Shock!

november 18.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Don Airey: „Profiként csak egy bizonyos összegért mész el játszani”

Nemrég Budapesten koncertezett Don Airey, a Deep Purple billentyűse, akivel ugyan előzetesen is beszélgettünk egy jót, de a helyszínen sem hagyhattuk ki a lehetőséget a találkozásra. További örömhír, hogy Airey jövő augusztusban ismét visszatér Magyarországra, de ezúttal már ismét a Deep Purple-lel, akikkel augusztus 3-án Székesfehérváron, a FEZEN Fesztiválon játszik.

Néhány hete az egyik kollégánk készített már veled egy interjút, úgyhogy most megpróbáljuk nem ugyanazokat a kérdéseket feltenni.

Igen, emlékszem, telefonon beszéltünk.

Idefelé arról beszélgettünk, hogy lehet az, hogy már csaknem negyven éve a pályán vagy, az All Out mégis csupán a harmadik szólólemezed?

Ez már csak így van a billentyűsökkel. Az emberek kíváncsiak a gitárosokra és az énekesekre, de a billentyűsök szólódolgaira nem igazán. (nevet) Már az első albumomat is nagyon nehéz volt összehozni, alig tudtam hozzá kiadót találni. Londonban mondjuk akkoriban vagy negyvenezer ember keresett melót naponta, úgyhogy egyáltalán nem volt könnyű dolgom. (nevet)

Megvoltak a kész dalaid, mégsem akart senki szerződtetni?

Steven Spielberg mondta egyszer: nem számít, hogy ki vagy, vagy mit tettél le az asztalra korábban, ha valami új dologba kezdesz, ugyanolyan vagy, mint a többiek.

Ha nem a reputáció, az addig elért eredmények számítanak, akkor mi?

Sokszor a szerencse. Egy csomó dolog csak a véletleneknek köszönhető. Meg persze a dalok minősége is fontos, mert az emberek jó dalokat akarnak hallani.

Milyen reakciók érkeztek az új lemezedre?

A kritikusok nagyon elismerően írtak róla, és a rajongók is szeretik. Kicsit mondjuk számukra misztikus az anyag, mivel csak három hangszer szerepel rajta: Hammond, gitár és dob. Sokan nem is értik, hogy hol a gitár. (nevet)

Az első stúdióanyagod Cozy Powell-lel készült 1974-ben. Ő keresett meg téged, esetleg összefutottatok valahol?

21 évesen a világban utazgattam, és zenéltem, ahol csak tudtam. Bárokban, hotelekben, laktanyákban, bárhol, ahol fel lehetett lépni. Közben laktam a Távol-Keleten és Amerikában is, de végül úgy döntöttem, hogy egy angol rockbandában akarok zenélni, ezért visszajöttem Londonba. Volt egy bulim az egyik klubban, ahol az egyik srác a nézőtérről egyfolytában nézett. Azt hittem, azért, mert esetleg fűztem a barátnőjét, de mint kiderült egy Clive Chaman nevű basszusgitáros volt, aki akkoriban Cozyval játszott és szólt, hogy épp billentyűst keresnek. Volt is egy meghallgatás, majd bevettek a bandába. Életem legcsodálatosabb napja volt.

A heavy metal világában a Black Sabbath Never Say Die lemezével tetted le a névjegyedet. A Sabbath számára az egy elég zavaros korszak volt, te hogy emlékszel vissza rá?

Én csak úgy emlékszem rájuk, mint a legkedvesebb fickókra, akikkel valaha együtt dolgoztam. Azt mondjuk tudtam, hogy Ozzynak nagyon komoly problémái vannak. Nyolc évig szinte megállás nélkül úton voltak, így ez érthető is volt. Olyan sztorikat hallottam, hogy az valami hihetetlen...

A Sabbathból aztán Ozzy szólócsapatába kerültél.

Szerettem Ozzyval dolgozni, mert egy nagyon vicces figura. Mikor aztán felhívott, hogy megtalálta Rhandyt, mondtam nekik, hogy bár épp a Rainbowban játszom, átugrom hozzájuk. Végül megcsináltuk a lemezt is. Tök jó móka volt. Hívtak aztán a Diary Of A Madmanre, de sajnos nem tudtam elvállalni, mivel épp a Rainbow-val turnéztam. Egy John Cook nevű srác játszott végül is a helyemen, és nagyon jó munkát végzett. Később, mikor felhívtam Sharont, hogy kilépek a Rainbowból, csak annyit mondott: „Uuuuu!" A hármas Ozzy lemezen aztán már megint én játszottam.

Miért hagytad ott a Rainbow-t?

Több oka is volt. Richie-vel ekkor már nagyon nehezen lehetett kijönni, onnantól pedig, hogy Cozy és Graham Bonnet kilépett, már abszolút nem találtam a helyem a bandában. Az új felállással zajló turnét sem élveztem, de a meglehetősen foreigneres irányvonal sem tetszett, úgyhogy úgy döntöttem, kiszállok. Tudtam, hogy Ozzy tárt karokkal vár majd.

Pályafutásod legsúlyosabb lemezeit a Judas Priesttel készítetted. Hallottam egy pletykát, miszerint a Painkiller minden dala tartalmazott eredetileg billentyűs témákat, csak ezeket utólag eltávolították, kivéve az A Touch Of Evilben hallhatóakat.

(sejtelmesen mosolyog) Minden dalban van billentyű... Ez egy rejtély! Az interjú végén majd elmesélem... (nevet)

Az új szólólemezeden egy csomó progresszív rock elemet véltem felfedezni, amelyek Emersonra, Wakemanre emlékeztettek. Gondoltál valaha olyasmire, hogy együtt dolgozz valamelyik régi kollégával?

Az az igazság, hogy billentyűsként sosem találkozol más billentyűsökkel. Túl kevesen vagyunk. (nevet) Keith Emersonnal egyszer futottam össze, de Jon Lorddal is csak ötször vagy hatszor találkoztunk.

Mi a helyzet Rick Wakemannel?

Vele is csak egyszer találkoztam. Pontosabban kétszer, de az elsőre biztos nem emlékszik. Épp egy lemezen dolgozott, mikor egyszer csak kaptam tőle egy üzenetet, hogy szeretne találkozni velem. Akkoriban talán épp a Rainbow-val zenélhettem, ő pedig a Yesben muzsikált. Mikor aztán odamentem a stúdióhoz, egy mentőautó állt előtte, Ricket pedig épp hozták kifelé. Alkoholmérgezése volt, úgyhogy ezért gondolom, hogy nem emlékszik az első találkozásunkra. (nevet) Tavaly aztán egy fesztiválon találkoztunk, de ő nem emlékezett rám, csak én rá. (nevet)

Mesélted neki ezt a sztorit?

Nem. (nevet)

Dolgoztál egy csomó híresen nehéz eset muzsikussal: Ozzyval, Blackmore-ral, Gary Moore-ral. Ki volt a legkattantabb?

Mindegyikük nagyon nehéz ember, nem tudnám megmondani, kié az első hely. Óriási nyomás volt rajtuk, ezt mindenkinek tudnia kell. Richie-vel például nagyon jól tudtam együtt dolgozni a stúdióban, de a koncerteken minden más volt. Ozzyval ugyanez volt a helyzet.

Valószínűleg azért jöttél jól ki velük, mert veled könnyű együtt dolgozni, nem?

Ha alaposabban megnézed, minden zenekarban van egy seggfej. Ha pedig nem látsz ilyet a bandádban, akkor te magad vagy az. (nevet)

Rengeteg lemezen játszottál, és sok projektben vettél részt. Volt valaha olyan, amit visszautasítottál?

Igen. A minap például interjút készített velem egy fickó, és ő mesélte, hogy van egy saját bandája, és kellene egy billentyűs. Mondtam, sajnos nem vállalom. Ez volt az első alkalom. (nevet) Komolyra fordítva, ha az ember profi, akkor csak egy bizonyos összegért megy el játszani. Ha ezt nem fizetik ki, akkor sajnos nem tudom vállalni a dolgot.

A Metalium egyik lemezén is vendégszerepeltél, ami azért elég váratlan volt tőled. Szereted a heavy metalt is?

Főleg a klasszikus rockzenéket kedvelem, de szeretem a súlyosabb dolgokat is. Az a srác ott a fiam, aki a technikusomként dolgozik a turnén. Van egy súlyos bandája, az Impact. Ők aztán tényleg súlyosak, nem is értem őket. (nevet)

Netán játszol is a dalaikban?

Nem, nincs szükségük billentyűsre. (odaszól a fiának) Azt kérdezik, akarod-e, hogy játsszak a dalaitokban. (A fia válaszol: Igazság szerint az egyik dalunkban játszottál.) Tényleg, egy mentő hangját játszottam. (utánozza) Nínó-nínó.

Követed egyébként, hogy mi történik a rockszíntéren?

Igen, egy csomó zenét hallgatok, és sok banda tetszik is. van pl. egy kanadai csapat, az Art Of Dying. Ők súlyos, de fantasztikus dalokat írnak. Jó az énekesük, és a producer, Howard Benson is nagyon jó munkát végzett a csapattal. Aztán nagyon szeretem a Black Stone Cherryt is, meg azt a bandát Nashville-ből, amiben két fickó van.... Hogy is hívják őket... Most nem jut szembe.

Egy könyvön is dolgozol, ha jól tudom.

Igen, ráadásul már jó rég elkezdtem, de aztán abbahagytam, és úgy gondoltam, nem is fogom befejezni soha. Mikor Gary Moore meghalt, nagyon szomorú voltam, és végül úgy döntöttem, hogy az embereknek tudniuk kell, én milyen embernek ismertem meg őt. Az egész életem és pályafutásom története benne lesz a könyvben. Nagyon érdekes időszakban nőttem fel. Minden vagy fekete volt vagy fehér, aztán egyszer csak jött a Beatles, és hirtelen megjelentek a színek. Megváltozott az egész világ.

Mikorra várható, hogy elkészül?

Olyan gyorsan írom, ahogy csak tudom: minden nap fél órát ezzel töltök. A lányomtól egy könyvet is kaptam arról, hogy írjunk könyvet. (nevet) Nagyon jó könyv egyébként, és az benne a legfontosabb szabály, hogy nem szabad az elején kezdeni. Valahol a történet közepénél kell belecsapni a sztoriba, és onnan már könnyebben tud az ember előre és hátra lépegetni.

Azt ígérted, hogy az interjú végén megoldod azt a bizonyos rejtélyt...

Szóval a Painkiller minden dalában van billentyű. Mivel Ian Hill beteg volt a felvételekkor, én nyomtam fel a basszustémákat minden dalban, méghozzá szintetizátorral.

 

Hozzászólások 

 
+5 #2 Palinkas Vince 2012-12-15 13:20
Kimaradt még egy vicces sztori: amikor aláírta a Never Say Die borítóját, mesélte hogy Ozzy a következőképp értelmezte a borítófotót (remélem, jól idézem fejből): "ez itt Geezer és én, ahogy épp Bill Ward hálószobájába tartunk" :))))

Nagyon nagy arc az öreg tényleg
Idézet
 
 
+3 #1 kamikaze_ 2012-12-14 21:12
Nagyon érdekes, nem közhelyektől hemzsegő interjú, grat! Kíváncsi leszek a könyvére, mert rengeteg olyan zenésszel dolgozott együtt a pályafutása során, akiket rajta kívül is nagyon kedvelek. Ezért biztosan érdekes lesz a sok ismert muzsikusról olvasni, főleg ha sok jó sztorit is elmesél majd.
A cikkben viszont elírtatok két nevet, Blackmore ugyanis Ritchie (t-vel), Rhoads pedig Randy. Ezek után nem marad más hátra, mint meghallgatni a Painkiller-t, és rajta a különös basszustémákat!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anneke Van Giersbergen - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.