Shock!

szeptember 19.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Scar The Martyr: Scar The Martyr

0918stmJoey Jordison eddig sem tagadta, hogy baromira unja a semmittevést, így csak idő kérdése volt, hogy előrukkoljon valami értelmessel, amíg a Slipknot végre a teljes megalétszámában összeszedi magát, és képes lesz valamit letenni az asztalra. A Scar The Martyr projekt eleinte azért kapott még nagyobb plusz nyilvánosságot, mert Joey olyan nem feltétlenül elsőligás, de a beavatottak számára nagyon jól csengő neveket verbuvált össze az anyaghoz, mint Jed Simon (ex-Strapping Young Lad), Kris Norris (ex-Darkest Hour) és Chris Vrenna (ex-Nine Inch Nails és még sok minden más). Ugyanakkor ha a dolgokat a legszigorúbb értelemben nézzük, a debütáló anyag nem klasszikus zenekari munkában készült, Joey ugyanis a szólók és a billentyűs-sampleres témák kivételével mindent maga írt és játszott fel a stúdióban, a mikrofont pedig a viszonylag ismeretlen Henry Derek Bonnernek passzolta oda.

megjelenés:
2013
kiadó:
Roadrunner
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 23 Szavazat )

Amellett, hogy az újabb generáció egyik legkarakteresebb, leggyilkosabb metal dobosa, legkésőbb a Roadrunner United válogatáslemez idején mindenki meggyőződhetett Jordison dalszerzői tehetségéről is. Ez az anyag most ismét csak azt példázza, hogy a miniatűr fickó ontja magából a jobbnál jobb ötleteket, és még csak nem is feltétlenül van szüksége Corey Taylorra, Shawn Crahanre meg Jim Rootra ahhoz, hogy azokat élvezhető, erős dalokká formálja. Ezzel most nem azt mondom, hogy a Scar The Martyr egy szinten van a Slipknottal, de tény, hogy Jordison és társai egy baromi jól hallgatható metal lemezt tettek le az asztalra, amely önmagában is simán megáll a lábán.

A Slipknot-párhuzam amúgy nem kizárólag Joey miatt adja magát, mert a zenében is felbukkannak rokon vonások. A Blood Host például simán lehetne akár Slipknot is, ha Corey énekelné, és felturbóznánk a végeredményt azokkal a bizonyos jellegzetes extra ütősökkel – nyilván nem véletlenül lett pont ez az első kliptéma sem... Amolyan összekeverhetetlen, groove-os modern metal durvulatról beszélünk egyszerre dallamos és üvöltözős verzékkel, ahol a konkrét zenei elemek mellett a hangulat is a maszkos terrorbrigádot idézi, de még a roppant fogós refrén dallama hallatán is megjelenik az ember lelki szemei előtt Taylor sziluettje. És nem ez az egyetlen szerzemény a lemezen, amely ezt az iskolát képviseli: mindjárt a nyitó Dark Ages is olyasmi, mint egy kissé elektromosabb megszólalású Slipknot, de Joey főcsapatának vonásai egy-egy részlet erejéig szinte minden dalban visszaköszönnek. Ez persze csak annak lehet meglepő, aki nem tudja, hogy Jordison a Slipknotban is az egyik fő dalszerző, szóval felesleges drámaian megélni a dolgot – ez Joey stílusa, ezért szeretjük, ráadásul az albumon legalább ugyanilyen mennyiségben akadnak más irányba tapogatózó témák is. Épp annyi, hogy azt mondjam: a Scar The Martyr összességében még a súlyosan zúzó gitárhegyek ellenére is jelentősen dallamosabb, áramvonalasabb, mint a Slipknot, és ugyan szintén sötét, de másképp. Utóbbi tekintetben Vrenna mellett Rhys Fulber producer személye lehet irányadó: az anyagban valahol mélyen ugyanaz az apokaliptikus-disztopikus, jéghideg, mégis nagyon szerethető sci-fi hangulat kísért, mint ami a Fear Factory legjobb lemezeit is áthatotta.

Az album elsőre eléggé egybefolyik, de aztán szépen megmutatják magukat a dalok, és egyáltalán nem nehéz ráakadni Jordison hullámhosszára, főleg, hogy baromi fogós melódiákat írt a dalokhoz, és remek torkot talált ezekhez Bonner személyében. Henrynek megy a brutális üvöltözés is, de a tiszta, néhol Alice In Chains-ízű, néhol kicsit a fiatal Mike Pattonra hajazó dallamok is tökéletesen szakadnak ki belőle, és amellett, hogy baromi erőteljes meg karcos, hallhatóan kiművelt torok, tényleg telitalálat volt a választás. Ha más haszna nem is lesz ennek az albumnak, már azért megérte elkészíteni, hogy megismerhettük a srácot. Kifejezetten refréncentrikus amúgy a műsor, aminek én személy szerint örülök – többek között éppen azokat az erős, karakteres, urambocsá' a csapattal üvölthető kórusokat hiányoltam például a Stone Sour gigantomán dupla konceptlemezéről, amelyek itt szinte sorjáznak egymás után. A Cruel Ocean című dal például helyből az év egyik leghatalmasabb, jó értelemben vett rock/metal slágere, hihetetlenül fogós és ragadós himnusz, egyszerűen nem szabadulsz tőle. De nem kell a szomszédba mennie néhány magát agyba bemaró dallamért a Fulber jellegzetes megoldásait olyannyira visszaadó Soul Disintegrationnek, a zúzós-de-melodikus Prayer For Preynek vagy az Alice In Chains hangulatait 21. századi modern metalba ágyazó White Nights In A Day Roomnak sem, és a záró, enyhén epikus Last Night On Earth sem gyenge darab. Az Effigy Unborn pedig olyan, mintha Joey valami harminc évvel ezelőtt new wave témát akart volna mai formában megírni. Néhol amúgy a szigor ellenére is érezhető a számokban egy határozottan rockos húzás, ami a Slipknotra ugyebár szintén kevésbé jellemző.

Mindössze egy bajom van a lemezzel: túlságosan hosszú. Megértem, hogy Jordisonnak baromi sok anyaga gyűlt fel az All Hope Is Gone óta, és azt is, hogy ezek a mai anyagok már nem az én teljes lemezeken szocializálódott generációmnak íródnak, hanem a zenét kisebb dózisokban fogyasztó fiatalabbaknak. A beidegződéseimtől viszont akkor sem tudok és nem is akarok elszakadni: 74 perc ilyen típusú muzsikából egyszerűen sok, és ugyan egyenként szinte mindegyik nóta tetszik, egyvégtében hallgatva legkésőbb 45-50 perc után akkor is elkezd másfelé kalandozni a figyelmem. És a deluxe verzió 91 perces... A másik, hogy maguk a dalok is túlnyúlnak az egészséges hosszúságon: a végén többnél is tovább ismételgetik pár körrel az amúgy remek refréneket, mint kellene. Erre persze most mondhatod, hogy mennyivel nagyobb hiba lenne, ha pocsék refréneket ismételgetnének feleslegesen sokáig, és nem is tudok veled vitatkozni. De ahhoz azért elég ez a túlnyújtósdi, hogy ne akarjak egy nyolcasnál többet adni a lemezre, hiába hallgatom hetek óta folyamatosan.

Más oka ugyanakkor nincs az alacsonyabb pontszámnak, ez egy kifejezetten jó album, amely tökéletesen megmutatja, hogy Joey Jordisonra akármikor simán rá lehetne bízni egy újabb Slipknot lemez gerincének összerakását. Sokkal inkább, mint mondjuk Corey Taylorra, aki az említett House Of Gold & Bones alapjáraton pörgő, izgalommentes első és önmagába borult, gyengén sikerült második része alapján ma már lassan jobban tud szófosni a médiában, mint tényleg izmos, tartalmas dalokat írni...

 

Hozzászólások 

 
+2 #9 DRAZSEN 2014-09-02 14:15
Rendkívül erős,bitang jó album ! Nálam ez bizony 9-es
Idézet
 
 
+1 #8 Draveczki-Ury Ádám 2013-11-08 21:19
Idézet - Takács Ádám:
Előre félek :D

Vajh mitől? :)
Idézet
 
 
#7 Takács Ádám 2013-11-08 16:12
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - revdav11:
Az új KoRn lemezről mikor lesz írás? :D

Hétvégén, tegnap lettem kész vele.



Előre félek :D
Idézet
 
 
+1 #6 Draveczki-Ury Ádám 2013-11-08 05:32
Idézet - revdav11:
Az új KoRn lemezről mikor lesz írás? :D

Hétvégén, tegnap lettem kész vele.
Idézet
 
 
+4 #5 Abracadabra 2013-11-07 20:42
:-)) Jó lett a kritika! Joey dobol a koncerteken. Örülök, hogy megcsinálta ezt a projektet, bár sajnálom a Murderdollst...
Napi pletyka: Joey-nak mától van hivatalos twitter fiókja is.
Idézet
 
 
+5 #4 revdav11 2013-11-07 19:05
Nagyon jó a kritika, 2 kérdésem lenne:

1. Joey "hivatalosan" itt is dobol, vagy gitározik, mint anno a Murderdollsabn?

2. Az új KoRn lemezről mikor lesz írás? :D
Idézet
 
 
+3 #3 Draveczki-Ury Ádám 2013-11-07 11:13
Idézet - Scud:
Tényleg hosszú, de szerintem nem csak lemez szinten. A Blood Host pl. egy zseniális zúzda, de baaaromi hosszú, amivel nem lenne baj, ha nem ugyanazok a részek köszönnének vissza egyfolytában.

Én is ugyanezt írtam. ;)
Idézet
 
 
+4 #2 Scud 2013-11-07 10:49
Tényleg hosszú, de szerintem nem csak lemez szinten. A Blood Host pl. egy zseniális zúzda, de baaaromi hosszú, amivel nem lenne baj, ha nem ugyanazok a részek köszönnének vissza egyfolytában.
Idézet
 
 
+5 #1 kéjsóvár bohóc 2013-11-07 08:25
Túl sok a dal a lemezen! Így egy idő után unalomba fullad! Vannak rajta jó dalok ez kétségtelen de a kevesebb több lett volna!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.

 

Wendigo - Budapest, Wigwam, 2004. október 29.