Shock!

„Kerry King, Mastodon, Apocalyptica és Epica – Megvan a FEZEN első négy fellépője!″ – így szóltak a hírek, sok-sok hónappal ezelőtt, én meg úgy voltam vele, hogy kezdésnek ez bizony nem rossz. Csakhogy később hozzájuk mindössze az egy szem Alestorm társult, őket viszont kis túlzással félévente meg lehet nézni itthon – ahogy az Apocalypticát és az Epicát is –, így végül számomra az idei FEZEN a csütörtöki napra, azaz Kerry és a Mastodon párosára korlátozódott.

Meglehetősen szerencsétlen időzítéssel, pont akkor jelentették be a Slayer szórványos újraaktivizálódását, amikor Kerry King első lemeze megjelent. Ráadásul nem sokra rá a Death Angel-kötelékéből is érkeztek elégedetlen hangok Mark Osegueda itteni elköteleződése miatt, szóval egy időben komolyan felmerült bennem, hogy a lánccsörgető kopasz thrash-ikon all-star szólóprojektje nem fogja sokáig húzni, hiába sikerült kifejezetten izmosra a bemutatkozás. A FEZEN-en viszont Kerry meggyőzött, hogy igenis van jövője a KK Bandnek, a színpadon ugyanis egy lelkes és önmagában komoly hittel bíró bandát láttam, akik ráadásul messze nem biztonsági játékra menő hakniprogramot toltak. Nyilván a közönségnek az lett volna leginkább ínyére, ha a színtér veteránjaiból verbuválódott csapat gyorsan lezavar két tételt a From Hell I Rise-ról a program elején, aztán meg tol egy tíz-tizenöt tételes Slayer-szettet, mondjuk a Seasonsig bezárólag. Ehhez képest Kerryék elővezették a teljes tavalyi bemutatkozást, ráadásul úgy, hogy a koncert első felében kilenc sajátra mindössze egy Slayer, a hetedikként érkezett Repentless jutott. Kerry tehát egyértelműen letette a garast saját bandája mellett, jelezve, hogy hiába koncertezget évi párat az anyabanda, egyáltalán nem áll szándékában feladni ezt a formációt.

A Fehérvár színpad előtti teret szépen megtöltő publikum láthatóan képben volt a saját szerzeményekkel is, de azért persze akkor indultak be igazán, amikor megérkezett a Repentless, illetve nem meglepő módon később is a Slayer-dalokra volt a legnagyobb mozgás. És talán azzal sem árulok el nagy titkot, hogy a zenekar ezeket is kiválóan interpretálta. A 61 éves életkora ellenére hihetetlen teljesítményt nyújtó dobos, Paul Bostaph és Kerry mellett Phil Demmelnek is van már némi slayeres múltja, hiszen helyettesítette anno Gary Holtot pár koncerten 2018-ban, amikor a gitárosnak haldokló édesapja mellett volt a helye. Mark Osegueda énekes saját jogon is thrash metal ikon, és Kyle Sanders rasztás hajával ugyan fizimiskára kissé kilóg a csapatból, játéka mégis remekül illeszkedett a zenébe. Fun fact: ő amúgy a mastodonos Troy tesója.

Szóval miután nagyjából lement a From Hell I Rise, a második részben már érkeztek a Slayer-alapvetések is, nekem meg önkéntelenül hatalmas vigyorba szaladt az arcom, amikor ezek közben láttam, ahogy a legutolsó élő találkozásunk óta mindössze szakállméretét tekintve változott kopasz Kerry ott tolja a színpad jobb szélén a tőle megszokott derékból bólogatást, miközben kifacsarja hangszeréből azokat a védjegyzett, disszonáns szólókat. A másik oldalon Demmel is remekül alakította Hanneman szerepét: ugyan nyilván nem játszott mindent hangról hangra ugyanúgy, ahogy a szőke gitáros lemezre vette anno – egyébként maga Jeff sem hozta élőben egy az egyben saját magát sosem –, de érzéssel és tisztelettel nyúlt az egyes témákhoz, így azok kellően slayeresek maradtak ebben a formában is. A dalválasztás egyébként kifejezetten érdekes volt: ugyan az At Dawn They Sleepet egy időben sokat játszották, azonban nem feltétlenül nevezném nyilvánvaló választásnak, ahogy a százszázalékban Hanneman által elkövetett Disciple-t sem. A King által írt, ősklasszikus Black Magic viszont nyilván adta magát, hiszen ez kvázi kihagyhatatlan volt mindig is, ráadásul remekül össze lehet kötni a természetesen ezúttal is elhangzott Raining Blooddal. Ezeken kívül a Chemical Warfare fért még be a programba, azaz nem volt sem South Of Heaven, sem Angel Of Death, sem War Ensemble, amikre látatlanban nagy téttel fogadtam volna.

Érthető módon mostanában nem mehet le koncert anélkül, hogy a fellépők megemlékeznének Ozzyról és a Black Sabbathról. Természetesen Kerryék is lerótták tiszteletüket a Wicked Worlddel, amibe belegyúrták a saját Shrapnelt is, előtte azonban még elővezették az Iron Maiden Purgatoryját, Paul Di′Anno emlékének ajánlva. A dzsesszes megközelítésű Wicked World mindenképpen, de a Purgatory is eléggé más, mint amit Kerry és a Slayer csináltak az elmúlt négy évtizedben, azaz mindkettővel kiléptek kicsit a komfortzónából, de összességében korrektül elővezették őket. A koncertet végül a vörös fényfestésbe csomagolt Raining Blood/Black Magic, majd a From Hell I Rise zárta, illetve Mark Osegueda sokadik beszéde a metálközösség összetartozásáról. Ha pedig valaki esetleg félt volna, hogy nem lesznek fordított keresztek a színpadon, annak sem kellett elégedetlenül távoznia: a két szélen folyamatosan villogó, fejtetőre állított krucifix nekem még órákkal később is ott villogott a szemem előtt, hiába hunytam be.

A zenekar csontra kitöltötte a nekik biztosított 90 perces játékidőt, és ugyan maradtak ki nagy Slayer-klasszikusok, számomra pontosan azt nyújtotta ez a remek hangzású buli, amit előzetesen vártam. Ha tényleg nem lesz már soha olyan igazi Slayer-reunion, akkor remélhetőleg Kerryt legalább ebben a formációban sokáig láthatjuk és hallhatjuk még. Lemezen és élőben egyaránt.

(K.G.)

Nem voltam teljesen elégedett Kerry Kingék hangzásával, főleg az amúgy valóban ütős koncert első felében (ha valamiért, ezért a szettért szívesen kiutaznék a szomszédba az indoor szezonban is), de a Mastodonnál semmi gikszer nem volt, ők első pillanattól fogva úgy dörrentek meg, ahogy kell. Előrebocsátom, nem vagyok a csapat szakértője, bár sokakhoz hasonlóan szívesen terjeszteném, hogy már annó is miattuk mentem a Trafóba. Már csak azért is, mert ők is azok közé a metálsznobok által felhájpolt bandák közé tartoznak, ahol a hozsannázás egyáltalán nem érdemtelen, sőt, nagyon is megalapozott és ezt már a legendás koncerten valóban résztvett szerzőnk is felismerte. Később annak-rendje és módja szerint egyre csak nőtt a Mastodon népszerűsége, így aztán én is ott voltam a régi Barbában, amikor először headline-oltak nálunk, és igyekeztem lemezfronton is követni őket, ami persze nem egyszerű, tekintve, hogy folyamatosan pörögnek és ontják magukból a zenét.

Amely zene, sok ismerős elemével együtt – vagy ezektől függetlenül – komplex és kategorizálhatatlan, ugyanakkor sok irányból lehet hozzá közelíteni. Elég metálos, sőt, ősrockos ahhoz, hogy a tradicionális műfajok híveinek is tetszhessen, kellően progos is, de az alternatívabb irányzatok kedvelői is találhatnak benne kapaszkodót. Számomra nagy vonzerőt jelentett a Moby Dick-sztori feldolgozása, a Leviathan tényleg a 2000-es évek egyik legjobb konceptalbuma, ez nem is kérdés. Nyilván itt is a Sabbath mindennek az alapja, főleg a Brann Dailor-Troy Sanders ritmusszekció megosztott, ám egyaránt ozzys énektémái miatt, de a fogósabb dallamok is pont olyan hippisen elszálltak időnként, mint a nemrég távozott Mesternél. Akiről persze külön is megemlékezett a Mastodon a Sabbath-gálán is elővezetett Supernauttal a legvégén, sőt, ki is vetítették Ozzyt, amiről simán el tudom képzelni, hogy most már mindig így is marad.

Fontos továbbá megjegyezni: itt szó sincs arról, hogy a közönség által megkedvelt stílusban, egy-egy sikerlemezt meg-megismételve zajlana a fan service, hanem egy huszonöt-harminc éve aktív, de folyamatosan új utakat kereső, kreatív zenekarról beszélünk, akik úgy tudják tágítani zenei horizontjukat, hogy közben végig önazonosak tudnak maradni. Az említett gálán – amelyet ők nyitottak és mégis nagyot mentek a háromszámos miniszettel – már feltűnt, hogy kissé lemaradtam és meglepett, hogy a színpadon immár öten vannak. Kétségtelen azonban, hogy João Nogueira nemcsak jó színpadi fazon, hanem amiatt is érdemesnek látták színpadon is csatasorba állítani, hogy billentyűi sokat tehetnek hozzá a Mastodon elszállós témáihoz (már persze, ha nem rejti el a keverés), ahogy az a legutolsó lemezen is csekkolható. Én mindenképp díjazom ezt a latinos megközelítést, elvégre a dob- és ritmusközpontúság az egyik legfontosabb tényező itt, ily módon ez a kooperáció még sok zeneileg izgalmas dolgot eredményezhet.

Fontos része még a koncepciónak a vizualitás is (persze ez a zseniális lemezborítók alapján a legkevésbé sem meglepő), egészen lenyűgöző, sőt hipnotikus összhatása van a vetítéseknek – és mivel a távozott Brent Hinds híján, a beugró Nick Johnstonnal is jellegzetes fazonokból álló zenekar is sokat mozog, akciózik, meg persze a sokat éneklő dobos önmagában is különlegesség, egyetlen unalmas másodperce sincs tehát egy Mastodon-koncertnek. Az ember csak kapkodja a fejét a komplex témaváltásoknál, a legszokatlanabb ritmusokra is bemozog és közben csak bámulja a háttérfalat. Igazán remek kis csomag volt ez így együtt, a nyers durvulat és a művészi igényességű, mégsem művészkedő, túlintellektualizált progmetál egymás után tökéletesen meggyőzhetett arról bárkit, hogy a metál távolról sem halott.

(P.V.)

Fotó: FEZEN