Shock!

április 04.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

AC/DC: High Voltage

AC/DC - azt hiszem, nem hazudok túl nagyot, ha kijelentem: nincs olyan ember a világon – talán, de tényleg csak talán a csecsemők, a különféle törzsi népek és a megveszekedett Justin Bieber rajongók kivételével –, akinek ez az elnevezés ismeretlenül csengene. A legtöbben kapásból az egész rock and roll cirkusz egyik legsikeresebb csapatára asszociálnak, akikről utcákat neveztek el, egykori énekesükről bronzszobor készült, és akik eladtak jó 200 millió lemezt bele a nagyvilágba, ám a majd' hatvanévesen is rövidgatyát és iskolás egyenruhát viselő, fékezhetetlen energiájú gitáros kivételével mégis úgy néznek ki, mint valami egyszerű melósbrigád valahonnan Dél-Bostonból.

Ők azok, akik hatalmas kivetítőkkel, pokoli harangokkal, tűzijátékkal, gigantikus gumibabákkal, sztriptízzel, meg persze ágyúlövésekkel tarkított teltházas stadionkoncerteket és arénabulikat tartanak mindenfelé, ahová csak eljutnak, továbbá akik akár a szart is nyugodtan kiadhatnák egy cipősdobozban, madzaggal átkötve, hiszen fanatikus táboruk azt is többmilliós nagyságrendben vásárolná meg. Egy hatalmas pénzcsináló gépezet, egy igazi régi vágású rockdinoszaurusz képe ez, valahol a Motörhead és a Rolling Stones között félúton, ami minden bizonnyal teljességgel igaz is jó ideje, de korántsem volt ez mindig így. Ahogy ők maguk is mondták, hosszú út vezet a csúcsra, ha rock and rollra adja a fejét az ember, és hogy jól lássuk e kinyilatkoztatás igazságtartalmát, kezdjük az elején a mesét. Az pedig nem más, mint a High Voltage.

megjelenés:
1976. május 14.

kiadó:
ATCO / Atlantic
producer: George Young, Harry Vanda

zenészek:
Angus Young - gitár
Malcolm Young - gitár
Bon Scott - ének
Phil Rudd - dobok
Mark Evans - basszusgitár

játékidő: 44:37

1. It's A Long Way To The Top (If You Wanna Rock 'n' Roll)
2. Rock 'n' Roll Singer
3. The Jack
4. Live Wire
5. T.N.T.
6. Can I Sit Next To You Girl
7. Little Lover
8. She's Got Balls
9. High Voltage

Szerinted hány pont?
( 68 Szavazat )

Ausztrália manapság sem számít éppen a rockzene fellegvárának, de a helyzet a '70-es években egészen siralmas képet mutatott: még ha a körülmények szerencsés összjátéka folytán valamely banda kisebb-nagyobb hírnévre is tett szert a világ minden más szegletétől fényévnyi távolságra lévő kontinensnyi országon belül, egészen tutira vehette, hogy a nagyvilágban e kívül nem lesz számára hely. Ezzel a nehézséggel küzdött a skót bevándorlókból álló, nyolc gyerekkel rendelkező Young família két ifjú fiúgyermeke, Malcolm és Angus is, miután '73 novemberében mindössze húsz, illetve tizennyolc évesen megalakították az igencsak fura nevű AC/DC-t (az elnevezést nem túl poétikus módon egy varrógép hátlapján olvasható figyelmeztető tábla ihlette, amúgy az ausztrál szlengben biszexuálist is jelent). A rákövetkező esztendő lényegében a felállás folyamatos változásával telt, megnyugvás csak akkor következett be, miután szeptemberben új énekest igazoltak le a nagy dumájú, kemény öklű és még keményebb piás csajmágnes, Ronald Belford „Bon" Scott személyében, aki amúgy Youngékhoz hasonlóan skót felmenőkkel büszkélkedhetett – emellett úgyszintén többszörösen büntetett előélettel, és a katonáságtól antiszociális hajlamra történő hivatkozással való elbocsátó szép üzenettel is. Egy AC/DC jellegű mocskos rock 'n' rollt játszó bandába nem kell ennél tökéletesebb pedigré.

1975 februárjában piacra is dobták debütáló korongjukat, a High Voltage-et, ami a fentebb jelzett okok miatt kizárólagosan Ausztráliában és Új-Zélandon jelent meg, rajta nyolc olyan dallal, ami nagyjából-egészében már pontosan meg is mutatta, hogy hőseink mit fognak művelni az eljövendő négy évtizedben. Négynegyeden alapuló középtempós boogie, esetleg némi felgyorsított blues szerepelt itt Scott agresszív énekstílusában előadva, komplett rifforgia közepette, majd később ugyanez játszódott le az ugyanezen év decemberében érkező, már Phil Rudd dobost és Mark Evans baszert is csatasorba állító (ezáltal végre stabilizálódó felállású) T.N.T.-n is. A dalok még kidolgozottabbak és fogósabbak lettek, olyannyira, hogy nekik, valamint a csapat igencsak karizmatikus frontduójának, illetve az ABC csatorna által országosan vetített Countdown műsorban való havi gyakoriságú fellépéseknek hála, rövid idő leforgása alatt egész Ausztráliában nem akadt náluk népszerűbb rockbanda.

Addigra már szépen meg is nőtt a srácok étvágya, mindinkább az akkoriban a rockzene Mekkáját jelentő London felé tekingettek. A lehetőség '76 elején meg is érkezett, hála a rohamosan növekvő rajongótábornak, az Albert Productions erőfeszítéseinek, végül, de nem utolsósorban pedig egy idősebb Young fivér, George kapcsolatainak, aki egykoron a kontinens egyik legfelkapottabb csapatának, a The Easybeatsnek volt meghatározó tagja. George Young másodállásban amúgy valamennyi AC/DC lemez társproducere is volt az indulástól kezdve egészen a nagy áttörést hozó Highway To Hellig, méghozzá azzal a Harry Vandával karöltve, aki egykoron szintén az Easybeats tagjaként tépte a húrokat, és Youngéknál szinte már családtagnak számított. Igazi családi vállalkozásról volt hát itt szó, pláne, ha hozzávesszük, hogy a Nagy-Britanniába kilőtt promóciós cuccok rendre a szigetországban élő, és előszeretettel a stúdiók környékén sertepertélő unokatesónál, Stevie Youngnál landoltak, aki nagy boldogan mutogatta is azokat fűnek-fának. Bár visszaemlékezése szerint nem túl frenetikus sikerrel: „Én azonnal beleszerettem a dalaikba, de a haverjaim nagy szarnak tartották a bandát. Azt mondták, hogy ez a zene túl szimpla, az énekesnek pedig nincs hangja."

Ki kellett tehát mozdulni a kenguruk földjéről, így hőseink áttették székhelyüket Nagy-Britanniába, és szinte azonnal koncertezésbe is kezdtek. A legenda szerint a Hammersmithben lezajlott első angliai fellépésükön a buli elején maximum ötven lézengő hallgatta nem túl nagy elánnal műsorukat, számuk azonban a buli végére a tízszeresére növekedett, mivel a jófajta hangzavar becsalogatta az embereket a terembe. Angliában ekkortájt a Pink Floyd által inspirált, egyre (ál)művészibbé és ezzel párhuzamosan mind nehezebben befogadhatóvá váló progresszív zenék jelentették a rockot. Ebben a közegben a Young tesók vezette kompánia tényleg megátalkodottnak tűnhetett, és akkora hullámokat vethetett, mint egy csendes vizű tóba dobott robbanócukorka. A közönséget tehát megvették, de a kritikusok még hátra voltak. Angus Young így emlékszik ezekre a napokra: „Londonban nem fogadtak minket pezsgővel és kaviárral. Egészen mélyről jövő hányásnak neveztek, utalva arra, hogy lentről, Ausztráliából jöttünk, és szart sem érünk. Volt, aki azt írta egy újságban, hogy ha egyszer összefut velünk, személyesen fizeti ki a visszaútra szóló repülőjegyünket."

Ennek ellenére az Atlantic Records mégis szerződést ajánlott az öt huligánnak, igaz, a kiadó fejesei érezhetően eléggé fáztak a dologtól. Megpróbáltak tutira menni, úgy döntöttek hát, hogy az Ausztráliában már sikerre vitt két lemez legjobb dalait fogják egybegyúrni, a zenét pedig ellátják „original punk rock" címkével (kész röhej, de tényleg ilyen szövegű matrica díszeleg az első kislemezen). A High Voltage névvel úgy voltak, hogy az akár még maradhat is, viszont a trafóházat körbehugyozó kutyusnak mennie kellett a borítóról. A trükk tökéletesen be is jött, miután 1976. május 14-én végre megjelenhetett az AC/DC nemzetközi bemutatkozó lemeze.

A korong kilenc tételéből mindössze kettő – Little Lover és She's Got Balls – származott a '75-ös High Voltage-ról, a többi (és ezek az erősebbek) a T.N.T.-ről jött. A dalok nagy része örökérvényű klasszikus, közülük három-négy mind a mai napig a repertoár elválaszthatatlan részét képezi. A nyitó It's A Long Way To The Top (If You Wanna Rock 'N' Roll) például minden idők egyik legérdekesebb AC/DC szerzeménye, hiszen a dalban halható skótdudát nem más szólaltatja meg, mint maga Bon Scott (meg mondjuk ez az instrumentum egyébként sem túl szokványos rockhangszer). Erre a dalra készült az első promóciós videó is, ami a melbourne-i Corporation Lane-en végighaladó bandát mutatja, amint egy teherautó platóján egy skótdudás zenekar társaságában tolják a bugit a járókelők nagy ámulatára. A platós kocsin autózós/zenélős ötletet azóta többen is elsütötték, a Corporation Lane neve pedig 2004-ben AC/DC Lane-re változott. A lassú és komor Rock 'N' Roll Singer lényegében Scott ars poeticája, meglepően tisztánlátó szöveggel (hazánkban amúgy Nagy Feró játszotta előszeretettel a dalt az ős-Beatrice élén, meg mondjuk az egész Ricse az AC/DC hatására alakult). Szépen el is érkezünk minden díszí koncert legnagyobb együtténeklős darabjáig, a The Jack-ig – Bon imádta a kétértelmű megfogalmazásokat, szívesen eljátszott a szavakkal, itt például az egész szövegben így tesz, kihasználva az ausztrál szlengben a kártyajátékra és a nemi betegségre egyaránt utaló „jack" kifejezésben rejlő számos lehetőséget.

Ugyanilyen halhatatlan nóta a szexuálisan túlfűtött szövegű „oi"-ozós T.N.T., valamint a feledhetetlen alapriffel operáló címadó is, amit ráadásul a kiadó kérésére az eredeti változatot fél perccel megkurtítva vettek fel (a nyitódalhoz hasonlóan). Hogy ennek mi értelme volt, tudja a fene... De mondhatnánk bármelyik kevésbé ismert dalt is: a Little Lover játékos bluesát, Scott hihetetlenül gunyoros énekdallamaival, vagy a She's Got Balls vidáman pattogó bugiját és humoros szövegét, amit ráadásul Bon egykori feleségéhez írt, akit akkor hagyott ott, amikor az felajánlotta a választási lehetőséget a csapat és őközte. („Jobban bejött a banda, mint a csaj" – magyarázta döntését később a frontember.) És akkor ott van még az egyik legkorábban született, tipikus régi vágású rock and roll, a Can I Sit Next To You Girl, aminek az eredeti változatát még nem is Bon, hanem Dave Evans énekelte (jócskán finomabban), és persze a sokak által feldolgozott Live Wire, amit a pulzáló basszusbevezető mellett a megint csak feledhetetlen riff tett elévülhetetlen slágerré. Szűk háromnegyed óra az egész, de így volt kerek a történet, és egyszerűen sütött belőle, hogy ez a banda nem fog megállni félúton. Anglia innentől szépen meg is volt véve, olyannyira, hogy a csapat július-augusztus folyamán heti rendszerességgel lépett fel a legendás Marquee klubban, fellépésről-fellépésre megdöntve az előző héten beállított nézőcsúcsot, augusztus 29-én pedig már a Reading Fesztiválon nyomhatták el szokásosan felfokozott hangulatú programjukat. Mindemellett a kontinensről is több mint kedvező hírek jöttek, pláne, miután megindult az igen hangzatos elnevezésű Lock Up Your Daughters Summer Tour is. A srácok nemes egyszerűséggel szólva szénné játszották magukat, és úgy nézett ki, beérik a gyümölcs.

Már csak Amerika volt hátra, ami viszont – régi jó szokásához híven – totális közönnyel fogadott mindent, ami nem Amerikából való volt, így az ausztrál bugrisokat is. A Rolling Stone minden bizonnyal halláskárosult kritikusa például 1976 decemberében olyan baráti szavakkal méltatta a néhány hónapja odaát is megjelentetett lemezt, miszerint az AC/DC a rockzene abszolút legalja, ahonnan már csak felfelé vezethet az út. Kedves megállapításán túl mindenkit óva intett attól, hogy ezt a durva és mocskos ausztrál csürhét hallgassa. Gondolom, három évvel és négy nagylemezzel később aztán ő kussolt a legmélyebben, amikor a Highway To Hell mindent elsöprő diadalmenetbe kezdett végül az Újvilágban is. Mára persze a High Voltage háromszoros platinává vált az Államokban, ami barátok közt is 3 millió eladott példányt jelent, és több újrakiadást is megélt, legutóbb például a 2003-as Epic Records féle AC/DC Remasters széria nyitódarabjaként. Mivel a korai Young-műveket kimondottan száraz és szikár hangzás jellemezte, amibe az idő azóta keményen belevájta vasfogát, igencsak jól sültek el ezek a digitális újrakeverések, úgyhogy ha abban a szerencsétlen helyzetben vagy, hogy nem ismered a lemezt, mindenképp ezt a verziót kutasd fel. Természetesen kötelező jelleggel, hiszen ha valamit is jelent neked ez a négy betű a közepén a villámjellel, akkor egyszerűen betéve ismerned kell a High Voltage-ot is, hiszen itt lettek elültetve azok a magok, amikből később egy Highway To Hell, egy Back In Black vagy éppen egy Black Ice kinőhetett.

De ez már más történet, amit majd máskor mesélünk el.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Fates Warning - Budapest, A38, 2013. október 16.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Marty Friedman - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

30 Seconds To Mars - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 13.