Shock!

április 30.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Sonata Arctica: The 9th Hour

sonataarctica_cBevallom őszintén, hogy a – ma már bizonyos körökben vérciki muzsikát játszó – finn Sonata Arctica (mondjuk ki erdélyiesen szólva is: Szováta Hargita) korai lemezei és dalai mindig is kiemelt szerepet kapnak, amikor éppen északi, melodikus-heavy-power muzsikát van kedvem hallgatni. Bár mostanában egyre ritkábban dobbantja meg a szívem ez a stílusirányzat, azért előfordul néha, hogy rám tör az „euro-speed-perc", és leküzdhetetlen késztetést érzek arra, hogy szintiszőnyeggel alázengetett, duplázós speedmetal-himnuszokra lég- (és igazi) gitározzak. Általában ilyenkor a legtöbb ember a Helloweenre, a Gamma Rayre és a Stratovariusra asszociál, azonban nekem mindig is a Sonata volt a kedvenc erről a vonalról, még annak ellenére is, hogy lényegében már a bemutatkozó lemezük is tele volt giccses melódiákkal.

megjelenés:
2016
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 16 Szavazat )

Nekik valahogy mindig meg tudtam bocsátani ezt, nyilván annak is nagyban köszönhetően, hogy Tony Kakko és aktuális csapata mindig is baromi jó dalszerzőkből állt, akik soha nem a stílus melankolikus regisztereiben alkottak, hanem sokkal inkább a pozitív kicsengésű, vidám és életerős melódiákat részesítették előnyben. Egészen a Reckoning Nightig kitartott nálam ez az izgalom, de az ezután következő anyagokon is rendre akadtak erős nóták, némi töltelékkel és korábban ezerszer hallott megoldásokkal vegyítve.

No, de ennyi talán elég is volt a szép szavakból és az ömlengésből, ugyanis a The 9th Hourt még az előző, szintén felemásra sikeredett Pariah's Child szerzeményeinél is felejthetőbb kompozíciókkal szórták tele finn barátaink. Szomorú dolog ezzel szembesülni, de akárhogy is nézzük, a nívó a 2007-es keltezésű Unia óta egyre csak csökkenő tendenciát mutat. Hiába születik olykor egy-egy kiemelkedő nóta, összességében az utóbbi albumok színvonala kicsit mindig elmaradt az első négy dalcsokortól. A friss lemezről talán ha három-négy dalt tudok úgy igazán kiemelni, a többi tökéletesen betölti a helykitöltő szerepét. Mondhatnám, amit ilyenkor egy szar filmhez szoktak kommentelni: kerüld el messzire, mert csak elvesz két órát (jelen esetben 62 percet) az életedből! Ennyire persze azért nem vészes a helyzet, hiszen az anyag felét még így is bőven jóra lehet hallgatni, csak nem biztos, hogy mindenkinek lesz ehhez elég türelme.

Eleve rossz színben tünteti fel a dolgot, ha vicces dolgok jutnak az ember eszébe néhány furcsa pillanattal kapcsolatban, mint amilyen például a Till Death's Done Us Apartban hallható, felettébb gyönyörűségesen kiénekelt ding-dong, ding-dong szóösszetétel. Isten látja a lelkemet, de első alkalommal is a hasonló elnevezésű dallal „büszkélkedő", lábait egyszer jobbra, egyszer pedig balra kilendítő Csonka Pici bizarr látványa jelent meg akaratlanul is a lelki szemeim előtt. És ez nem jó.... Vagy legalábbis csúnyán illúzióromboló tud lenni. Gyorsan le is vontam kettő pontot a Griffendéltől... akarom mondani a Legendás finn Állatoktól, de a meglepetések ettől sajnos nem értek véget. Az egyik legerősebb nótának, a valóban emlékezetes dallamokkal operáló – és Mike Oldfield To France világslágerének motívumait lenyúló – Life refrénje („Life is better alive") is kérdőjeleket karcolt a fejem köré, amelynek magyarra fordításával talán még Besenyő Pista bácsinak is meggyűlne a baja (Lájf is betör alájv?? Nooormális???). A szintén ebben a dalban hallható, butyuta – a manóvár oviban is két hét spenóton való koplalást érő – lááá-láá-lálálálá-lálá-láááról meg jobb, ha nem is veszünk tudomást. Ezt tényleg nem érdemes piszkálni...

Tudom, szemét vagyok és cinikus, pedig a Nightwishből kölcsönkért Troy Donockley sípjával színesített We Are What We Are akár még egész pofásan megkomponált ballada is (lehetne), ha nem hallottuk volna már ezerszer a korábbi lemezeken. Mint ahogyan a megújult rókabőrt növesztő White Pearl, Black Ocean – Part 2 is, de ennek az első részét meg már ismerjük a Reckoning Nightról. A folytatás pedig lényegében majdhogynem ugyanaz a nóta, némi észrevehetetlen változtatással újravéve. Aztán a Candle Lawnsszal végre beérkezik a várva várt, cukormázzal megborított giccsfaktor is. Ez nem véletlenül maradhatott le a Stones Grow Her Name végleges dallistájáról sem, hiszen ennyire nyúlós, mézes-mázas állagú valami szinte semmilyen szűrőn nem folyik át. De most kapaszkodjatok meg! Nekem ez a dal valamiért mégis tetszik. Nem tudom megmagyarázni, miért, de valami miatt kedvem volt többször is végigpörgetni. Pedig a hallgatása közben az ember már azon sem csodálkozna, ha a zenekari fotókat nézegetve észrevenné a háttérben elbújtatott, bamba vigyorú német kertitörpéket... Az érthetetlen módon a bónuszok közé rekesztett The Elephant is megérdemelt volna egy helyet az alaplemezen, ugyanis az album egyik legerősebb pillanata. A digipak verzió Bryan Adams feldolgozását, a Run To You-t is korrektül beszonátásították (de írhatnék akár elkelkáposztásítottalanítottákot is).

Lappföldön természetesen rögtön a második helyre ugrott fel a hivatalos listán a The 9th Hour, nálam viszont csak az életmű alsó harmadában tanyázik jelenleg. Talán majd az X-edik óra ütése letaglózóbb lesz egy szimpla ding-dongnál.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+3 #4 Scarecrow 2016-12-11 21:59
Inkább hallgatom ehelyett a brazil Viper 89-es lemezét a Theatre of Fate-t. Azon 1 szám többet ér, mint az elmúlt évek Sonata lemezei összesen. Persze régen sokat hallgattam őket, de manapság már nem azt a fajta zenét nyomják, amiért megszerettem őket. pl: Victoria Secret
Idézet
 
 
+4 #3 Sanctus 2016-12-10 01:55
Ha hosszú ideig nem hallgattam volna őket, azt mondanám, csalódás. Így csak egy újabb lépcső lefelé...
Idézet
 
 
+11 #2 James Smith 2016-12-09 16:04
Pont tegnap hallgattam bele és borzalmas. Nem lettem volna meglepve, ha 4 ponttal jutalmazod.

Utána belehallgattam az általam legjobbnak tartott Reckoning Night-ba és olyan mintha nem is ugyanaz a banda készítette volna.

Ez a csapat az Unia óta nem csinált értékelhető albumot. (The Days Of Grays sem tetszett már nekem pedig abban még voltak értékelhető ötletek.)

Már a ding dong miatt sem adtam volna neki 4 pontnál jobbat. :D

"Egyszer volt hol nem volt, volt egy fiú aki írt egy tündérmesét ding dong ding dong" Ehhez nem lehet egyebet hozzáfűzni. Vagyis azt, hogy nagyon kellemetlen.

https://www.youtube.com/watch?v=uGcgArCYos8

(Pont úgy írtam a kommentem, hogy nem olvastam el a cikket de mint utána kiderült véleményem maximálisan egyezik a cikk írójával. Illetve annyi, hogy az első White Pearl, Black Ocean is ezerszer jobb annál amit itt hallunk. :) )
Idézet
 
 
+8 #1 Jézus 2016-12-09 11:02
Mi ez a pusztító alpáriság?
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hirdetés

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.