Shock!

december 18.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

RSO: Radio Free America

rso_cAlighanem kevés olyan Richie Sambora-rajongó él a földön, aki pár hónappal ezelőtt nem érzett kellemetlen bizsergést gyomortájékon, kedvencének legújabb projektje láttán/hallatán, aki ugye asszonypajtásával merész vállalkozásba kezdett. S kiknek közös lemezük borítójáról egy olyan lemezcím mosolyog most ránk, amitől szinte minden jó érzésű zenehallgatónak kinyílik a bicska a zsebében. Komolyan elgondolkodtató, hogy lehetséges-e egyáltalán a Radio Free Americánál trendibb és kommerszbe hajlóbb szóösszetételt találni, ami még ráadásul hasonlóan kiszámítható muzsikát is fémjelez.

Annak ellenére, hogy Ádám szinte már mindent leírt a turbékoló szerelmespár bemutatkozó EP-jéről, nekem még mindig képes felbugyogni egy-egy perverz gondolat erről a nem mindennapi attrakcióról, amit egyszerűen muszáj volt kiírnom magamból. Előrebocsátanám, hogy alapvetően semmi bajom nincs a populáris rockzenével, illetve a tengerentúlon nagy népszerűségnek örvendő country műfajjal sem, mégis, amikor egy egykoron nagy kedvenc gitárosom felett győzedelmeskedni látszik a mocskos zenebiznisz (meg még talán valami más is), az azért kicsit bajos tud lenni. És ezzel most sem a roppant tehetséges barátnőt, Orianthit, sem pedig a gigaproducert, Bob Rockot nincs szándékomban bántani, egyszerűen csak csodálkozom, hogy erre a száz százalékban eladhatóságra kihegyezett és hitelességet épp csak nyomokban tartalmazó produktumra miért is volt szükség.

megjelenés:
2018
kiadó:
BMG
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 16 Szavazat )

Egyrészt Richie-nek zeneileg már nem igazán kell 2018-ban bizonyítania semmit. Persze valahol az is érthető, hogy a mainstreamben ezekkel a tudatos módszerekkel talán még milliókat is be lehet zsebelni, csak éppen pont nekik lenne erre szükségük, akiknek valószínűleg a legnagyobb gondjuk éppen az, hogy melyik pezsgőt bontsák fel otthonuk hátsó udvarában a medenceparti kellős közepén? Simán megtehetnék, hogy olyan zenét játszanak, amilyet csak akarnak, vagy éppen kedvük tartja. Persze lehetséges, hogy pont ilyesmi volt az elképzelésük, de akkor kettejük közül valakinek igencsak elgurulhatott a gyógyszere... Utóbbit nem valószínű, hogy Orianthinak hívják, ugyanis a csajszi eddigi, ugyancsak közérthetőbb anyagainak ismeretében nyugodtan elmondhatjuk, hogy a jelenlegi közös produkció nem sokban tér el Alice Cooper egykori turnégitárosának eredeti stílusától. Tehát ha nagyon csúnyán akarnám kifejezni magam, akkor mondhatjuk úgy is, hogy immár az ő fejére került Richie kalapja.

Gondolom, nem mondok újat azzal sem, hogy szinte a teljes lemezanyag oltári nagy kliségyűjtemény, pedig hát a kezdő, Making History akár még reménykedésre is adhat okot: húzós középtempó, Richie Fenderének és Orianthi PRS-ének dögösen összemosott hangszíne, felpörgős, válaszolgatós szólók és óriási éneklések... Ezekben bizony semmi hiba nincs. Mégis, a soron következő, abszolút semmilyen We Are Magic úgy lombozza le az élettel teli hangulatot, hogy az felér egy Mike Tyson által kiosztott pofonnal. Még jó, hogy a Bryan Adams és a Def Leppard műsorába is beilleszthető, ökölrázós Rise visszaterel az arénahimnuszok fergetegébe. Nagy kár, hogy nem ilyeneket hallunk a folytatásban, mert akkor gyakorlatilag nem sok mindenbe lehetne itt belekötni. Ámde az elektromos alapokkal megtámasztott Take Me már szinte biztos, hogy nem fog lecsúszni az ős-rajongók torkán, hiába énekel szépen a Bon Jovi ex-gitárosa. Ez a tétel sokkal közelebb áll egy alt-pop nótához, mint a hagyományos rockzenéhez. Ahogyan a valóban oltári nagy sláger Masterpiece is, amely leginkább Orianthi kissé modoros énekétől csöpög el, de ettől persze még kitűnő a maga nemében, csak hát ugye ezt is a helyén kell kezelni (igen, már megint ez a klisé). Aztán kapunk még tábortűz mellett szuper hangulatot teremtő countrynótát is Walk With Me címmel, ami szintén besorolható a szimpatikus pillanatok közé, azonban a folytatás innen már túlságosan elmászik idegesítően „közérthetőbe". Elég csak a geil, mézes-mázas Truth-ot megfülelni, amit tényleg csak a két főszereplő tercben előadott énekhangja ment meg.

Az ámerikai rádiós nóták pedig csak jönnek s mennek: az egyikben még Alice Cooper is kapott egy nem túl becsületes szerepet a dalcím lélektelen ismételgetésével (Together On The Outside), a countrys Good Times pedig akár még egy kerti bulin is tökéletesen működne háttérzenének, egy Shania Twain- és egy Faith Hill-nóta közé beékelve. Amit persze azonnal léptetni kell a k-os nevezetű hip-hop sztár beleböfögésének feltűnésével. A Forever All The Way viszont meglepően bonjovisra sikeredett, tökig szerelmesen még andalogni is lehetne rá, de józanul hallgatva ez is inkább csak egy hallgatóbarát megközelítésű dal, semmi több. Mint ahogyan Sonny Bono és Cher I Got You Babe-jének feldolgozása is, ami számomra mindig is egy frusztrálóan kommersz nóta volt, azonban ez a dalválasztás nem igazán meglepő Richie-től, aki ugye egykor dolgozott (plusz satöbbi) is együtt az énekesnővel. A tizenharmadik track (One Night Of Peace) pedig becsületesen be is nyújtja a mélypontot: az effajta csöpögős békehimnusz kábé annyira felesleges és unalmas, mint a szépségkirálynő-választásokon szereplő utolsó kérdésekre adott „Világbéke" válasz. Itt éreztem úgy, hogy Richie iszonyatos lendülettel futott neki a ló hátának, hogy aztán az állat másik oldalán teljes nyelvszélességben nyalja fel az aszfaltot. Ez már a nagy elánnal píszkedő Jackónak sem állt volna jól, anno. A szőkeség által tolmácsolt Blues Won't Leave Me Alone meg pontosan az a fajta nóta, amit például Joe Bonamassa százszor ízesebben adna elő, azonban utolsónak azért Sambora ad nekünk egy kicsit önmagából is (Hellbound Train), hogy ne felejtsük el: volt egyszer egy Stranger In This Town is.

Nem is szaporítom tovább a szót: a Radio Free America a maga nemében – néhány kínos pillanatot leszámítva – egyáltalán nem nevezhető rossz anyagnak, de Sambora- és ős-Bon Jovi-rajongók nyugodtan kihagyhatják.

 

Hozzászólások 

 
#4 Starlight Express 2018-07-16 12:46
Meghallgattam. Jobban tetszik, mint a korai és a nélküle készült Bon Jovi albumok. Cher vele készített albumára emlékeztet kicsit, csak jobb nála. Nyilván elmarad minőségben a Stranger In This Town-tól, a These Daystől meg méginkább, de simán van olyan jó mint a Crush. Orianthinak ez az első munkája ami egy átlagos emberhez is eljuthat, szerintem bemutatkozásnak egy kicsit gyenge, de van benne ígéret egy jobb folytatásra, és amint látom, a legjobb dalokat hármasban írták, szóval remélem hamarosan jön a következő.
Idézet
 
 
#3 bogar 2018-07-15 22:01
Nem hallgattam még meg a lemezt, de mindenképpen sort kerítek rá. Viszont úgy látom, hogy mindenki Sambora felől közelíti meg ezt az albumot, pedig szerintem Orianthi felől kellene. Neki még nem adatott meg az áttörés és Richie ebben segít neki.
Idézet
 
 
#2 frontiers 2018-07-15 18:10
Én a Richie Sambora rajongók közé sorolom magam, de ez a lemez szar. Baromira vártam és a beharangozó alapján, valami blues/country lemezt vártam, de ez messze nem az. Így múlik el a világ dicsősége...
Idézet
 
 
#1 garael 2018-07-15 15:43
Ha az aréna rockos Bon Jovi-t akarod hallgatni, akkor ajánlom a Kissin' Dynamite nevű banda új albumát. Nem eredetiek, viszont rendkívül jól elkapták a korai Jovi világát.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2012. július 11.

 

Symphony X - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Stuck Mojo - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 2.

 

Muse - Budapest, Sziget fesztivál, 2010. augusztus 15.