Shock!

március 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Night Flight Orchestra: Aeromantic (+ videókritika)

thenightflightorchestra_cHa a zenei piacot nézzük, ennek a zenekarnak nemhogy nem volna szabad működnie, de ha már amolyan csoda folytán mégis az ötödik nagylemezüknél járnak, akkor legalább az irányt kellene tudatos öngyilkosságnak tekintenünk. Odáig rendben van, hogy a mindenféle súlymetálos, kiabálós zenei közegben mozgó fickók poénból, unaloműzésből, a változatosság kedvéért, a maguk szórakoztatására összehoznak pár dalt évtizedekkel korábban működő kedvenceik stílusában, ráadásul mindezt a hitelesség teljes megőrzése mellett, rajongásból. És még jól is szólnak, úgy, ahogy a kedvenceik szóltak jól. Ennek eredménye lett az Internal Affairs, amely bevallottan a turnézás közbeni üres órák, az éjszakai beszélgetések és ivászatok során felgyűlt ötletekből formálódott egybe.

Eltelt pár év, és a baráti társaság megint közreadott egy albumot, jött a Skyline Whispers, a földi közlekedés után már bele-belecsíptek a magassági utazásba is, hogy aztán két év elteltével már a galaxist célozzák meg, és megszületett az Amber Galactic, amely megmutatta, hogyan kell tökéletesen fittyet hányni a rockzenei trendekre, úgy hangzás, mint dalszerzés terén, hogyan kell a legtermészetesebb módon kiadniuk magukból azokat az hatásokat, amiket az egyetemes pop- és rockzenei örökség adott nekik. Így kapunk egy roppant hatásos, csillogó, őrülten dallamos és vagány, de mégse giccses stílusegyveleget, amiben ott a KISS, az REO Speedwagon, a Deep Purple, a Rainbow és természetesen az ABBA.

megjelenés:
2020
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 35 Szavazat )

Aztán mikor már azt hinnénk, hogy ennek a műfajnak már rég leáldozott, mert hát tényleg annyi neki, ugyanis lehetetlen nem nosztalgiával gondolni az analóg szintihangszínekre, a nem széttriggerelt, hanem kissé puffanó, mégis öblös lábdobokra, a nem szétvirgázott, mégis szikrázó gitárszólókra, szóval a mindig vízválasztó harmadik lemez után már nehéz újat mondani, akkor jön alig egy év elteltével a Sometimes The World Ain't Enough, és megmutatja, hogy van jobb a jónál, galaxisok közötti utazás nagyobb sebességen és nagyobb komfortban is létezik, ráadásul nincs turistaosztály, csakis luxus.

Na szóval, ezt a fajta zenét lehetetlen fenntartani. A fiataloknak túl retró, az időseknek túl mű, a kemény zenét kedvelőknek nyálas, az AOR-rajongók meg nem ehhez szoktak, hanem ötven-hatvanéves, erősen kopott kedvenceikhez. És mégis, a banda utat tört magának a csillagerdőben, szépen olvasható a repülési irány: legyen természetes a hangzás, legyen könnyed a dallamvezetés, ám ne elégedjünk meg a bevett formulákkal, a táncos mulatságok után legyen még tartalmasabb a szórakozás – így érkeztünk el a frissítő, illatosított, ám mégis kicsit monumentálisabb utazás kapujába.

Az Aeromantic cím – így utólag belegondolva – fedi az album által nyújtott életérzést. Némileg átalakult a dalok szerkezete, még a finomabb, slágeresebb számok sem a széles körben bevett verze-refrén-verze-átkötés-refrén-szóló-refrén séma szerint alakulnak, hanem több helyen kicsit megbolondították őket: vagy kis belassulás, vagy hangnemváltás érkezik, rögtön a nyitányként berobbanó Servants Of The Airnél, ami egyébként hasonlóan zakatol, mint két éve a This Time. A refrén roppant elszállós folyammá lassul, és bár elsőre meghökkentőnek tűnhet, harmadik-negyedik nekifutásra szépen megérkezik, és barátoddá válik. Ja, és megkapjuk az orosz nyelvű rádióadást a bevezetőben, így lesz rögtön otthonos a hangkép.

A Divinyls már azt a táncos beállítottságot hozza, amit – nyugodtan mondhatjuk – megszoktunk, és elvárunk a társaságtól. Minden ütemre jön a lábdob, fülbemászó a refrén, kissé rekedtes az ének, és szóló helyett csak egy kis átkötő részt kapunk, azaz figyelmesebb hallgatáskor előugrik a nagyon elhalványított szólócska, ami amúgy sem egy hosszúra nyúlt darab, ez most csak ennyi. Általánosságban is elmondható ezúttal, hogy David Andersson, mindamellett, hogy a dalok nagy részét ő jegyzi, meglehetősen háttérben maradt, ami nekem személy szerint kicsit fájó, viszont a zene egészét nézve teljesen rendben van. És ha már itt tartunk, hogy milyen lett a zene összességében, érdemes alaposabban ránézni az összetevőkre is.

A billentyűk mögött egy olyan szakembert találunk Richard Larsson személyében, aki nemcsak jó hangszeres, hanem teljesen magától értetődő arányérzékkel pakolja egymásra az egyes sávokat, jók a hangszínei, jók a kis díszítései, és bár nem őt ismerjük fő dalszerzőnek, a társak elmondása szerint leginkább ő molyol a dalokkal, ő alakítja ki a hangzást. Na meg persze Thomas Johansson, aki a lemez hangmérnökssonja is volt, amint azt már évek óta tapasztaljuk. Általuk alakul ki az a természetes, arányos, nagyon nem-trendi megszólalás, amely a '70-es évek végén, '80-as évek elején volt trendi.

Ha már megemlítem ezt az időszakot, és korábban is utaltam rá, az ABBA hatása tagadhatatlan. A promószövegben is szerepelt, hogy a lemezt azzal a dobfelszereléssel vették fel, amelyet annak idején a Super Trooper esetén is használt a svéd popcsapat. Ez nyilván nem vehető észre a hallgató számára, és a hagyománytiszteletnek szólt, de maga a tény nagyszerű, egészen tiszteletreméltó, mondhatni, zenetörténeti unikum. Ennek örömére az If Tonight Is Our Only Chance akkora tisztelgés az ABBA öröksége előtt, mind ide a Nordic Sound Labs stúdió, ahol magukat a számokat felvették, és hát táncdalokból amúgy sincs hiány: a This Boy's Last Summer hallatán simán lehet a szakboltok kínálatát böngészni, milyen diszkógömböt rendeljünk a házibulikba, vagy ugyanez a helyzet a lemez szinte bármelyik dalával, legfeljebb a pitch potmétert kell tekergetni a lemezjátszón. A Taurus olyasmi, mint a Gemini volt kettővel ezelőtt, csak nincs benne füstölgő szinti-gitár felelgetés, de szinte mindegy is, mert ekkorra már teljesen beszippant a fülledt hangzásvilág. Mint korábban, most is erőteljesek a női vokálok, szinte minden kórusban hallani a két duci lányt, ami klasszul dúsítja a refréneket. Anna-Mia Bonde és Anna Brygård a koncerteken is jelen vannak, két koktélozás közt is frankón támogatják az élőben amúgy óvatosan hamiskás, kóválygásra hajlamos Björn Stridet.

A lemez végére pakolt Dead Of Winter a ritmusgitáros/kongás/csörgős/vokálos Sebastian Forslund szerzeménye. Érdemes belehallgatni abba a pár dalába, amelyek a sztrímelő oldalakon elérhetők, súlyosan dallamosak és elszállósak, és ebből a hangulatból valamit átmentett ebbe a zenekarba is, de ezt csak úgy lehet értelmezni, ha már hallottad azokat is. Másként csupán az tűnik fel, hogy ez a dal nem a táncparkettre született.

Mindent egybevetve, a The Night Flight Orchestra kiterítette az asztalra mindazt, amit tőlük kapni szeretünk. Megőrizték dallamérzéküket, tovább vitték slágerességüket, ha lehet, fejlesztették hangzásukat, és a legkisebb fásultság nélkül adják tovább azt az örökséget, amiből ők is táplálkoznak. Nagyon meg kell becsülni, páratlan kincs ez 2020-ban is.

Hatalmas 10-es.

 

Hozzászólások 

 
#18 Dead again 2020-04-09 13:03
Az előző albumra valahogy nem sikerült ráérezni, de ez megint nagyon jóra sikeredett.
Idézet
 
 
#17 tom-o 2020-04-04 18:01
Óriási album, alig vártam, hogy megjelenjen azóta nem is hallgatok mást. 10/10, pedig én bay area thrash-en, ős Sepultura-n szocializálódta m. Az összes albumukat imádom!
Idézet
 
 
#16 GTJV82 2020-03-31 11:01
Nem tudnak hibázni.
10/10!
Idézet
 
 
#15 Joseph 2020-03-31 07:18
Nekem ez is nagyon tetszik. Jól osszeraktak.
Bár az előző a Sometimes....azt hiszem az volt tőlünk a legjobb munka eddig. De hallgatom és ez is egyre jobb..
Idézet
 
 
#14 CChutney 2020-03-30 06:58
Idézet - redriot:
Ugyanolyan magas színvonalú lemez ez is mint az előzőek, mégis kicsit hiányolom a rockosabb dalokat.

Régebben a Toto/ABBA vonal mellett azért néha befigyelt egy kis Deep Purple, Thin Lizzy, korai KISS hatás is, az mintha lecsiszolódott volna erről a lemezről.Eddig tisztán hard rock dalok is, most már minden track diszkósabb, szintisebb vonalat követ.

Nekem ez a kis karcosság, hiányzik az Aeromanticról - olyan dalok mint a Sail On, vagy a Road Less Travelled.
8/10 azért így is simán megvan. :)

Nekem a Skyline Whispers-Amber Galactic pároson volt tökéletes az arány. Kezdenek elveszíteni ezzel a nagyon popos vonallal, de mondjuk én az Abbát se szerettem soha.
Idézet
 
 
#13 redriot 2020-03-29 11:25
Ugyanolyan magas színvonalú lemez ez is mint az előzőek, mégis kicsit hiányolom a rockosabb dalokat.

Régebben a Toto/ABBA vonal mellett azért néha befigyelt egy kis Deep Purple, Thin Lizzy, korai KISS hatás is, az mintha lecsiszolódott volna erről a lemezről.Eddig tisztán hard rock dalok is, most már minden track diszkósabb, szintisebb vonalat követ.

Nekem ez a kis karcosság, hiányzik az Aeromanticról - olyan dalok mint a Sail On, vagy a Road Less Travelled.
8/10 azért így is simán megvan. :)
Idézet
 
 
#12 nikfisz 2020-03-29 08:31
Eredeti borítós Appetite?!!!
Idézet
 
 
#11 Never79 2020-03-29 08:26
A srác hangját a Soilwork-ben sem igazán szerettem, és em is tudtam megszokni. Viszont ez a zene, hát ez óriási, annyira hogy biztos meg fogok barátkozni az énekhanggal. Pain of Salvation Discoqueen-je szerintem hasonló szellemiségben született.
Idézet
 
 
#10 Equinox 2020-03-28 23:46
Szerintem nem hasonlít a W.E.T.-re, Talismanra, meg a mostanában elterjedt svéd AOR iskolára, annak ellenére, hogy svédek. Sokkal harsányabb annál (ezt nem negatívumként írom, hanem mint jellemző), ez sokkal áramvonalasabb amerikai jellegű slágerrock szerintem
Idézet
 
 
#9 Sabaton 2020-03-28 22:55
Tök jó és teljesen jogos kritika az albumról! Köszönöm a videót is, jó volt megnézni/hallgatni! Én ezen lemezzel akadtam rá a The Night Flight Orchestrára, a lemondott márciusi koncertre is nagyon szerettem volna elmenni, remélhetőleg ez a későbbiekben sikerülni is fog majd és be lesz pótolva. Remek banda, rendkívül fülbemászó AOR, ahogy azt szeretem/szeretjük (hasonlít a Work of Artra, W.E.T-re, az Eclipse egy kicsit keményebb zeneileg, a Talismanra, valamelyest a Beast in Blackre is). De a cikkben és videóban minden benne van. :)
9/10
Idézet
 
 
#8 Equinox 2020-03-28 20:59
Sea of Tranquillity egy amerikai arc a youtube.-on aki nagy rock klasszikusokról vlogol, úgy mint te. Elkezdi, hogy Black Sabbath, és akkor levesz a polcról 15 LP-t meg CD-t meg amije van és mondja.
Idézet
 
 
#7 Bertli Zoli 2020-03-28 17:00
Idézet - Equinox:
Lehet, hogy az :) A végén is volt egy ilyen pillanat. Kezdésnek tök jó, és nagyon rendben van, hogy vannak még kisebb hibák, amiket ki lehet javítani. A bakelitek is szépen elő vannak készítve. Néztél Sea of Tranquillity videókat előtte?


Igen, vannak hibák, dögivel.
Nem tudom, mi az a Sea Of Tranquillity sajnos.
Idézet
 
 
#6 Equinox 2020-03-28 14:30
Lehet, hogy az :) A végén is volt egy ilyen pillanat. Kezdésnek tök jó, és nagyon rendben van, hogy vannak még kisebb hibák, amiket ki lehet javítani. A bakelitek is szépen elő vannak készítve. Néztél Sea of Tranquillity videókat előtte?
Idézet
 
 
#5 Bertli Zoli 2020-03-28 14:02
Idézet - Equinox:
Tök jó a videós megoldás is, csináltok vlog szekciót is? Totál jó hangszínnel felmondod a cikket, de nemcsak :) Az alávágott zene is jó ötlet, az elején viszont nagy probléma volt a hangerővel, elnyomta a beszédet


Ha arra a részre gondolsz, mikor elbénáztam a mikroportos hangfelvételt, akkor jogos, ott a kamera hangját voltam kénytelen bevágni. Sajnos még nem vagyok egy Rábai Balázs :)
Ha kijön a lépés, és tudunk hozzáadni némi többletet a hagyományos megjelenéshez képest, akkor igen, lesz újabb videó is.
Idézet
 
 
#4 Equinox 2020-03-28 12:49
Tök jó a videós megoldás is, csináltok vlog szekciót is? Totál jó hangszínnel felmondod a cikket, de nemcsak :) Az alávágott zene is jó ötlet, az elején viszont nagy probléma volt a hangerővel, elnyomta a beszédet
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Queensryche - Budapest, Club 202, 2013. október 23.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.