Shock!

2018-ban úgy tűnt, végleg elveszítem a Theriont. Anno a Sithra Ahra lemezért sem voltam már oda, de a Beloved Antichrist már tényleg annyira megfeküdte a gyomromat, hogy azt hittem, számomra ezzel kábé le is zárult a csapat története. Christofer Johnsson, a főnök aztán tavaly szinte a semmiből jelentette be, hogy egyfajta hátraarcként csinál egy olyan anyagot, amely kvázi a rajongói elvárások mentén készült. Pontosabban nem is egyet, hanem hármat. A Leviathant ugyanis trilógiának tervezi, az októberben érkezett „középső" diszkje pedig csaknem két évvel követi a 2021 januárjára esett első részt.

Ahogy pedig anno a Leviathan I-nél is írtam, csak üdvözölni tudom Christofer azon döntését, hogy egyrészt nem egyben önt ránk háromórányi zenét, másrészt pedig visszatért ahhoz a közérthetőbb, slágeresebb és karakteresebb világhoz, ami a csapatot a csúcskorszakban jellemezte. A Beloved Antichristtal pont az volt a legfőbb bajom, hogy igazán emlékezetes tételek nélkül egyetlen dalmasszává folyt össze. Külön-külön nem feltétlenül volt baj azokkal a szerzeményekkel sem, egyben viszont kezelhetetlenné váltak. Ilyesmi szerencsére a Leviathan II esetében fel sem merül. A hangulat persze hasonló, mint az első rész esetében, hiszen egyrészt ezt a koncepció is megköveteli, másrészt pedig ugyanaz a felállás is dolgozott mindkét lemezen.

A fő vokalisták tehát ezúttal is Thomas Vikström és Lori Lewis, akik mindketten harcedzett Therion-veteránok, és ugyan Marko Hietala és Mats Levén most nincs, de itt van az Eclipse-ből Eric Martensson két nótában, a The Loudest Silence szerb énekesnője, Taida Nazraic és a legutóbbi Amorphis-albumon is vendégeskedő, Taidához hasonlóan már a Leviathan I-en is éneklő izraeli Noa Gruman. Meg rajtuk kívül még hat énekes, akik döntően a kórusok vastagításából veszik ki a részüket. A Therionnál védjegynek számító sokszínű, monumentális énektémák tehát most is adottak, és ezeket ismét csak sikerült jó dalokká kovácsolni.

Az Eric Martensont is csatasorba állító, nyitó Aeon Of Maat például kapásból igazi, feketeöves Therion-sláger, mely a metálos éneklést váltogatja fajsúlyos kórusokkal. A karakteres, nagyívű, ünnepélyes refrénben kiteljesedő Litany Of The Fallen is hasonlóan fogós, akárcsak a Lunar Coloured Fields, mely a power metalosan riffelő, kifejezetten ragadós vokálokat villantó Midnight Starral együtt a legszebb Vovin- és Deggial-hagyományokat idézi. A Lucifuge Rofocale, a szigorúbb énektémákhoz való visszatérésével a Thelit juttatja eszembe, a Lori Lewisszal és Taidával, valamint a tenor Yuri Zaplanovval a mikrofon mögött felvett, éteri Hades And Elysium meg simán ott van a csapat történetének legjobb balladái között. A Cavern Cold As Ice nightwishesen popos refrénje mellé bedob egy ebben a dalban meglepően súlyosnak ható, sötét gitártémát is, a Codex Gigas meg klasszikus Therion-hömpöly, Thomas Vikström heroikus pillanataival és remek kórusokkal. A lemezt a Carmina Burana-ízű Pazuzu zárja ismét csak Eric Martenssonnal, aki így keretbe is foglalja a lemezt. Ráadásul egyfajta bónuszként itt van a dal AOR-nak nevezett, a valóságban azonban annyira azért nem AOR-os verziója is.

Kellően változatos, a régi rajongókat (mármint az operás vonal régi rajongóit) maximálisan kiszolgáló anyag ez, mely ugyan a megszokott építőkockákat variálja újra, de ismét csak kifejezetten tetszetős felépítményt hoz ki belőlük. Mivel pedig a Therion még akkor is remek banda volt élőben, amikor lemezek terén gyengélkedtek kissé, csak remélni tudom, hogy az idén őszre tervezett, de sajnos végül meghiúsult Európa-turné – és benne a magyar állomás – mihamarabb pótlásra kerül.