Shock!

november 19.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

Scott Reeder: Tunnelvision Brilliance

Remélem, hogy Scott Reedert azért egyetlen olvasónak sem kell bemutatni. Az az ember, aki játékával, de még inkább egész személyiségével markáns szerepet vállalt az alapbanda The Obsessed és az isteni Kyuss sikeressé, majd legendává válásában, az maga is élő legenda lenne akkor is, ha egész hátralévő életében nem csinált volna semmi mást, csak bal markában sörrel, jobb kezében pedig egy méretes jointtal üldögélt volna a verandán, jó kutyáját a hívatlan vendégekre uszítva.

megjelenés:
2006
kiadó:
Liquor And Poker Music
pontszám:
7 /10

Szerinted hány pont?
( 0 Szavazat )

De Scott pajtás nem így tett, még ha nem is volt annyira szem előtt, mint egykori csapattársa, Josh Homme vagy Kyuss-beli elődje, Nick Oliveri, elzenélgetett ő azért még itt-ott. Például az Unidában, a Goatsnake-ben, meg legutóbb a Butcherben. (Ha jól tudom, ez utóbbiban még mindig tag.) Aztán elérkezettnek látta az időt egy szólólemez kiadásához is.

Mivel az egyik kedvenc basszusgitárosomról van szó, nyilván felkaptam a fejem a hírre. Utálok nagy várakozással közelíteni egy albumhoz, mivel annak igen méretes pofáraesés is lehet a vége, de néha csak elkap a harci láz. Így volt ez most is, és a február elején megjelent lemezt olyan gyorsan beszereztem, ahogy csak bírtam. És most - cirka három hónappal később - már elég időt adtam magamnak arra, hogy eldöntsem, hogy ismételtem arcra vágódtam-e, avagy sem. Hát, hogy őszinte legyek, sajnos arcra. Még ha nem is vészesen.

A lemezzel kapcsolatban ugyanis a fent felsorolt csapatok mindegyikét el lehet felejteni. Az itt hallható zenének ugyanis max. annyi köze van a stoner rockhoz, de még inkább a doomhoz, mint Korda Gyurinak a Texas Hold'em pókerhez (Óllin! Óllin!). Sokkal inkább olyasmik rémlenek fel hatásként, mint a Hawkwind, a U2 enerváltabb dalai, a country, David Gilmour szólóalbuma, és leginkább a Pink Floyd. Ráadásul a Floydnak sem az a korszaka, amikor még igazán kísérletezősek voltak, vagy amikor örökérvényű dalokkal sorozták meg a jónépet, hanem az a legutóbbi éra, amikor Gilmour már magához ragadta a gyeplőt Roger Waterstől, és ezzel elég öregurassá, melankolikussá vált a csapat. Ez a melankólia, fájó beletörődés árad ebből a lemezből is, a nyitó When I Was-tól egész a When I'm Dreamin' zárásáig. A hangulatot csak néha-néha töri meg egy-egy begyorsuló téma, vagy valami elektronikus ritmus. Pedig szerintem ezek a legjobb pillanatok (Thanks, Diamond, The Day Of Neverending.) Meg a The Silver Tree és a To An End slide-gitárja, elszálltsága, illetve akusztikus-fütyülős hangulatai, amik azért elég rendesen megidézik a '70-es évek aréna-rockját.
Még azok a dalok is, amelyektől a cím alapján az ember valami jó kis őrületet várna - mint pl. a Fuck You All - lágyan szólnak. Nem tehetek róla, de egyfolytában azt vártam, hogy mikor keményedik már be ez az egész. Erre pedig csak egyszer került sor, egy rövid időre, az utolsó előtti The Fourth-ban.

Egyébként ez egy szólólemez - a szó legszorosabb értelmében. Ugyan Mr. Reeder nem teljesen egyedül zenélte fel a teljes albumot, de annak túlnyomó részét igen, és - ha jól tudom - minden hangszeren játszik, legalább egy nótában. Ja, és persze az énekhang is az ő torkából tör elő, meglepően jó is, kicsit rekedtes, de kellőképpen fátyolos, merengő. Igazság szerint pont ehhez a zenéhez való. Josh Homme-nál és Nick Oliverinél például sokkal jobb hangja van. Ez mind nagyon dicséretes, csak az a baj, hogy ezáltal pont fő hangszere, a basszusgitár válik mellőzötté. Kivétel talán egy akad, a Queen Of Greed, amit a basszus visz el a hátán.

Hogy őszinte legyek, a korong akkor a leghallgathatóbb, ha nem figyelsz rá oda. Mittudomén, autóvezetéshez, kocogás közben, munka mellé ideális. Jól "elvan" a háttérben, nem sok vizet zavar. De ha leülsz, hogy na most akkor hallgassuk meg a Tunnelvision Brilliance-t, akkor szertefoszlik. Kicsit semmitmondó, kicsit öncélú, bár kétség kívül vannak nagyon jó pillanatai. Hülyeség lenne azzal jönnöm, hogy teljesen mást vártam, mert végül is mindenki mást vár egy lemeztől. Így inkább azt mondom, hogy továbbra is nagyon szerettem Scott Reedert, de ez a lemez sajnos - a címével ellentétben - igen messze van a briliánstól. Én ehhez a zenéhez egy ideig még túl fiatal vagyok.

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Mátyás Attila Band - Budapest, A38, 2011. július 2.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.