Shock!

2023-ban nagyot szólt az Agnostic Front a Dürerben. Azóta Roger Mireték leszállították a piszok erősre sikerült Echoes In Eternity lemezt, szóval, ha valakinek nem lett volna elég pusztán csak annyi, hogy a NYHC legalapvetőbb bandáját láthatja megint, annak is volt apropó bőven, hogy ellátogasson a Dürerbe. Ráadásul két igen fasza előzenekar is benne volt a pakkban, Roger Miret pedig Dudich Ákos közreműködésének köszönhetően, héttől még dedikálta is életrajzi könyvét. Lehet akkor csodálkozni azon, hogy az egész esemény baromi hamar HC-népünnepélybe fordult?!

Az estét a Kolumbiából importált Raw Brigade kezdte, akiknek zenéjére nyilvánvalóan hatalmas hatással volt Vinnie Stigma kompániája, a klasszikus HC-elemeket masszív metálos hatásokkal vegyítve ápolják ugyanis a legszebb crossover-hagyományokat. Ehhez társul egy kifejezetten szuggesztív vokalista is. Carlos Chavarriaga amellett, hogy a lelkét is kiüvöltötte, még bemutatót is tartott hardcore-mozgáskultúrából. A szervezők jó érzékkel egy extra emelvényt is felállítottak a színpad elé, az est frontemberei pedig mindent meg is tettek, hogy minél többeket rábírjanak némi stagedivingra. Persze az Agnostic Front műsora közben vált mindez a legintenzívebbé, de már a Raw Brigade alatt is szívet melengető volt figyelni, ahogy ötvenes arcok az arcukra fagyott, idült vigyorral szörföznek a tömegen.

A publikum tehát jól vette a kolumbiaiakat, a csúcspontot viszont egyértelműen az jelentette, amikor egy Madball-feldolgozás erejéig a Wisdom In Chains dobosa, Luke Rota is csatlakozott hozzájuk. Ez volt egyébként a turné utolsó olyan állomása, ahol a Raw Brigade is fellépett, ráadásul ekkor ünnepelte a WIC bőgőse, Evan, illetve az AF-ütős Danny Lamagna is a szülinapját, szóval még a szokásosnál is családiasabb lett a hangulat, ami a folyamatos összekacsintások és vigyorgások mellett abban is megnyilvánult, hogy a három zenekar tagjai mindenféle rotációban muzsikáltak együtt. Visszatérve a Raw Brigade-re: kétségtelen, hogy mások már rengetegszer eljátszották korábban, amit tolnak, viszont ha egy fasza koncertbandát akarsz látni a színtérről, abszolút tudom őket ajánlani. Fuck borders! Latino America resiste!

Nagyjából húszpercnyi szünet után már jött is a második felvonás, a Wisdom In Chainsszel. Az anno holland-amerikai kooperációban indult zenekarban két éve énekesváltás történt: a bandában bő két dekádot lehúzott Mad Joe Black ment, Frankie Poupolo pedig jött. Mad Joe-val sosem láttam a bandát, de a korábban a Death Before Dishonourben basszusgitárosként, majd gitárosként regnált, kigyúrt Frankie engem maximálisan meggyőzött, mint frontember. A koncert elején úgy tűnt, mintha kissé be lenne rekedve, ennek ellenére simán lehozta a bulit, szerepéből pedig még az sem zökkentette ki, amikor éneklés közben egy-egy illumináltabb színpadmászó hosszasan pofázott a fülébe.

A gyúrótermet sokat látott faszi hatalmas türelemmel és szeretettel fordult a közönség felé, aminek meg is lett az eredménye: amikor a régóta betegeskedő Lou Kollernek ajánlva elnyomták a Step Downt, tényleg az egész terem felrobbant. És persze csúcspont volt az is, amikor legújabb kislemezük, a Ballad Of Antonio előadásában Vinnie Stigma és a Raw Brigade nagydarab gitárosa, Nicolai Camargo is megjelent vokálozni. Ugyan a Wisdom In Chains egyes dalai inkább a punkos oldal felől közelítik a műfajt, játszik náluk most egy fiatal srác, aki néha kifejezetten shredder szólókat meg gitárhős pózókat eresztett el a színpadon, újabb ízt adva ezzel a banda muzsikájához. Nekik se jutott túl hosszú játékidő, talán 35 percet töltöttek végül a színpadon, ezalatt viszont mindenkit alaposan bemelegítettek a fő attrakcióra.

Az Agnostic Front-koncertekben azt is szeretem, hogy ugyan a banda kifejezetten tekintélyt parancsoló múlttal rendelkezik, mégis mindig hangsúlyt fektetnek arra, hogy aktuális dalaikból is eltoljanak egy csokorra valót. Így volt ez most is, hiszen Frank Sinatra intróként szolgáló New York, New Yorkja után kapásból az Echoes In Eternity nyitószámával, a Way Of Warral kezdtek. Ezt később három további új dal is követte a programban, szóval most sem csak mutatóba akartak bedobni valami friss tételt a kötelező klasszikusok közé. És ugyan egy Front-bulinak megvannak a kötelező sarokkövei, náluk mindig akad variálás a programban az előző turnékhoz képest: így volt ez most is. De természetesen Vinnie Stigma és társai játszhatnak akármit, a közönség úgyis nagykanállal zabálja, bármi legyen is az. Amellett ugyanis, hogy ez a veterán brigád ma is megalázó feszességgel és húzással reszeli az alapvetéseket, ömlik belőlük a pozitív energia, amit a közönség még tovább erősítve áraszt vissza. Elnézve a koncerten uralkodó „mindenki szeret mindenkit" hozzáállást, megdöbbentő volt belegondolni, mennyit szelídült a közeg azóta, hogy a CBGB-ben simán véresre vertek, ha nem a megfelelő pólóban vagy fizimiskával állítottál be a vasárnapi matinéra. Itt meg a koncert előtt Journey szólt. Imádom.

A HC-színtérre anno jellemző, sokszor elitista és kirekesztő hozzáállásnak nyoma sem volt tehát a Front által színpadon töltött 60 percben, ellenben tele volt a koncert olyan pillanatokkal, amiket nem lehetett vigyorgás nélkül megállni. Van abban ugyanis valami varázslatos, amikor negyvenes csajok másszák meg a színpadot vagy amikor Left To Die-pólós metálosok lógnak Roger Miret nyakában, a zenekar meg láthatóan sütkérezik ebben a miliőben. És mindennek közepén persze ott van az idén már a hetvenet is elhagyó Vinnie Stigma, aki sokszor inkább már csak maszatol a hangszerén, és jócskán lejjebb is van keverve, mint a gitározás melójának oroszlánrészét magára vállaló Craig Silverman. Vinnie viszont nemcsak zenekarvezető és gitáros, de ikon és legenda is, aki még most is lemegy, hogy a circle pit közepén állva tolja el a Friend Or Foe szólóját. És persze, hogy imádja mindenki, a fanok pedig egy emberként őrülnek meg tőle. Nekem meg közben az jár a fejemben, hogy ha valakinek meg akarnám egyszer mutatni, mi az élő zene és a koncertek varázsa, akkor Agnostic Frontra vinném.

És hogy a három zenekar között mekkora a cimboraság, arról csak annyit, hogy Roger Miret egy dalra még a mikrofont is átadta a Raw Brigade-es Carlosnak, a Wisdom In Chains dobosa, Luke pedig egyenesen kettőt üvöltött végig – a végén még az ánuszrózsáját is megcsodálhattuk a kivetítőn –, de színpadra került a Wisdom in Chains gitárosa is néhány perc erejéig. Írásban lehetetlen visszaadni, mennyi pozitív energiával töltekezhettünk ezen az estén, kezdve a Raw Brigade műsorától, egészen a Rogerék szettjét záró Blitzkrieg Bopig. Épp ezért, ha nem is feltétlenül a kedvenced az Agnostic Front zenéje, ha rám hallgatsz, legközelebb akkor is megnézed őket élőben. Semmi máshoz nem hasonlítható élményben lesz részed.

Ja, igen, a turné apropóján a három banda még egy közös dalt is feldobott a Facebookra Iceberg Zebra címmel. Minden rajongónak kötelező darab! Iceberg Zebra! Hardcore Lives!

Fotó: Máté Éva