek a történetnek egy kurta demós korszak után vége is szakadt. Petrov itt még azonban dobosként működött közre, Cederlund elmondása szerint „mindig is amolyan őrült dobos volt". Érdekesség, hogy ebben a bandában játszott az a Per Ohlin is, aki aztán Deadként a Mayhem frontembereként híresült el.

megjelenés:
1990. június 4.

kiadó:
Earache / Combat

producer: Tomas Skogsberg

zenészek:
Lars-Göran Petrov - ének
Alex Hellid - gitár, basszusgitár
Uffe Cederlund - gitár, basszusgitár
Nicke Andersson - dobok

játékidő: 39:12

1. Left Hand Path
2. Drowned
3. Revel In Flesh
4. When Life Has Ceased
5. Supposed To Rot
6. But Life Goes On
7. Bitter Loss
8. Morbid Devourment
9. Abnormally Deceased
10. The Truth Beyond

Szerinted hány pont?
( 44 Szavazat )

Ebben az időben Andersson elkezdett érdeklődni az egészen gyors zenék iránt, míg végül egyetlen célja az lett, hogy megalapítsa a lehető leggyorsabb zenét játszó csapatot. Így 1987 közepén megalakult a Nihilist. A kezdeti felállásban Andersson ült a dobok mögött, Cuzner kezelte a basszusgitárt, Hellid pedig a gitárosi posztért felelt. Ami Petrovot és Cederlundot illeti, az ő helyzetük nem volt ennyire egyértelmű, a történet elején inkább csak kisegítő zenészekként voltak jelen a bandánál. A mikrofon mögé Anderssonék egy Matthias Boström nevű srácot állítottak be, akinek elvileg fel kellett volna énekelnie az első demó dalait. Végül azonban Boström olyannyira nem vált be a stúdióban, hogy a demó három dalát kényszerből Petrov énekelte fel. Ennek ellenére mégis Boström neve szerepelt a demón énekesként. Andersson azonban ekkorra belátta, hogy Matthias rossz döntés volt, így helyére Petrovot vették be, s így már úgy tűnt, a Nihilist végre teljessé vált. De ha eddig nem lett volna eléggé nyakatekert a csapat megalakulása, akkor Cuzner gondoskodott róla, hogy most az legyen. A basszer ugyanis át akart váltani gitárra, és emiatt a csapat basszusgitáros nélkül maradt. Ekkor jött a képbe egy másik stockholmi zenész, a 18 éves Johnny Hedlund. Andersson: „Négy évvel idősebb volt nálunk, ezért ő ment mindig az állami italboltba piát venni nekünk. Olyan volt számunkra, mintha a bátyánk lett volna. Mindig vigyázott ránk, nehogy túl sokat igyunk."

0829entombed6A Nihilist teljes gőzzel állt neki a dalszerzésnek, és 1988 végén a banda bevonultak a Tomas Skogsberg vezette Sunlight Studióba, hogy rögzítsék második, Only Shreds Remain című demójukat. A Sunlight egy relatíve új, stockholmi stúdió volt, és Skogsberg se számított igazán tapasztalt hangmérnöknek, igen karcsú portfóliójában egyedül Petrovék előző bandája, a Morbid demóját tudhatta. Hellid: „Emlékszem, nagyon kicsi volt az a stúdió. Még igazi dobfelszerelés sem volt ott, mivel egyszerűen nem fért volna be, főleg nem egy dobossal meg esetleg plusz egy emberrel. Na és persze ez a '80-as évek volt, vagyis Tomas igazi helyett digitális dobokkal szerelte fel a stúdióját." Ez a háromszámos demó talán a svéd death metal legmeghatározóbb anyaga, legelőször ugyanis itt bukkant fel az úgynevezett „láncfűrész" gitárhangzás, ami azóta a svéd death metal legikonikusabb védjegyévé vált. Andersson: „Az egész Leffe műve volt. Ő rukkolt elő ezzel a hangzással a Boss Heavy Metal pedált használva. Egyszerűen fogta, és a maximumig feltolta a középtartományt rajta. Szóval egyedül ő a hibás mindenért." Cederlund: „Mindenki ilyen pedált használt, de Leffe volt az, aki feltekerte tízesig. Nagyon rossz torzítópedál volt, de mindenkinek ilyen volt, mivel akkoriban nem találtál ennél olcsóbbat."

A demó után azonban újabb probléma lépett közbe a csapat életében: Cuzner családja 1989-ben Kanadába költözött, így a Nihilistnél gitároshiány lépett fel. De szerencsére ott volt kéznél a régi bajtárs Cederlund, így a banda ismét teljessé vált. Ez a felállás vette fel aztán a harmadik demót, a kétszámos Drownedot. Utána kemény koncertezésbe kezdtek a hazai pályán, ám szokatlan zenéjüknek köszönhetően meg kellett harcolniuk az elemekkel. „Senki sem akart velünk foglalkozni", mesélte a kezdeti nehézségekről Hedlund. „Mi voltunk a pokol fekete kutyái. A svéd média le se szart minket. Esélyünk se volt arra, hogy elfogadják a zenénket vagy a szövegeinket. '89-ben felléptünk egy helyen, ahol a szervező azt mondta, hogy mivel úgyse fogunk száz embernél többet behozni a bulira, nem kapunk pénzt és még kaját se. Erre azt feleltük neki, hogy simán összehozunk mi száz embert, csak a haverokból összejön százötven. Végül a fizető látogatók száma elérte a háromszázötvenet, és volt még kétszáz másik rajongó, akik kint ragadtak, mert odabent nem volt több hely. Ekkor ébredtünk rá, hogy elérkezett az idő egy teljes albumhoz."

0829entombed4

A demózás és a sok koncert nagyban segített a csapatnak, hogy hírük eljusson a mindenható kiadókhoz is. Mind a Nuclear Blast, mind pedig a Peaceville érdeklődni kezdett a Nihilist háza táján egy esetleges nagylemez ügyében, ám ekkor jelentős esemény zavarta meg a folyamatot: főleg zenei nézeteltérések miatt Hedlund és Andersson között egy ideje már feszült volt a hangulat. 1989-re mindez ez odáig fajult, hogy a Nihilist felbomlott. „Az igazság az, hogy nem akartunk tovább Johnnyval játszani egy bandában", magyarázta Andersson Hedlund kirúgását. „Úgyhogy feloszlottunk, aztán négy napra rá új név alatt, Johnny nélkül újra összeálltunk. Piszkos húzás volt tőlünk." Hedlund nem jött túlzottan zavarba, talán számított is a kirúgására, mivel még ugyanabban az évben megalakította az azóta is töretlenül zakatoló Unleashedet. Anderssonék pedig egyszerűen lecserélték a Nihilist logójukban a nevet Entombedra, és meg is született az új zenekar. A nem túl elegáns újjáalakulás után nem sokkal kereste fel a csapatot Digby Pearson az Earache-től, hogy egy esetleges együttműködésről tárgyaljon a fiatalokkal. A csapat Digby kérésére elküldte a kiadófőnöknek az Entombed első demóját, a But Life Goes Ont, Pearson pedig az anyagot hallva nem habozott leszerződtetni a csapatot, méghozzá egyből négy lemezre.

0829entombed3Az Andersson – Hellid – Cederlund – Petrov négyes 1989 végén vonult be az addigra otthonos környezetnek számító Sunlight stúdióba, hogy Skogsberg irányítása alatt rögzítsék első nagylemezüket. Mivel Hedlund kirúgásával basszusgitáros nélkül maradtak, a stúdióban Cederlund és Andersson osztották fel egymás között a basszerosi teendőket. „Azt hiszem, dalonként váltottuk egymást", emlékszik vissza Cederlund. „Nicke játszotta fel a Left Hand Path-t, én meg a Drownedot, és így tovább. Az egésszel megvoltunk úgy egy óra alatt. Igazából megegyezéses alapon ment az egész." A csapat tehát nem a legkívánatosabb körülmények között rántotta fel debütáló lemezét, ám a négy fiatal számára, akik épphogy csak beléptek a felnőttek világába, mindez maga volt a megvalósult álom. Hellid: „Olyan ezer brit fontot kaptunk a kiadótól a lemezre, ami akkoriban nagyjából tízezer svéd koronának felelt meg. Nagyon olcsó album volt, manapság meg aztán különösen olcsónak számítana. De akkoriban ez volt a legtöbb pénz, amit életünkben láttunk. Azt hiszem, a But Life Goes On demó mai árfolyamon például úgy száz dollárba kerülhetett. Maga a nagylemez persze több időt is igényelt. Akkoriban egyébként olyan 15 éves lehettem, és az a rövid periódus – '89-'90 – vagy tíz évnek tűnt számomra, annyi minden történt abban az egy évben." Visszatekintve az is döbbenetesnek tűnik, hogy az Entombed mindössze egyetlen hét alatt vette fel a stúdióban nagyhatású első lemezét. Dübörgött a fiatalos hév, mindenki izgatott és türelmetlen lehetett, ami egyébként nem biztos, hogy jót tesz az átgondolt alkotói munkának. Ám Anderssonék esetében nem kellett forrófejűségtől tartani, a csapat a nihilistes időkből ugyanis jónéhány szerzeménnyel rendelkezett, amelyek addigra szinte teljesen kikristályosodtak a zenekari próbáknak és klubkoncerteknek köszönhetően. A készülő nagylemeznek végül a gerincét ezek a korai dalok adták, s ezekhez csaptak még hozzá néhány frissen írt szerzeményt, így például a címadót vagy a Bitter Losst.

A lemez sejtelmes címével Hellid rukkolt elő, aki abban az időben sokat forgatta az okkultizmus egyik főalakja, Anton LaVey főművét: „A cím a Sátáni Bibliából van, akkoriban sokat olvastam azt a könyvet. Először csak az egyik dalunknak akartam ezt a címet adni, de aztán Nicke javaslatára végül az album is ezt a nevet kapta." Az album a címadóval indít, és aki azelőtt még nem találkozott a Nihilist demóival, azt valószínűleg sokként érte, hogy az albumon a gitár helyén egy láncfűrészt hall berregni. A darab közepén roppant kísérteties billentyűdallam üti fel nyugtalanító fejét, amit egy 1979-es horrorfilmből, a Phantasmből ragadtak ki a zenészek. A csapatról egyébként is elmondható, hogy nagy hatást gyakoroltak rájuk a horrorfilmek. „Hellraiser", vágja rá Andersson a kérdésre, mik voltak rá hatással a lemez írásakor. „Főleg az első két rész. A harmadik akkoriban még nem jött ki. Ezek a filmek voltak a kedvenceim, a cenobite-ok és a másvilágok miatt. Aztán H. P. Lovecraft is nagy favorit volt, habár olyan nagyon sok mindent nem olvastam tőle, talán ha három novelláját ismertem. Szenvedés volt Lovecraftet olvasni, mert nem fordították le a műveit svédre. Épp ezért talán a szótár volt rám a legnagyobb hatással."

A lemez dalszövegeit Andersson és Hellid jegyezte, előbbi főként a horror/gore témákért felelt, míg utóbbi a misztikusabb, okkultistább megközelítés híve volt. Alex: „Én írtam a Left Hand Path szövegét, ami arról szól, hogy légy a magad ura. A Sátáni Biblia is voltaképp a szabad gondolkodást élteti, és a legtöbb szövegem erről is szól." A Drowned hasító riffel indít, hogy aztán először középtempóban zakatolva fitogtassa erejét, majd egy jó kis thrashes szögelésbe átfordulva mutassa meg, hogyan is értelmezik a death metalt Svédországban. Cederlund és Hellid egyébként a szólóról sem feledkezett meg, egymás ellen szórják rövid, villanásszerű improvizációikat. A Revel In Fleshben is erős a horrorisztikus hangulat, amihez a földöntúli gitárnyűvés és Andersson szövegei is sokat hozzátesznek. Petrov hol hörög, hol eszeveszetten üvölt, stílusában az olyan bandák énekesei érhetőek tetten, mint a Venom vagy a korai Slayer. Igazi headbangelős darab a When Life Has Ceased, és a gitárhangzás mellett ez a fajta középtempós, dohos jellegű betonozás a jó svéd death metal másik ismérve. Andersson horrormániájának másik végeredménye a Supposed To Rot, amelyet a második Evil Dead film inspirált. Direkt szerzemény, a többi dalhoz mérten kapkodósnak is tűnik, habár Anderssonék ügyesen váltogatják a tempókat, nem sok időt hagyva a nyakizmok pihentetésére.

0829entombed5

Az első Entombed-demóról már jól ismert But Life Goes On klasszikus riffjével szétdarál mindent, ami csak az útjába kerül. Egyébként is duzzad az anyag a dinamizmustól, de ennél a dalnál jön elő igazán az a kreatív lelkesedés, ami ezt a csapatot a korai időkben annyira jellemezte. A Bitter Loss a poszt-Nihilist szerzemények egyike, amely egyből egy gyilkos gitárkiállással nyit. Történetmesélős darab ez, a sietség itt most másodlagos, a lényeg a témák kifejtése, variálása, amit viszont soha nem visz túlzásba a zenekar, így mindvégig nyersen egyértelmű marad a végeredmény. Petrov itt még valamiféle tiszta énekhangot is megvillant, de eléggé nyilvánvaló, hogy neki a hörgés az igazi terepe. Akik a svéd death metalban a fésületlen marconaságot kedvelik, azoknak igazi ajándék a Morbid Devourment: sok zenéről elmondható, hogy nonkommersz, de a Left Hand Pathen feszülő öntörvényű mocskosságnál tényleg aligha találni jobb példát arra, hogyan kell az elvárásokat és divatokat igényesen felrúgni. A másik pőre, klasszikus riffel felvértezett darab az Abnormaly Deceased, amely a ráspolyos, mit ráspolyos, fűrészportól fuldokló gitárhangzás és dobgyilkolás alatt egy meglepően fogós dalt rejt, szinte táncolható lenne bármelyik falusi búcsún. A lemezt a The Truth Beyond zárja a maga három és fél perces, doomosan sötét, könyörtelen intenzitású pusztításával.

Mondani sem kell, az album végig első osztályú zenét rejt, de érdemes kitérni kicsit a borítójára is, hiszen Dan Seagrave neve ugyanúgy összeforrott a korai death metal-színtérrel, mint mondjuk Scott Burnsé, munkái olyan alapműveket díszítenek, mint a Morbid Angel Altars Of Madnesse, a Gorguts Considered Deadje vagy a Carnage Dark Recollectionsje. Hellid: „Amikor valaki az Earache-től Dant javasolta, mi a bandában mindannyian úgy voltunk vele, hogy miért is ne. Imádtuk a Morbid Angel borítóját, és tényleg jó ötletnek tűnt felkérni őt a munkára. Emlékszem, Nicke küldött Dannek egy vázlatot arról, mit szeretnénk, és amikor megkaptuk a kész festményt, mind nagyon boldogok voltunk." A Left Hand Path borítófestménye valóban lenyűgöző munka, minden ízében aprólékosan kidolgozott, elég csak közelebbről megnézni azt a sírkövet oldalt, vagy a démonarcokat a mélységben. A hátsó borítóval azonban már korántsem voltak ennyire megelégedve Anderssonék, az eredeti lemeztok hátulján ugyanis valamiféle furcsa, sárgás installáció látható növényekkel és fogakkal, amely köszönőviszonyban sincs a Seagrave-borító igényességével.

0829entombed2

A Left Hand Path azon kevés albumok sorát gyarapítja, amelyek egy egész stílusirányzatnak szolgáltak táptalajul. A bandát hamar nemzetközi népszerűségig vitte ez a lemez, de a tagok ettől még nem felejtették el, honnan jöttek. Hellid: „A korai időkben egyáltalán nem éreztük azt, hogy annyira mást csinálnánk, mint a többi banda. Inkább olyan volt, mintha a többi csapatot másolnánk: a Repulsiont, az Autopsyt, a Morbid Angelt vagy az Obituaryt, akik akkor még Xecutionerként voltak ismertek. Mármint egyszerűen fogtuk a Phantasm film zenéjét, és lenyúltuk a lemezhez, anélkül, hogy bárkinek is az engedélyét kértük volna hozzá. Totálisan leszartunk mindent. Végeredményben nem tettünk mást, csak fogtuk ezeket a darabokat, és valami újat tapasztottunk össze belőlük. Persze ettől még igazi meglepetésként ért minket az, hogy a lemezünket sokan komoly hatásként emlegetik." A csapat a debüt után képes volt kitermelni magából egy újabb death metal gyöngyszemet Clandestine címmel, 1991-ben – az ideiglenesen távozó Petrov helyett Anderssonnal a mikrofonnál –, majd az 1993-as Wolverine Bluesszal új utakra tévedve gyakorlatilag megteremtették a death'n'roll irányzatot.

Azóta a zenekar teljesen szétrobbant, és Petrovval az élen Entombed A.D. néven öröklődött tovább a legenda munkássága. Az eredeti felállásból talán Nicke Andersson életútja a legérdekesebb, a multiinstrumentalista zenész ugyanis az Entombed mellett megalapította a laza rockos The Hellacopterst, amellyel később egészen a svéd Grammyig vitte. Legfontosabb munkája azonban így is a Left Hand Path megalkotása marad társaival, amellyel sikerült bebizonyítaniuk, hogy friss szemlélettel és meg nem alkuvó gondolkodással mindig lehet valami újat mutatni.

 

Hozzászólások 

 
+1 #9 tuntyi 2015-09-08 17:49
gyermekorunk legszeb ütései pörfektli :)
Idézet
 
 
+5 #8 norbert hellacopter 2015-09-01 14:52
A lemezről nincs mit mondani, a Nihilist demókkal együtt tökéletes úgy ahogy van, zenekar abszolút csúcsa.
A cikkben megemlítődő Carnage LP is (nagyon) megérdemelne egy cikket, mint a Nihilist és az első Entombed mellet a svéd death metal nonplusultrája, a BOSS HM2 diplomamunkája :)
Idézet
 
 
+9 #7 Tom 2015-09-01 00:46
Ha már Klasszikushock, és Svédország: Dissection: Storm of the Light's Bane (1995. nov. 17.)
Aztán még szintén húsz éves a Storm: Nordavind is.
30 éves a Bathory: The Return lemeze, és 25 éves a Hammerheart is
Idézet
 
 
+4 #6 NOLA 2015-08-31 15:49
Korszakalkotó album, szó se róla..., de nekem valahogy a Clandestine jobban bejön.
Idézet
 
 
+3 #5 Zoli 2015-08-29 21:52
Anno a Tiamat astral sleep lemezével együtt szereztem be kazin.
Ronggyá hallgattam, a borító pedig tényleg mestermunka.
Ez új volt, friss és brutális, mindenféle erőlködés nélkül. Kár hogy manapság nincsenek ilyen elementáris debüt albumok.
Idézet
 
 
+4 #4 neal and jack and me 2015-08-29 19:30
lovecraft rulez.
left hand path rulez.
Idézet
 
 
+5 #3 Tulus 2015-08-29 11:41
Zseniális lemez egy egykoron zseniális zenekartól......

Swedish Sunlight Death Metal rules the Universe \m/
Idézet
 
 
+9 #2 Chris92 2015-08-29 10:48
Ez a lemez és a Dismember 91-es Like an Ever Flowing Stream albuma képviselik a skandináv death metal Ó és Újszövetségét. Bődületesen nagy, felülmúlatlan klasszikus, az a bizonyos hangzás pokolian erős atmoszférát ad a daloknak. Imádom.
Idézet
 
 
+6 #1 spanom_gyurma 2015-08-29 09:09
Remek cikk egy irgalmatlan klasszikusrol! Viszont a lancfuresz hangzassal kapcsolatban egy eszrevetel: a Slaughter meg a Nihilist elott prezentalta a Strappado lemezen, meg ha az nem is death metal volt, hanem thrash/punk:)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.

 

Watch My Dying - Budapest, Kultiplex, 2007. július 11.