Shock!

október 22.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

The Night Flight Orchestra: Sometimes The World Ain’t Enough

thenightflightorchestra_cVan az a mondás, hogy az emberi butaság határtalan, amihez én most szépen hozzá is kapcsolnám a mérhetetlen emberi pofátlanságot és pimaszságot is. Ugyanis a melodikus power/death metalban jeleskedő Soilwork két agytrösztje már megint egy akkora lendületből kiosztott pofont kevert le úgy nagyjából a teljes mai rock- és metalbizniszben kóválygó mezőnynek, hogy szőrös mellkasú barbár viking legyen a talpán, aki ezt tolerálni fogja nekik. Nem elég, hogy 2007-ben indult kísérleti zenekarukkal arcátlanul elindítottak egy, az előzményekhez képest is csak komolytalan vállalkozást, még képesek voltak tovább fokozni is azt.

Alig telt el egy esztendő a zseniális Amber Galactic óta, már meg is kaptuk a folytatást, amiről egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy lényegében felülmúlta felülmúlhatatlan elődjét. A tavalyi lemez több szempontból is baromi jól sikerült: egyrészt a srácok az évek során olyan szinten megtanultak dalokat írni, hogy le a kalappal előttük, másrészről pedig sikerült olyan profi módon összekalapálniuk ezt a szeszélyesnek induló, többek között a '70-es és a '80-as évek diszkóbandáit is majmoló The Night Flight Orchestra projektet, hogy az ember onnantól kezdve már nem tudta nem komolyan venni őket. Én pedig csak verem a fejem a falba, hogy ilyen nincs: ekkora rockzenébe oltott popslágereket gyakorlatilag Björn Ulveaus és Benny Andersson óta nem nagyon hallottunk. És ez valami hihetetlenül nagy szó... Hiába is ugrik fel a súlyos riffeken szocializálódott illetékesek összenőtt szemöldöke a homlokukon keletkezett barázdák közé, az ABBA dalszerzőinek géniuszát senki sem vitathatja.

megjelenés:
2018
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
Cseke Feri: 10 /10
Danev György: 10 / 10

Szerinted hány pont?
( 26 Szavazat )

És, hogy miért is cincálom ide az ABBA-t? Túl azon, hogy tulajdonképpen a teljes rockzenész-generáció leborul előttük, a srácok ez alkalommal szinte teljesen magukba szívták a kultikus svéd popzenekar stílusjegyeit, és gyakorlatilag úgy idézik fel vele a '70-es évek végének hangulatát, ahogy azt a nagykönyvben megírták. Persze ez így volt már a bemutatkozó anyagon is, azonban most a hangszerelést is úgy alakították, hogy ha nem Björn „Speed" Stridnek hívnák az énekest, hanem Agnethának és Anni-Fridnek, simán elhinném, hogy kiadatlan ABBA-szerzeményeket hallok úgy kábé a Voulez-Vouz album környékéről, amelyek még csak minőségben sem maradnak el a mindenki által ismert nagyszerű nótáktól. És ez már megint óriási dolog! Apropó Björn: a faszi őstehetség, ez nem kérdés, de hogy ekkora dallamérzékkel és, hogy ilyen isteni, letaglózó erejű hangszínnel áldotta meg a sors, csak még egy külön réteg krémet jelent azon a bizonyos tortán. Szinte képtelen vagyok betelni sokszor elementáris erejű üvöltésekkel és sikolyokkal vegyített, kimunkált énektémáival, melyek nem csak, hogy egyediek, de kivétel nélkül bele is csücsülnek a hallójáratokba.

A dalokról meg egyszerűen nincs is mit mondani, hiszen önmagukért beszélnek, de mégis muszáj kiemelnem egy párat: nyitásnak rögtön kapunk például egy olyat (This Time), amelynek középrészében elkövetett, hintázós ütemekre felépített kiállásától simán orgazmus-közeli állapotba kerülhetsz, ha nem vigyázol, de a folytatást is ugyanígy teleszórták sziporkázó ötletekkel. A lendületes címadó például hatalmas ívű refrénjével nagyjából le is söpör minden ehhez hasonló próbálkozást ebben az évben, ahogyan a kegyetlen melódiákba áztatott Can't Be That Badnek is nagy lesz az esélye, hogy maga mögé utasítson sok mindent Az Év Dalai versenyben. És akkor még nem is említettem a szuggesztíven menetelő Pretty Thing Closing Int azzal a tipikus, boogie-s lüktetésével, vagy az ellenállhatatlan húzású Barcelonát, ami már tényleg többszörös szintugrást jelent dalszerzésileg, még önmagukhoz képest is. Esetleg a középtempós Speedwagont, amelynek egyes pillanatai – amellett, hogy jócskán megdobják az energiaszintet – még egy-két másodperc töredékére a katarzis-feelinget is elővarázsolják. Az például full libabőr, amikor Björn a „No matter what she says" sorhoz érkezik.

A helsingborgiaknak tehát megint csak sikerült átverniük ezzel a sokak által csak kamu trendi, retro-zenének nevezett akármivel, de attól tartok, hogy Danev kolléga is hasonló érzelmekről fog beszámolni.

Cs.F.

Viszonylag későn, a tavalyi Amber Galactic albumnál csodálkoztam rá a nehézsúlyú svéd arcok alkotta NFO tevékenységére, de akkor nagyon. Nyilván azelőtt is tudtam, hogy a világon vannak, de istenigazából a tavalyi lemez zseniális dalainak hatására kezdtem módszeresen felgöngyölíteni a diszkográfiájukat.

Biztosan más is érzett már olyat, hogy egy zenét szőröstül-bőröstül neki találtak ki. Nos, így voltam én az Amber Galactic dalaival, és így vagyok még most is. A megjelenése óta hülyére hallgattam és azóta sem tudom megunni, ami elsősorban annak a ténynek köszönhető, hogy ennek a zenének nem lenne szabad léteznie: mert mégis, ki hallott már olyat, hogy a mostanában menő skandináv retro-vonal karcos megszólalása büntetlenül megférhet a '70-es évek végének és a '80-as évek legelejének west coast muzsikájával? Mi több, ugyanazon éra diszkójával?! Hogy képes egy ennyire nyilvánvalóan regresszív zene ennyire izgalmasnak, újszerűnek hatni?! Csupa költői kérdés, ami nem is igazán igényel egzakt választ. Legyen elég annyi, hogy ezek az alapvetően metal arcok elképesztő érzékkel és ízléssel vegyítik az imént felsoroltakat, és ennek a hozzáállásnak a zenei leképezése pont ezért válik páratlanná 2018-ban. Az NFO úgy retro, úgy hozza a Survivor, a Steely Dan meg az ABBA hatásait, hogy közben hangzásilag és attitűd szempontjából abszolút naprakész.

0326nfo

Ami az új lemezt illeti, ugye az eddigi NFO-korongok totál egy tőről fakadtak, és ez alól a mostani eresztés sem kivétel, némileg azonban mégis más. Úgy tűnik, a tavalyi anyagra felkerült Domino funkos diszkótémájától vérszemet kapott Björn „Speed" Strid és csapata, mert ezúttal voltak annyira gátlástalanok - vagy méginkább arcátlanul magabiztosak -, hogy a friss lemez felét erre a motívumra fűzték fel. A Sometimes The World Ain't Enough olyan, mintha az ABBA hagyatékát összeturmixolták volna a '80-as évek elejének amerikai tévésorozat-zenéivel. Nem tudom, ez így leírva mennyire lehet megrázó a gitáralapú muzsika konzervatívabb kedvelőinek, de számomra nem okozott különösebb lelki törést asszimilálódni ehhez a világhoz. Már csak azért sem, mert kiterjedt svéd rokonságomnak hála az ABBA-összest szó szerint az anyatejjel szívtam magamba a '70-es évek második felében, és azóta is imádom Benny Anderssonékat. Egyébként meg mindig úgy gondoltam, hogy aki szereti a svéd dallamos rockot, az törvényszerűen szereti az ABBA-t is, még ha nem is tud róla.

Nem tudom például elképzelni, hogy a Sharlee D'Angelo zseniálisan pumpáló, funkos basszusfutamára épülő Paralyzed brutálisan lelazult, stricis témájától ne szaladna fülig minden dallamrock-hívő szája. Aztán ott a Turn To Miami, a lemez másik orbitális slágere, ami a szépemlékű Miami Vice betétdalaként is megállná a helyét. Szinte látom magam előtt Don Johnsont a méreténél három számmal nagyobb fehér öltönyben, óriási válltömésekkel, mezitlábas papucscipőben, egy 45-össel a kezében. Már-már synthwave-hatások is tetten érhetőek a dalban, ami azért is jó, mert Ádámmal régóta azon a véleményen vagyunk, hogy mostanság jófajta AOR-t, dallamos rockot szinte kizárólag a synthwave-szcénában lehet találni, bármennyire is paradoxnak tűnhet a kijelentés. Az ABBA-vonal a címadó dalban, a Winged And Serpentine-ben és a legpofátlanabb Pretty Thing Closing Inben képviselteti legerősebben magát, de érezteti hatását a lemezt záró, kilenc perc fölé kúszó The Last Of The Independent Romantics hangszerelésében is. Ez egyébként az NFO stílusának alfája és omegája, minden benne van, amiért szeretni lehet őket. Azért azt nem hallgatnám el, hogy a riffesebb oldal kidomborítását összességében nem vitték túlzásba Björnék, nincs újabb Space Whisperer, talán a This Time az egyetlen olyan gitárgazdag dal, amiben – persze AOR-mércével mért – húzós riffelés üti fel a fejét. Elfogadom, ha valakinél ez hiányérzetet generál, a jellegzetes NFO-hangulat azonban nem látta ennek kárát, és ez a lényeg.

Akárhogy is, akkor sem találom a NFO idei művének gyenge pontját, ha nagyon keresem. ABBA ide, diszkó oda, ez bizony hibátlan munka megint.

D.Gy.

A The Night Flight Orchestra december 11-én Budapesten, az A38 Hajón koncertezik. Részletek itt.

 

Hozzászólások 

 
#9 Joseph 2018-08-19 16:28
Ket napja hallgatom....egyre jobban tetszik!
Benne van minden...Survivor,Toto,A bba,Village People..
Nagyon jo erzekkel gyurtak ossze a dalokat.
Egy kifogas.a kiadojuk...minek digipackos kiadas..??
Csak azert irom...mert a borito belso ket oldala ures.
Lemezcim...zenekarnev....ennyi.
Es nem lehet veletlen..a kiado masik ket bandajanak digipackos limitalt lemezboritoja ugyan ilyen ."sivar"belul..
De amig jo a zene...adfig ez csak minusz egy pont
Idézet
 
 
#8 bogar 2018-08-15 12:19
Kíváncsiságból belehallgattam.
Találkozunk december 11.-én. :-)
Idézet
 
 
#7 R. Fire 2018-08-10 23:05
A "Stiletto" nekem is nagy kedvencem mint például a "Living For the Nighttime" vagy az "I Ain't old, I Ain't Young" nóták.
Idézet
 
 
#6 redriot 2018-08-09 23:09
Tavaly a kritikátok hatására belehallgattam az Amber Galacticba. A Spiritual Beggars régi kedvencem, szóval a 'svéd metalosok klasszikus rock projectje" nálam igencsak pozitív előjel volt.

Akkor valamiért nem jött be, de ez az új anyag nagyon tetszik. Aztán végighallgattam a többi lemezt is és nagyon bejönnek. (Stiletto!!!)

Danev Gyuri Miami Vice-os költői képe pedig nagyon ott van! El is neveztem magamban az NFO stílusát Miami metalnak. De lehet hogy a koktél metal talán még találóbb lenne! :D

Akárhogy is, köszönet nektek: a kritikáitok nélkül nem valószínű hogy felfedeztem volna magamnak ezt a bandát.

Aztán a decemberi koncertig még van időm melíroztatni a megmaradt hajamat, váltani egy szolibérletet, és beszerezni egy laza fehér sportzakót. :)
Idézet
 
 
#5 Lukács László 2018-08-09 21:09
Zseni, mint az előző
Idézet
 
 
#4 Röhögő Jabba 2018-08-09 15:17
Idézet - saszi:
Számomra egyre laposabbak a lemezeik sajnos. Az előzőt még szerettem azért, ez sz új teljes unalomba fullad.. langyi, semmi tökösség. Végig még egyszer nem bírzam hallgatni. Pedig próbálkoztam.Eddig az év csalódás


Ezt a kommentedet azért olvasd vissza. Nemcsak formailag, de tartalmilag is eléggé félrement. Úgy ”értékelsz" valamit, hogy végig sem hallgatod.
Idézet
 
 
#3 saszi 2018-08-09 00:39
Számomra egyre laposabbak a lemezeik sajnos. Az előzőt még szerettem azért, ez sz új teljes unalomba fullad.. langyi, semmi tökösség. Végig még egyszer nem bírzam hallgatni. Pedig próbálkoztam.Eddig az év csalódás
Idézet
 
 
#2 Bólogató kutya 2018-08-08 10:13
Idézet - he:
egy űrhajósra minek a smink? :D

Egy úr a pokolban is úr, egy nő az űrben is nő :)
Idézet
 
 
#1 he 2018-08-08 08:48
egy űrhajósra minek a smink? :D
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.