Shock!

Hosszú, nagyon hosszú ideje itt van velünk a The Moon And The Nightspirit: ezen a néven 2003 óta alkotnak. De ha az „elődzenekar" EvenSonggal, illetve annak jogelődjével, a Solitude-dal is számolunk, akkor bizony közel három évtizedes már ez a történet, amit Tóth Ágnes és Szabó Mihály együtt írnak. Ennyi idő minden bizonnyal elegendő volt minden érintett számára, hogy a TMATN terepasztalát alaposan megismerhesse, illetve ahhoz is, hogy bizonyos berögződések kialakuljanak a hangadó és a befogadó oldaláról is. Ami ebből engem illet, az alapján nagyon kevés esélyt adtam volna arra, hogy éppen én fogok írni egyik legszélesebb körben elismert (neo)folkzenei intézményünk új albumáról – ezzel a műfajjal ugyanis az esetek döntő többségében kerüljük egymás társaságát. Hogy ez most mégis így alakul, ahhoz Ágnes és Mihály bátorsága is kellett, amelyben bízva felborították némiképp azt a bizonyos, fent emlegetett terepasztalt.

A Seed Of The Formless tehát más, mint amit a zenekartól megszokhattunk – ha nem is hoz alapvető, gyökeres irányváltást, de eltéveszthetetlenül új utakon halad. A páros belső igénnyel magyarázza az elmozdulást, miszerint nem akartak végtelen ciklusba keveredni a már bejárt tereptárgyak között, inkább a szokottnál kicsit több időt adtak maguknak arra, hogy megszülethessen valami új, ha valóban világra akar jönni. A Seed Of The Formless ezért hat év kihagyással követi az Aethert, és egy pillanatig sem csinál titkot abból, hogy ez itt egy fémesebb, súlyosabb, elektromosabb TMATN. Metál? Akár. Nem ez a lényeg. A folk metalnak szakajtónyi művelője akad, ám annál kevesebb olyan, akik saját arcot tudnak szabni magukra. Meg is lepődtem volna, ha Ágiék harminc év után a szürkeségben való feloldódást választják, és szerencsére szó sincs ilyesmiről. Ez az út a csillagokba vezet.

Az utóbbit szintén nem én állítom, hanem a csapat, akik arról is igyekeztek biztosítani a táborukat, hogy nem áll szándékukban elrohanni a vakvilágba az új zenei és szövegi koncepció hátán. Ami a megújult TMATN-soundot illeti, a jobb memóriával rendelkezőknek nyilvánvalóan eszébe fog jutni róla az EvenSong, aztán a klasszikus doom/gothic/post-metal bandák egész sora, de ugyanúgy az is, hogy annyira otthonosan mozog a páros ezen az új terepen, mintha mindig is része lett volna az efféle kalandozás az univerzumuknak. Ez azonban kemény és céltudatos munka eredménye, és a látszólagos tétlenségben eltöltött utóbbi évek hozadéka, hogy a mondanivaló másfelé tereléséből megszületett ez a hangszerelés, majd abból a komplett hangzás. Engem ezzel a váltással most nagyon eltaláltak, ugyanígy mások pedig heves értetlenkedéssel fogadják majd e fordulatot, de talán az a legfontosabb, hogy mindannyian felismerjük a bandát a Seed Of The Formlessben.

Ági fátyolos, törékeny manóhangja (és hegedűjátéka) védjegy, és persze eszembe jut a Róka hasa rádió lemez, ahol először hallottam őt, és bólogatok, hogy a Thy Catafalque-os vendégszerepléseihez képest itt zökkenőmentesebben sikerült az általa megformált jelenséget egy súlyosabb ágyazatba integrálni. Nagyon szeretem őt hallgatni, ebben a hozzám lényegesen közelebb álló 'Nightspiritben pedig még jobban, egyes pontokon Synne „Soprana" Larsen, az In The Woods... és a kolosszális Omnio album is felrémlik, amivel inkább a rám gyakorolt hatást érzékeltetem. A többnyire zord férfivokál mindennek remek kiegészítője, de a komplett zenére is igaz, hogy ők ketten teljes egészet alkotnak, amiből csak a (nem feltűnően) műanyag hatású dobok lába lóg ki. Nem tagadom, nagyon elvitt magával a lemez, rég túl vagyok azon a ponton, hogy „objektíven" tekinthessek rá, vagy azon, hogy ez valójában érdekeljen.

Számomra a teremtés fájdalmáról, a születés sérüléseiről, a kozmosz kiismerhetetlenségéről szól megújult köntösében a The Moon And The Nightspirit, és én boldog vagyok, hogy manapság ilyen sok közös témánk akad.