Shock!

október 20.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Sammy Hagar & The Circle: Space Between

sammyhagarthecircle_cSammy, most aztán rendesen feladtad a leckét... Sikerült ugyanis egy olyan művet letenni az asztalra, amelynek kiértékelésekor folyamatosan összecsap bennem a véresen komoly, kritikus szemlélet és a rajongói attitűd. Nem lesz egyszerű ebből anélkül kijönnöm, hogy megégessem magamat, de hát bevállaltam, úgyhogy innentől kezdve csakis magamat hibáztathatom az esetleges kellemetlenségekért. Szóval adott egy kínzó ambivalencia. Az egyik oldalon kisgyermekkori énem próbál valami kis naiv magyarázatot gyártani az album hallgatása során felgyülemlettekre, míg a túlparton már egy kiforrottabb ízlésű, felnőtt ember összegzi jóval racionálisabb szemüvegen keresztül szerzett élményeit. Azt ugyanis egy pillanatig sem próbálom tagadni, hogy annak idején még kis-középső csoportos harcosként Sammy Hagar hangján kedveltem meg a rockzenét, és a Red Rocker életműve mindmáig kiemelt jelentőségű számomra. Ugyanakkor ez az opusz most elég távol áll attól a zenei világtól, amellyel annak idején az énekes magával rántott a műfajba. Javaslom, kezdjük az elején...

megjelenés:
2019
kiadó:
BMG
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 14 Szavazat )

Nos, egyrészről a rockszakma egyik legtragikusabb fordulatának tartom, hogy Hagar és a Van Halen testvérek korszakalkotó együttműködésének feltámasztására a '90-es években bekövetkezett szakítás óta nagyjából nulla százalékra csökkent az esély. (A 2004-es kamu-reunion turnét a magam részéről nem sorolnám a komoly megmozdulások közé...) Épp ezért számomra a 2000-es évek egyik nagy reménységét jelentette a nagynevű muzsikusokból összeverbuválódott Chickenfoot zenekar, amely ha kissé másképp is, de valamennyit fel tudott villantani abból a laza, ugyanakkor végletekig kidolgozott, agyas hard rock stílusból, amely az 1995-ös Balance óta hiánycikké vált a műfajban. Sajnáltam is, hogy végül – egyébként teljesen érthető okokból – befejezte működését a szupergroup, ugyanis a The Circle elnevezésű utódformáció messze elmarad a Csirkeláb felállásától, bár szintén nem ügyetlen muzsikusokkal indult útjára: Sammy mellett itt van Michael Anthony, Jason Bonham és Vic Johnson is. A vadonatúj dalokból álló stúdióalbum híre viszont kellőképp felcsigázott, mert a zenekar feltűnően sok Van Halen-slágert tartalmazó koncertrepertoárja alapján valamiféle zenei visszakanyarodást vártam a nevezett érához. Tévedtem...

A problémát azonban inkább az jelenti, hogy az egyébként arcpirítóan rövid, alig 35 perces játékidő valahogy többszöri nekifutásra is nyomtalanul röppen el. Mindösszesen annyit érzékelek, hogy jön egy dal, majd egy újabb, és így tovább, de képtelen volnék egy refrént, vagy bármilyen motívumot visszaidézni a hallottakból. Na nem azért, mert annyira bonyolult volna a muzsika, hanem, mert egész egyszerűen érdektelen ötletek tömkelegét sikerült lemezre venni, amelyeknek többnyire se eleje, se vége. Már a rövidke Devil Came To Philly southern rockja is meglehetősen punnyadék módon indítja el az albumot, ráadásul amolyan kurtán-furcsán ér véget a hirtelen lecsavart potméterrel, mintha csak egy film betétdala volna. Utóbbi jelenség kapcsán a záró, Hey Hey (Without Greed)-nél némiképp megvilágosodtam, ugyanis a két dal azonos akkordmenete amolyan keretbe hivatott foglalni az albumot, de hogy ez jelen esetben mi célt szolgál, ne tőlem kérdezzétek...

Sajnos a köztük lévő zenei tartalom is leginkább lassan csörgedező, nyugdíjas rockzene benyomását kelti. Értem én, hogy senki sem húszas éveit tapossa a csapatból, a főhős pedig már túljutott a hetvenen is, épp ezért önmagában nem sérelmezném, hogy ezek az emberek 2019-ben elsősorban nem az orbitális tempóval és vehemenciával kívánnak operálni. Ezeket a szerzeményeket azonban a visszafogottsáson túl egyfajta kifejezetten kellemetlen alibizés jellemezi. Sehol egy kicsit is invenciózusabb téma vagy egy emlékezetesebb pillanat, csak a menthetetlen szürkeség. Néhol egy-egy dinamikusabb riffre azért felkapom a fejemet, sőt, a Trust Fund Baby még egészen tökös kis rocknóta is lehetne, aztán a verzétől ezt is sikerül visszahúzni a nagy átlagot jelentő szintre. Az alapvetően déli rock környékén lavírozó zenébe időnként bekúszik egy kis '80-as évek-nosztalgia is, szintén meglehetősen vegyes eredménnyel. Míg az utolsó előttiként érkező Affirmation egyenesen a lemez egyik legértelmesebb húzása, addig a Bottom Line-nál már szinte szekunder szégyenérzetem van... Ekkor pedig már tulajdonképp majdnem minden dalról beszámoltam dacára annak, hogy az anyag valóban tartalmas momentumai összességében nagyjából pár percet tesznek ki. Illetőleg így a legvégére még egy kellemetlen kérdést vetnék fel: minek oda egy Vic Johnson-kaliberű gitáros, ahol a technikai fegyvertárának töredékére sincs szükség?

Adott egy kifejezetten harmatos összképet mutató album, és az enyhítő körülmény, hogy mindezt egyik legnagyobb kedvencem, Sammy Hagar követte el. Te mit tennél a helyemben? Én egy feltűnően következetlen pontszámmal hidalom át a nehéz helyzetet, majd pedig megpróbálom elfelejteni ezt az egészet...

 

Hozzászólások 

 
#1 ddrum77 2019-09-16 12:13
Sammy kever még egy koktélt magának a medence szélén, és élvezi, hogy 70 fölött is sztár, van hangja, érdekli még az embereket
nem lehet tőle már világmegváltást várni
teljesen rendben van magával, nekem ő egy nagy ikon
és mindezek mellett simán 15 évet letagadhat vitalitásban
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Red Dragon Cartel - Budapest, A38, 2014. május 5.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Dark Tranquillity - Budapest, Dürer Kert, 2010. október 14.

 

Winger - Budapest, A38, 2009. december 9.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.