Shock!

Ha valaki még mindig azt hiszi, hogy az Idles „csak egy újabb post-punk zenekar", annak elég lett volna szerda este kilátogatnia a Budapest Parkba. Két óra sem kellett hozzá, hogy bebizonyosodjon: Joe Talboték koncertje inkább hasonlít egy kontrollált társadalmi kísérletre, mint hagyományos rockshow-ra. Olyanra, ahol a moshpit egyszerre terápiás csoport, kardióedzés és közösségi esemény, Mark Bowen pedig ismét bebizonyította, hogy valószínűleg ő a világ egyetlen gitárosa, aki egyszerre képes noise rock textúrákat építeni és közben teljes természetességgel, alsógatyában végigjátszani egy koncertet.

Az estét az észak-ír Enola Gay nyitotta, az utóbbi évek egyik legizgalmasabb noise punk exportcikke Belfastból. A négyes neve ugyan első hallásra inkább történelmi vitákat idéz, mint koncertélményt, de zenéjük pontosan azt a feszült, ipari hangulatot hozza, ami tökéletes bemelegítésnek bizonyult az Idles előtt. Az este ráadásul személyes ünneppé is vált: a zenekar gitárosának, Joe McVeigh-nek éppen születésnapja volt. A meglepetések sora már itt elkezdődött, amikor Joe Talbot feljött hozzájuk a színpadra. Az Idlesnek szokása különböző, fiatalabb, hasonló hangzású bandákat turnéztatni magukkal. Az Enola Gay tehát nem véletlenül került be erre a turnéra: politikus hangvételű, hip-hop shoegaze és ír pop-punk stílusuk ugyanúgy Belfast utcáinak feszültségéből táplálkozik, mint ahogy az Idles is világgá vitte Bristolból saját dühét és empátiáját.

20:25 körül kialudtak a fények és már a bevonulásnál egyértelművé vált, hogy Bowen szerint a rockkoncertek egyik legfontosabb kelléke még mindig a teljes kiszámíthatatlanság. A '80-as évek csöves rocker stílusát bajuszból idéző gitáros és Jon Beavis dobos egyszerűen helyet cseréltek a bevonulás alatt, mintha csak próbán lennének, nem pedig több ezer ember előtt. Trollkodásuk hamar leesett a közönségnek, egyértelműen nem értenek a másikuk hangszeréhez. Bowen természetesen ezúttal is női ruhában érkezett, a koncert során azonban az átlátszó szoknya hol felcsúszott, hol lecsúszott, így a gitáros gyakorlatilag az este felét alsónadrágban játszotta végig. Aki ismeri az Idlest, tudja, hogy Mark évek óta tudatosan rombolja a rockzenészek macsó sztereotípiáit. Nála ugyanúgy része a fellépőruha a performansznak, mint a pitch shifter vagy a végtelen feedback.

Sokan várták, hogy ismét a monumentális Colossus indítja majd a koncertet, de a zenekar továbbvitte az idei turné egyik legnagyobb meglepetését: a klasszikus nyitány helyett ismét az új kezdő dal, a Levitator robbant be. A Colossus lassú építkezése helyett azonnal a közepébe csaptak, és onnantól kezdve gyakorlatilag nem volt megállás. A Never Fight a Man With a Perm és a Mother után már egyetlen élő organizmusként hullámzott a Park első fele, mintha egyetlen élő organizmus lenne. Ez az a pont, ahol az Idles élőben mindig megmutatja, miért nem igaz rájuk a post-punk címke. Sokkal közelebb állnak egy hardcore-zenekar energiájához az énekes intenzív zenei kitöréseivel, miközben Jon Beavis dzsesszes groove-jai és Adam Devonshire masszív basszustémái végig táncolhatóvá teszik az egészet.

A Gift Horse és a When the Lights Come On után Talbot többször is szóvá tett egy egészen sajátos problémát, valaki ugyanis brit zászlót tűzött ki a Budapest Parkban, amit az énekes szemmel láthatóan nem tudott elengedni. Többször is kérte a közönséget, hogy „szedje már le valaki azt a kurva brit zászlót", hozzátéve, hogy aki leszedi, azt meghívja egy italra. Ismerve hozzáállását, ez kevésbé nemzeti önutálat volt, sokkal inkább következetes távolságtartás mindenféle hasonló szimbólumtól. A koncert egyik legerősebb pillanata a Divide and Conquer előtt érkezett. Talbot röviden felvezette a számot: „This is an anti-fascist song... so it's an anti-racist song... so it's also a love song." Ez a néhány mondat talán jobban összefoglalta az Idles filozófiáját, mint bármelyik interjújuk. A zenekar évek óta tiltakozik az ellen, hogy egyszerűen politizálós zenekarként címkézzék őket: Talbot rendre azt mondja, hogy a humanizmus nem politikai állásfoglalás. A dal végére Mark Bowen már a moshpit közepén gitározott, majd amikor véget ért a szám, egyszerűen visszaközönségszörfölte magát a színpadra. Az este során többször is felhangzottak a „Free Gaza!" és „Free Palestine!" skandálások. Bár Talbot rendszeresen hangsúlyozza, hogy nem ideológiákat, hanem az emberséget képviselik, ezek a bekiabálások visszatérő elemei voltak az estének, és a zenekar is ráerősített.

A koncert talán legabszurdabb jelenete az I'm Scum előtt következett. Joe kiszúrta, hogy a Budapest Parkban a színpaddal szemben ott világít a McDonald's. Innen már csak másodpercek kérdése volt, hogy előkerüljön az aktuális bojkottvita. Az énekes közölte, hogy ő inkább lesz „scumbag", mint „child killer", majd arra biztatta a közönséget, hogy aznap este senki ne egyen ott. A nézők válasza nem maradt el, valaki vett egy sajtburgert, és felnyújtotta a Joe-nak színpadra. Talbot először értetlenül nézte, mit kap, majd amikor leesett neki a poén, azért felröhögött. A burger átadóját a közönség sajátosan jutalmazta meg: az első sorok azonnal köré szerveztek egy mini moshpitet, néhány másodpercig esélye sem volt visszajutni az eredeti helyére.

A Danny Nedelko eleve az Idles egyik legfontosabb dala. Az ukrán származású Heavy Lungs frontemberéről elnevezett szerzemény eredetileg a bevándorlóellenes retorika kifigurázására íródott. Budapesten azonban Talbot kissé átírta a szöveget, és a megszokott sorok helyett palesztin, magyar és lengyel bevándorlókat is éltetett. Közben Bowen már magára tekert mikrofonkábellel vetette be magát a közönségbe és az embereken állva énekelte tovább a számot. Kevés zenekarnál működne ez hitelesen. Náluk teljesen természetesnek hatott. A koncert végére már mindenki tudta, hogy valami készül. A Dancer után váratlanul felcsendült Mariah Carey örökzöldje, az All I Want for Christmas Is You. Hogy ez mennyire volt komoly, és mennyire önparódia, azt valószínűleg maga a zenekar sem tudná megmondani. Bár mind tudjuk, hogy a hasonló feldolgozásos poénok egyértelműen a Fish! zenekar koppintásai, hisz ezek mind tőlük erednek.

A finálé előtt ismét előkerült az Enola Gay. A teljes zenekart felhívták a színpadra, majd Joe McVeigh születésnapja tiszteletére gyakorlatilag közösségi tulajdonná nyilvánították a gitárost. Az egész szám alatt folyamatosan stagedive-oltatták a közönséggel, miközben Adam Cooper gitárt vett kézbe. A szám felénél Joe Talbot beült Jon Beavis mellé dobolni, Mark Bowen átvette az irányítást először a zenekar tagjainak bemutatásával, majd az Aladdin mese Egy új élmény című betétdalának eléneklése után elszabadult a rottweiler, a szám második felére teljesen megőrültek a tagok és minden maradék energiát beletoltak a totális zenei káoszba. Az Idles-koncertek záródala évek óta egy lassan felépített, katartikus őrület, de Budapesten ez most még egy szinttel feljebb került. A koncert végére tényleg olyan érzése volt az embernek, mintha a zenekar szó szerint lebontotta volna a színpad és a közönség közötti falat.

Külön említést érdemel a turné szaxofonosa is, aki ugyan nem az Idles állandó tagja, de a Tangk-korszak koncertjeinek fontos szereplője. A teljes este alatt megállás nélkül tolta a fúvós szólamokat, hol zajos textúrákat építve a háttérben, hol szinte free jazzbe hajló őrülettel emelve még magasabbra az energiát. Kevés zenekarnál működne egy szaxofon ilyen természetesen a hardcore és noise rock közepén, az Idlesnél viszont pontosan annyira nélkülözhetetlennek tűnt, mint Bowen műsora.

Tizenkilenc dal. Közel másfél óra. Egy születésnap, egy sajtburger, egy Mariah Carey-feldolgozás, megszámlálhatatlan stagedive, néhány politikai odaszúrás, rengeteg nevetés és még több zúzás. Az Idles ismét bebizonyította, hogy koncertjeik nem egyszerűen hangosak. Inkább emlékeztetnek amolyan kollektív felszabadulásra, ahol ugyanúgy megfér egymás mellett a társadalomkritika, az önirónia, a teljes őrület és az a meglepően ritka gondolat, hogy egy moshpitben is lehet vigyázni egymásra.

Fotó: Vatai Réka Tímea