2025 tavaszán megjelenő anyagról van szó, mivel azonban a RockStation hasábjain megjelent méltató cikken kívül itthon senki sem emlékezett meg róla idáig, gondoltam egy bátrat és klaviatúrát ragadtam. A fellelhető információk csekély mennyiségére tekintettel szinte szó szerint a semmiből berobbanó zenekar esetében kiemelkedő minőségről van szó, az pedig külön érdem, ahogy az underground legmélyéről érkező anyagdömpingben is képes volt már első belehallgatásra felhívni magára a figyelmet.
Ez tehát a debüt (azóta még 2025 őszén két új dallal is jelentkeztek egy kislemez formájában), de olyan minőségben, mintha rutinos öreg rókák örömzenélése lenne. Persze, az alapító gitáros Carlos Alvarez és Yelland énekes rendelkezik bizonyos múlttal, a többiek viszont, mondhatni, a teljes ismeretlenség ködéből bújtak elő. A műsor a heavy/power/doom metal határvonalain mozog, de egyetlen nagy stílus alapító vagy zászlóvivő előd nevét sem lehet egyértelműen rájuk aggatni, legfeljebb hivatkozni egyikre-másikra. A Bandcamp-oldal Candlemass-, Solitude Aeturnus-, Sorcerer-, Memento Mori-rajongóknak ajánlja a lemezt, ami első hallásra jópofának, mézesmadzagnak és helytállónak tűnik, de azért kicsit csalóka. A kép jóval árnyaltabb. Nem másolók, hanem okos tanítványok ők, határozottan saját arccal.
A megfontolt középtempóban cammogva nyitó A Pale Blood Sky valóban doomos ízű, nagyjából oly módon, ahogy Solitude Aeturnus a 9th Day: Awakeningben (mekkora orbitális alapmű az is!). De ebbe a sorba illeszkedik az Into the Underdark című dal is. Ám monoton vonaglásról szó sincs, a dal, ahogy az egész album, változatos a tempókban. A sodró riffekkel, galoppozó ütemekkel és heroikus dallamokkal operáló, másodikként érkező Dungeon Crawl a lemez talán leginkább klasszik heavy metal darabja, egyúttal a dalcsokor egyik legjobbja is. (Alvarez nagy fantasy-imádó.) Már a verzét is napokig dúdoltam. Kevésbé melankolikus pillanataiban a Jag Panzer tud ilyet, ha akar.
A power metal jelleg - értve ez alatt annak szárazabb, tüskésebb, tehát amerikai változatát - az egész lemezen kitapintható, hol a karcos, de hihetetlenül dallamos, több helyen finom kórusokkal alázengetett énektémákban, hol a morózusabb, komplexebb riffekben, hol a kétlábgéppel aládúcolt tempókban érhető tetten. De mindent ízléssel adagolnak, példás arányérzékről tanúskodva, amilyen mondjuk a Vicious Rumors volt '90 taján. Itt is a Dal kifejezőerőjének rendeltek alá mindent, semmit sem durvítottak túl, még Tomi Joutsen (egyebkent kellemesen öblös, pár soros) hörgését sem érzem túlzónak az Eyes Of The Deep közepén, igaz, nélkülözhetetlennek sem. A sodró lendület, magasabb sebességfokozat azonban egyszer sem éri el a thrashes kapkodást. A fiúk figyelnek arra, hogy megőrizzék a zene méltóságteljes modorát (ami meg újfent doom metal ismérv). Ebben a hol meglassuló, hol lendületet kapó markáns riffelesű heavy/power metalban volt erős példának okáért az Urban Breed korszakos Tad Morose is (de hiányoznak!), ám a Behöldernél kevéssé tapintható az a fajta ködös misztikum és teatralitás.
Egyebekben a hangszerkezelés az elvárható magas szintet hozza, hallani, hogy bármelyikük képes lenne szanaszét riffelni és ütni a szerzeményeket, de szépen alárendelik a tudást a szerzemények egységének, amelyeket viszont mégis úgy írtak meg (Alvarez a fő dalszerző, itt-ott a másik gitáros Hodsdon is szerepet kapott társszerőként), hogy mégis mindenki megmutathatja az adott pillanatban, mire is képes. Mégis, külön kiemelendők a kristálytisztán kipengetett, technikás, de nem hangjegyhalmokon élvezkedő, valóban megkomponált gitárszólók (ezekhez hasonló, sírnivalóan szép munkát LaRocque/Weed párostól lehet hallani, illetve az utóbbi időben Niemann - Hallgren duónál tapasztaltam. (Részben Niemann játéka miatt lett anno nagy kedvenc a Gothic Kabbala is.) Viszont, ha mar Sorcerer, rájuk is szokás epikus doom/powerként hivatkozni, de míg a svédek szerintem inkább a doom felől értelmezik a stílus határmezsgyét, addig tengerentúli barátaink inkább a heavy/power jegyekbe vegyítenek doom ízeket. Tény, hogy az epikus megközelítés azonos (atmoszféra teremtésben viszont Engberg és csapata aligha verhető – az Unbearable Sorrow-t legalább egyszer hallhatnám élőben...!
A sztorimesélést támogató, stílusos döngöléseket a Behölder esetében ugyancsak kiemeli a telt, arányos hangzás. Utóbbit sikerült valami furcsán visszhangszerűen zengővé, vagy inkább bombasztikussá reszelni, amelytől egészen mennydörgő hatású lett a hangkép. Ennek köszönhetően olyan hatást kelt egynémely dal, mintha egy mamutcsorda közeledne feléd... és te közben csak hallgatod vigyorogva, csukott szemmel. Utólag tudtam meg, hogy a keverést ugyanaz a Ronnie Björnström követte el, akinek a Sorcerer zseni megszólalása is köszönhető.
A másik kiemelendő John Yelland énekes teljesítménye. A fickó 2022-ig egy Judicator nevű, inkább thrashben utazó csapatban „bujkált", de jól tette, hogy váltott, mert képzett, széles tartományban mozgó, erőteljes hanggal van megáldva, amellyel gyakorlatilag életre keltette Alvarez szerzeményeit. Ráspolyosan rekeszt, ha kell, majd a következő pillanatban kristálytisztán hozza a szárnyaló magasat. De mindent maximális arány- és dallamérzékkel. (Nem győzöm hangsúlyozni. Aligha fontosabb egyik a másiknál.) Nem szívesen emlegetek itt dalnok kollégákat, mert Yellandnak megvan a „saját hangja", a maga szuggesztív kifejező ereje, de egy-egy felvillanásra, némely dallamban, hangszín árnyalatában például egy kevésbé negédes Mathias Blad, netán Eric Adams neve ugrott be. Kiváló, néha már refrénszintű verzéket, második-harmadik hallgatásra már simán tapadó refrének sorjáznak itt, sziruposság, ripacskodás és erőlködés nélkül. Így kell ezt!
További dicshimnusznak nem látom értelmét, engem a csapat megvett magának. Most már csak arra van szükség, hogy kitartson a lendület és az ihlet. Mivel nálam a Through The Darkest Hour 10, a The Crowning Of The Fire King 9, akkor itt egy szép 8.
