Shock!

Steven Wilson teltházas koncertet adott áprilisban a RaM Colosseumban, és a fellépés előtti délutánon alkalmunk nyílt beszélgetni egy keveset a megfontoltan, választékosan fogalmazó, kortalannak tűnő filigrán zenésszel. Wilson fehér szőrpapucsát már ledobva, szokása szerint mezítláb fogadott a koncerthelyszín teraszán, majd azzal szemben, hogy csendes, visszafogott figura hírében áll, kifejezetten bőbeszédűen válaszolgatott a kérdéseinkre.

Látom, már otthon érzed magad. (mutatok a lábára)

Ó, igen, így sokkal kényelmesebb.

Szomorú témával kell indítanom: tegnap meghalt Prince. Milyen érzéseid vannak ezzel kapcsolatban? Rengeteg ikon nincs már velünk...

Nagyon szomorú ez... Számomra David Bowie halála is sokkoló volt, de Prince-é még jobban, hiszen a tinédzser éveim „filmzenéje" tőle származott. A '80-as években, amikor tinédzser voltam, ő írta a legjobb zenéket. Olyan fiatal volt még, és úgy tűnt, hogy egészséges életet él... (Ezt azóta a hírek cáfolták - V.Sz.) Teljesen kikészített, igazából nem is nagyon akartam játszani tegnap este, pedig jó koncertünk volt. Úgy tűnik, hogy elmúlik a kísérleti popzenék időszaka. A rockzene megy tovább, de David Bowie és Prince egy olyan popzenei éra szimbólumai voltak, amikor még bátorságnak számított másnak lenni, kitolni a határokat, kísérletezni, fejlődni, és mindezt úgy, hogy közben igazi szupersztárok maradtak. Ez a szupersztár-dolog mára már eltűnt.

Ez így van.

Valaki szerint Kanye West még ez a kategória, hiszen egyéni, de nem hiszem, hogy egy ligába tartozna Prince-szel vagy Bowie-val. Kétlem, hogy a zenéje időtlenné válna, bár lehet, tévedek. Tény, hogy szupersztár meg egyéniség is, de nem vagyok abban biztos, hogy tíz-húsz-harminc év múlva is fogják még a zenéjét hallgatni. Abban viszont igen, hogy Bowie-t és Prince-t hallgatni fogják száz év múlva is. Persze nem én, hanem majd a jövő generációja. (nevet) Szomorú, hogy ezek az ikonok itthagynak minket, mert senki sem fogja átvenni a helyüket.

Játszol a koncerteken egy Bowie-dalt is. Miképp tudtál kiválasztani egyetlenegyet Bowie gigantikus méretű életművéből?

Fontos volt számomra, hogy szeressem, és úgy érezzem, el tudom játszani. Nem olyan könnyű egyébként eljátszani, de a Space Oddity hihetetlenül gyönyörű dal. El lehet nyomni egy szál akusztikus gitár kísérettel. Elég spontán módon játszottuk először: kellett egy dal, aztán csak kimentem egy gitárral. Tegnap pedig egy Prince-dalt is játszottunk, a Sign o' the Timest. Igazából ezt is „csak úgy" eljátszottuk mindenféle bonyolult előre tervezés nélkül. Mindig imádtam ezt a számot, igazából elég könnyű volt kiválasztani ezt is.

Ma is hallhatjuk?

Remélem. Tegnap nem énekeltem túl jól, nem készültem fel rá, de szerettem volna valamiféle megemlékezést e nagyszerű ikonok számára.

Fontos számodra, hogy állandó zenekar legyen a hátad mögött? Például Marco Minnemann sem mindig játszik a koncertjeiden. Ez egy szólózenekar inkább rengeteg különféle zenésszel, vagy egy állandó zenekarként tekintesz rájuk?

Szólózenészként el kell fogadnom azt, hogy nem mindig lehet ugyanaz a zenekarom. Egyszerűen azért, mert session-zenészeket szerződtetek le, és előfordul, hogy akik az előző turnémon részt vettek, a mostanin nem tudnak. És ez a jövőben is így lesz. A kérdésedre válaszolva, jobb, ha egy stabil zenekarral tudok dolgozni, akikben megbízom és működik a kémia, de ez időigényes folyamat. A mostani zenekarról elmondhatom, hogy a legjobb, akikkel szólózenészként dolgoztam, de sok időt vett igénybe, hogy ezt elérjük. Időbe került, mire egymásra hangolódtunk. Teljesen más folyamat játszódott le Marcóval és Guthrie-val, mint Dave-vel (Kilminster) és Craiggel (Blundell). Talán pár hónapig játszottunk együtt, amikor egyszercsak elkezdett működni a kölcsönhatás, és most már mesés minden, tényleg a legjobb zenekaromnak mondhatom őket. Szomorú leszek, amikor eljön az idő, hogy változtatnom kell ezen az összeállításon, de előbb-utóbb biztos így lesz, hiszen az említett zenészek is dolgoznak másokkal, és nem vagyok elég gazdag ahhoz, hogy kifizessem őket egy évre, amikor csinálunk egy új lemezt.

Két évvel ezelőtt írtál egy dalt Mariusz Dudával a Riverside-ból. A jövőben számíthatunk még vele valamiféle közös munkára?

Nem tervezünk ilyesmit. Egyébként kedvelem Mariuszt, kiváló zenész. Azt a dalt (The Old Peace) felkérésre készítettük, egy fiatal rajongónk, Alec Wildey kérésére, aki rákos lett. Huszonéves srác volt, verseket írt, Mariusz és jómagam voltunk a legnagyobb kedvencei, és az volt az utolsó kívánsága, hogy zenésítsük meg az egyik versét. Mariusz és én is meg szerettük volna csinálni, csak sajnos Alec meghalt, mielőtt befejezhettük volna. De végül kiadtuk a dalt, és egy rákellenes alapítványnak ajánlottuk fel az abból származó bevételeket. Ez egy kivételes alkalom volt.

Rengeteg különböző formációval, zenekarral volt alkalmad már együtt dolgozni: King Crimson, Marillion, Yes, Opeth, Orphaned Land, satöbbi. Van valamiféle álmod, akivel szeretnél együtt dolgozni?

Nem igazán. Jó lemezeket szeretnék készíteni a saját nevem alatt. Ez most a legfontosabb számomra. Jó, ha például Kate Bush felhívna holnap, hogy csinálna velem egy albumot, valószínűleg igent mondanék (nevet), de nem igazán kutatok ilyen lehetőségek után. Néha úgy bele lehet merülni az ilyen együttműködésekbe, hogy végül a legfontosabb cél elveszik az ember szeme elől, amit például Bowie és Prince is hangoztatott: a legfontosabb dolog, hogy a saját dolgodat csináld, és így talán elérsz valamiféle halhatatlanságot. Tény, hogy rengeteg különféle projektben vettem részt, de úgy öt évvel ezelőtt úgy döntöttem, nem akarom ezt folytatni, hanem inkább egy dologra szeretnék fókuszálni: a saját lemezeimre. A lehető legjobb albumot elkészíteni, és azokat az embereket megtalálni, akit a legjobbnak érzek az adott helyzetben, hogy segítsen az adott lemez létrejöttében. Ez az, amivel foglalkozni szeretnék a jövőben.

Nagyon kreatív dalszerző vagy. Van valami sémád arra, hogy egy dal mitől lesz jó, vagy egyszerűen csak érzed az egészet?

Nem tudok válaszolni erre a kérdésre, mert rengeteg rossz dalt is írtam, amiket nem fogsz úgysem hallani. Úgy gondolom, a dalszerzés egyfajta megmagyarázhatatlan, mágikus dolog, ami fogalmam sincs, honnan ered. Rettentő boldog vagyok, ha egy jó dalt írok, de én nem igazán agyalok azon, hogy jó vagy sem. De ettől ezt még bárki megteheti. Senki sem ír kizárólag jó dalokat, még Bob Dylan is írt pár rettenetes számot. Nem hiszem, hogy létezne erre bármiféle egzakt tudomány. Néha a legbutább dolgokból származnak a legnagyobb dalok, a legegyszerűbb érzésekből formálódnak a legcsodálatosabb szerzemények. A dalszerzés számomra elég nehéz dolog, pedig azt mondják, milyen kreatív vagyok, ám ez azért lehet, mert nagyon keményen dolgozom. Egyáltalán nem könnyű ez a folyamat, olykor pont az ellenkezőjét érzem. Sok elég vacak dolgot írok, de addig kell dolgozni rajta, amíg az valami jóvá nem formálódik.

Van egyáltalán szabadidőd?

Persze, rengeteg.

És mit csinálsz a zenélésen kívül ilyenkor?

Filmeket nézek, olvasok, elviszem a kiskutyámat sétálni, elutazom vidékre. Imádok utazni. Turnékon a legjobb dolog, ha szabadnapod van: Szófiában például lesz egy üres nap, és még soha nem jártam Bulgáriában. De lesz egy napunk Athénban meg Tel-Avivban is. Mindig nyílik lehetőség arra, hogy egy adott városban jól érezzük magunkat, különböző kultúrákba belekóstoljunk, találkozzunk új arcokkal, szóval felfedezzük a világot! Legalább annyira értékelem mindezt, mint a művészetet, az előadásokat. A munkám legjobb része, hogy utazhatok, és mindenféle országban megismerhetek embereket. Például itt is ez az első alkalmam, így sétáltam egyet a városban a folyó mentén.

Nem először jársz itt, már játszottál nálunk a Porcupine Tree-vel...

Tényleg? Nem is emlékeztem. Meg voltam győződve róla, hogy először járok itt, ez is mutatja, mennyire borzalmas a memóriám. (nevet) De jó tudni, mert ma a koncerten azt mondtam volna, hogy milyen csodás itt lenni első alkalommal. Mikor volt ez?

2009 novemberében.

Á, igen, a Porcupine Tree 2010-ben fel is oszlott.

Nem hiszem, hogy jobb dalokat írnék, inkább talán tényleg személyesebbeket. Egy dolog biztos: amikor a Porcupine Tree-vel turnéztunk, a közönség nagy része mindig srácokból állt. És most rengeteg a lány. Van valami a szólómunkásságomban, ami valahogy a nőkhöz jobban utat talál, mondjuk, mert a dalok sokkal személyesebbek. Kíváncsi vagyok, itt milyen összetételű lesz a közönség. Tegnap Ausztriában például rengeteg metal arcnak játszottam, de néhány helyen kimondottan női közönség van, fiatalok, idősebbek, és ez nem igazán volt jellemző a PT-korszakra. Az sokkal inkább férfi hallgatóságot vonzott. A személyes dolgokon kívül pedig az is fontos, hogy egyáltalán még itt vagyok ennyi idő után is. Sokan szerintem értékelik, hogy még mindig zenélek. Sok év telt el úgy, hogy rengetegen tudomást sem vettek rólam, mert nem vagyok mainstream előadó, nem kommersz a zeném, ám most már ha kelletlenül is, de kezdik elismerni, hogy huszonöt éve itt zenél ez a fickó, lehet, oda kellene figyelni rá. És ez időbe kerül. Érdekes, de van néhány olyan PT-szám, ami senkit sem érdekelt, most meg a legnépszerűbbek egyike a repertoáromban. Például a Lazarus az égvilágon senkit nem érdekelt tizenegy évvel ezelőtt! Most pedig az egyik legklasszikusabb dalomnak tekinthető. Emlékszem, amikor játszottuk a metal közönségnek ezt a nyálas számot, és senki sem foglalkozott vele, most pedig imádják, és előfordul, hogy néhányan elsírják magukat rajta. A kérdésre visszatérve: az időtényező fontos, a világ is változik, és az emberek zenei ízlése is megváltozott. Általában véve az emberek sokkal nyitottabbá váltak, mint akár tíz évvel ezelőtt, és ezért sokkal nagyobb közönségréteget lehet elérni.

Utolsó kérdésünk: mi az élet értelme?

Az élet értelme, hogy megtaláld az utat a boldogsághoz, és érezd, hogy kezdesz valamit az életeddel. Lehet, hogy ez kétértelmű és szirupos, de rengeteg embernek fogalma sincs erről: olyan munkájuk van, amit gyűlölnek, olyan kapcsolatban élnek, amiben nem boldogok... Nem hiszek istenben, de hiszem, hogy az élet egy olyan furcsa dolog, amiből ha szerencséd van, kapsz hetven-nyolcvan évet, és ezalatt meg kell találnod, amitől úgy érzed, kezdtél valami fontosat ezzel az ajándékkal, amit életnek hívunk, ezen a rövid időn belül, amit a földön töltesz. Mert ennyi az egész, és ez ijesztő is egyben. Elszomorít, ha valaki semmit sem kezd magával. Persze előfordul, hogy a körülményei nem teszik lehetővé, túl szegény, vagy olyan országban él, ahol elnyomás uralkodik, de sokszor az emberek saját maguknak is megteremtik a szenvedést: rossz társat, rossz munkát választanak, és túlságosan rettegnek attól, hogy változtassanak az életükön. Számomra az élet értelme az, hogy boldog és elégedett legyél az életeddel. Úgy érzem, nekem ez sikerült. Az, hogy a zenélést választottam olyan formában, hogy nem kell kompromisszumot kötnöm ezért senkivel. Szerencsésnek érzem magam, hogy megtehetem. Másrészt az élet értelmének sokan a gyerekeiket tartják, számomra meg a kiskutyám az, ő az életem... Mutatok is képet róla. (előveszi a telefonját, képeket mutogat) Ő az életem szerelme, szóval ő az életem értelme! Egy kis lény, akiről gondoskodni kell.

Köszönet a fotókért és a segítségért Szilvás Gergelynek, az interjúlehetőségért pedig Márkus Évának.