Shock!

január 22.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Volbeat: Seal The Deal & Let’s Boogie

volbeat_cA Volbeat név mára olyan szintű globális branddé vált, hogy nyugodt szívvel mellőzöm e helyen a dán zenekar bemutatását – annál is inkább, mert a Seal The Deal & Let's Boogie címmel ellátott friss sorlemez sem árul zsákbamacskát, és tökéletesen illeszkedik az eddigi sorba. A (most már újra) négyes mégsem állóvízben bazsevál, sőt, a történések körülöttük néha akkora hullámokat vetnek, ami magukat a főhősöket is meglepheti. Keményen alapoztak rá, az Outlaw Gentlemen & Shady Ladies album képében pedig a tökéletes talpalávalót is leszállították hozzá, hogy mára elmondhassuk: a Volbeat a hasonló kaliberű európai produkciók számára bevehetetlennek hitt amerikai piacon is befutott.

Nem csupán ennyi történt azonban: Robert Caggiano a produceri székből felállva egyenesen a színpad rendezői baljára sétált, a bőgős Anders Kjølholm (aki már az előd Dominusban is együtt zenélt a banda motorjával, Michael Poulsennel) pedig szép csendben lelépett annak másik végén. Legyünk őszinték: utóbbi egy aranyos fickó, de döntése azért mégsem okozott különösebb zavart a gépezetben. Helyén a banda régi ismerőse, Kaspar Boye Larsen be is rendezkedett azóta, de a lemezen ő még nem hallható. A basszusgitárt a stúdióban jobb híján Caggiano akasztotta a nyakába, aki szép lassan olyan alapemberévé válik a Volbeatnek, amilyenné Kjølholmnak szűk másfél évtized alatt sem sikerült avanzsálnia.

megjelenés:
2016
kiadó:
Vertigo / Universal
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 91 Szavazat )

Az Anthraxből érkezett sapkás gitárosról sokan szeretik hangoztatni, hogy alapvetően átalakította a dánok arculatát, ami jókora túlzás, ráadásul a Seal The Deal... lemez most eleven példát szolgáltat ennek cáfolatára. A jó Rob legutóbb inkább csak amúgy érintőleg (producer/tanácsadóként), no meg pár szépen felkarcolt szóló hátán folyt bele a dalszerzésbe, most viszont már olyan teljes jogú zenekari tagként állhatott oda a keverőhöz, akinek a szavára a vezér is szívesen hallgat. Végeredményben pedig nem történt más, mint hogy együttesen szépen visszaállították a Volbeatet arra a vágányra, amelyet a 2010 előtti években képviselt, és amiről az Universal-korszak nyitányaként is szolgáló Beyond Hell / Above Heaven album környékén mintha elfeledkeztek volna: nevezetesen, hogy ez alapvetően egy szimpla rock'n'rollban utazó, izomból riffelő brigád.

Az már első körben is nyilvánvaló, hogy a Seal The Deal... messze nem lett olyan színes, néhol a végletekig eklektikus anyag, mint elődje volt (gondoljunk csak bele, hogy ott a Mercyful Fate-tribute Room 24 és a leplezetlenül rockabillys The Lonesome Rider is barátságban megfért egymás mellett). A most jobban érvényesülő fókuszáltság viszont nem laposodást, hanem friss lendületet eredményezett, így aztán ez a közel órányi dalcsokor jó eséllyel a nyár meghatározó aláfestő zenéje lesz – szerintem nem csak számomra. Azt mondjuk nem bírom elhallgatni, hogy a banda ismét néhány dallal többet vett lemezre, mint amennyi mindenképpen szükséges lett volna – ezzel is csak az a baj, hogy a korong lejárta után nem érzem az instant hajlandóságot annak újbóli lepörgetésére, inkább pihentetném magamban a hallottakat. A főszerep azért továbbra is a fültől fülig szaladó mosolyé.

A Seal The Deal... ugyanúgy tipikus Poulsen-album lett, mint a korábbiak, csupán a kimondottan jópofára sikerült feldolgozások (a Teenage Bottlerockettől és a Georgia Satellitestől) lógnak ki egyértelműen a sorból. Főhősünk hozza a rá jellemző oltári frazírokat, a zene pedig kimondottan gyönyörűen dörren meg alatta. Sztárvendég csupán egy akad Danko Jones személyében, aki remekül fel is pörgeti a Black Rose nótát, éppen akkor, amikor a lemez a szépen formált középtempós balladák sorában kissé megfáradni látszana. Relatív változatosság dolgában nem is áll rosszul az anyag, a megfelelő pontokon egy-egy női kórus, egy dán nyelvű refrén vagy egy ékesen szóló skótduda biztosít felfrissülést, a lemez ekként felhabosított, mégis kompakt felépítménye pedig határozottan be fog jönni mindenkinek, aki eddig is szerette a dánokat.

Bevallom, szkeptikusan közelítettem a dologhoz, most pedig itt állok, tökéletesen meggyőzve arról, hogy a Volbeat még mindig az egyik legtökösebb zenét játssza a világegyetemben. Ha a nyarunk csak fele ilyen vidám, laza és mozgalmas lesz, elégedetten dőlök majd hátra.

 

Hozzászólások 

 
#19 Jóvanakkó 2016-06-13 13:00
szerintem ez az eddigi leggyengébb Volbeat lemez. oké, hogy nem lehet a végletekig rockabilly-metált tolni mert unalmassá válik, de ez az irány hervasztó. már az előző albumnál érződött hogy hamarosan elfogy az összes puskapor... amit nem értek, hogy miért ezt kell befuttatni az amcsiknál? hiszen a rockabilly ott született... ez a lagymatag dalcsokor pedig Paulsen fejében sajnos. egy-két jó pillanat van a lemezen, de összességében alulról nyaldossa a közepes szintet.
Idézet
 
 
#18 Gábor 2016-06-10 20:29
Lagymatag rádió-rock az amerikai slágerlistáknak . Ha azt mondják, hogy imádják ezeket a dalokat, és szívből jött, hát sok sikert nekik, de tényleg. Viszont ezt az albumot nem nekem írták, és nem a korábbi albumok rajongóinak.

Ahogy csabinter írta is, ha nem Poulsen énekelne rajta, akkor kb bármelyik amerikai kommersz rockzenekar neve szerepelhetne a borítón. A maga stílusában biztos remek album, Volbeatnek gyenge.
Idézet
 
 
+3 #17 valamorgulisz 2016-06-10 08:26
Bődületesen gyenge. Sírt a lejátszó, amikor szólt.
Idézet
 
 
+6 #16 H Tamás 2016-06-09 18:38
Az előző albumon helyenként csapkodtak a kemény riffek, és Poulsen is kegyetlenül megeresztette a hangját King Diamonddal, de ugyanakkor izzadtségszagtó l mentes és teljes mértékben élvezhető balladát is sikerült írni( Cape of Hero, Lonesome Rider) és írtak olyan számot, melyet Hetfield is szívesen tudhatotott volna a Load-on( Black Bart, Dead but Rising) , illetve Rob Caggino is ránk eresztett olyan gitárszólót, amit sosem fogunk kitörölni emlékezetünkből (Lola Montez). Egy szuper, és rendkívül szines albumot raktak le, melyre méltán lehetnek büszkék...DE! ebből a lemezből már minden dög, és keménység kiveszett, ami korábban Volbeat-es lenne! A balladák izzadtságszagúa k, Poulsen túl lágyan és szégyen kimondani de, nekem nyálasan nyomja. A gitárok nem dörrennek, csak pont annyira hogy egy háziasszony is tudja dúdolgatni főzés közben... A hatodik szám környékén eszméltem. A 10. számigcsak lötyögés...! Utána a Seal The Deal-re mondom azt először hogy ez igen. A battleship Chains , zúzósabb blues ballada, The Loa-s crossroad-nál elégedetten bólogatok. Hol voltak eddig ezek a nóták? A Slaystan-re beindulnék majd vége a számnak. Utána 1 elfoghadható ballada, egy lötyögés.
Sajnos a lemez első felét az új fiatalabb rajongótábornak írták, azzal a maradék 3 és fél számmal kiszúrják a régi rajongók szemét. Ahogy az enyémet is. Több hallgatáson vagyok túl, de nem adja meg magát ez a lágy hangvétel az előző albumok ismeretében.A slágerlistákon biztos jó lesz, de ez az a pont ahol a Volbeat eladta magát.
Idézet
 
 
+6 #15 Cathat 2016-06-09 13:46
Nem tudom, mi bajotok van, nem változott semmi, puhább hangzással remek dalokat írt Michael. Ha még mindig a Metallica-vonalat tolná, az lenne a baj. Jók a dalok, ennyi.
Idézet
 
 
+4 #14 miso 2016-06-09 12:33
Már a megjelenés előtt meghallgatható daloknál is aggódtam, nem hozták a várt minőséget.
Ebben a lemezben nincs "dög", kiveszett a tökösség, szinte minden szám éneklős, félig lírai szerzemény, egyenlőre nincs sok kapaszkodóm.

A Rock The Rebel és a Beyond Hell is 10/10-es albumok voltak, az előzőnek több idő kellett de idővel beérett, ezt meg sajnos már hallgatás közben is unom.

Nagy csalódás, és nem hiszem hogy sok esélyt akarnék neki adni, mert egyszerűen unalmas.
Idézet
 
 
+2 #13 Taa1975 2016-06-09 06:53
Egyenlőre nekem se jön be annyira mint a korábbiak. Én azt a friss lendületet nem érzem sehol, inkább csak riffeket, amiket mintha hallottam volna már, csak a mostaninál jobb dalokban.
Idézet
 
 
+4 #12 falconer81 2016-06-08 19:03
Többszöri hallgatás után sajnos teljesen egyet kell értsek az előttem szólókkal. Hol van ez a lemez az első két/három album szuper egyedi dalaihoz képest? Teljesen eltűnt az a tipikus Volbeat íz, ami kiemelte a tömegből a bandát.. ez már nem Elvis-metal, hanem ilyen tingli-tangli rádiórock, a régi ötletek újrafelhasználá sával, tele Fallen 2, Lola Montez 3, stb. dalocskákkal.
Az tény, hogy az amerikai piac bekajálja, valószínű óriási siker lesz, de én személy szerint nagyon sajnálom, hogy egy olyan dalszerző, aki Radio Girl, Pool of Booze, Rebel Monster, Sad Man's Tounge, szintű dalokat írt, ennyire kifogyott az ötletekből.

Az egy perc alatti Slayer nyúlásnak meg végképp nem tudom mi értelme volt...
Idézet
 
 
+1 #11 Vox 2016-06-08 18:58
Idézet - csabinter:
[quote name="Vox"]Hát ez elég semmi, egész pontosan önmagához, a Volbeat-hez képest ez egy minél szélesebb közönségnek készült, jellegtelen tucatrock. Három dal kapásból saját anyag átdolgozása (The devil's bleeding crown - Heaven nor hell; For Evigt - Lola Montez; Let it burn - Fallen), de amúgy az egész lemez a totál jellegtelenségb en úszkál. Poulsen próbálja tekergetni a hangját, mintha Volbeat lenne, de az is inkább fölösleges cifrázásnak hat. Sajnos bejött, amitől féltem.

Ezekhez hozzátenném még a Goodbye Forevert, ami meg Pearl Heart 2.0


Most, hogy mondod, tényleg!
Idézet
 
 
+1 #10 csabinter 2016-06-08 18:44
[quote name="Vox"]Hát ez elég semmi, egész pontosan önmagához, a Volbeat-hez képest ez egy minél szélesebb közönségnek készült, jellegtelen tucatrock. Három dal kapásból saját anyag átdolgozása (The devil's bleeding crown - Heaven nor hell; For Evigt - Lola Montez; Let it burn - Fallen), de amúgy az egész lemez a totál jellegtelenségb en úszkál. Poulsen próbálja tekergetni a hangját, mintha Volbeat lenne, de az is inkább fölösleges cifrázásnak hat. Sajnos bejött, amitől féltem.

Ezekhez hozzátenném még a Goodbye Forevert, ami meg Pearl Heart 2.0
Idézet
 
 
+1 #9 nikfisz 2016-06-08 17:34
Az egyik legjobban túlértékelt zenekar mostanság.Nem gáz,vagy nem rossz a banda,de van náluk százszor jobb is,akik nem kapnak elég figyelmet.Az hogy sokszor főbanda egy/két fesztiválon az egy nagy vicc.
Idézet
 
 
+4 #8 Vox 2016-06-08 16:40
Hát ez elég semmi, egész pontosan önmagához, a Volbeat-hez képest ez egy minél szélesebb közönségnek készült, jellegtelen tucatrock. Három dal kapásból saját anyag átdolgozása (The devil's bleeding crown - Heaven nor hell; For Evigt - Lola Montez; Let it burn - Fallen), de amúgy az egész lemez a totál jellegtelenségb en úszkál. Poulsen próbálja tekergetni a hangját, mintha Volbeat lenne, de az is inkább fölösleges cifrázásnak hat. Sajnos bejött, amitől féltem.

OFF: A Devildriver-kritika kb. mikorra várható?
Idézet
 
 
+2 #7 Simon Zoltán 2016-06-08 16:08
Ajjaj...Még nem hallottam, egyelőre várok a CD-re. Kíváncsi leszek, mert nekem az előző lemez 2 dal kivételével baromira tetszett, az azt megelőző Beyond Hell volt egy kicsit unalmasabb korong számomra.
Idézet
 
 
+1 #6 bogar 2016-06-08 15:15
21 szavazat után megállt 6 pontnál a lemez.
Helyi értéken kezelik.
Idézet
 
 
+1 #5 csabinter 2016-06-08 13:45
Idézet - Koroknai Balázs:
Idézet - csabinter:
Néhány dal (főleg a Battleship Chains és a Rebound) mintha egy újkori Offspring vagy Green Day-nóta lenne

csak a tényszerűség kedvéért: mindkettő feldolgozás, és a legkevésbé sem jellemzőek a lemezre.


Ezt nem tudtam, de akkor meg ne rakjanak rá ilyet :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Testament - Budapest, Zöld Pardon, 2013. június 24.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.