Shock!

április 17.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Redemption: I Am The Storm

redemption_cEgyre inkább kiveszőben van, de azért még létezik az a típusú zenehallgató tábor, amelyik szeret minden apró részletben elmerülni és fanatikusként, hosszú távon ízlelgetni egy-egy zenekar legfrissebb lemezét. Akik nem ítélnek elsőre és csupán sokadik ismerkedés után érzik: elérkezett a pillanat, amikor a nóták a legmélyebben markolnak a lelkükbe, most sem „távoznak″ majd csalódottan a Redemption friss dalcsokrának komolyabb megismerése után.

Az Evergrey énekesével, Tom S. Englunddal immár másodízben kiálló zenekar jó szokásához híven ismét olyan anyagot tett le az asztalra, ami többszöri barátkozás után fedi csak fel értékeit. Elsőre a némileg tüskés és kifacsart progmetálos riffhalmazok ugyan lefáraszthatnak az anyag végére, nem beszélve Englund ezerszer hallott, tipikus énektémáiról, ám mindez csak „átverés". Idővel minden kis finomság fennakad a rostán és azon veszed észre magad, hogy újra és újra bele akarsz mélyedni a szépen kibontakozó nótákba, még több izgalmas részlet után kutatva. Ilyenkor derül ki az is, hogy kiérleltek-e a dalok vagy csak a szokásos sémákból gyúrták össze őket, a kreativitás és a motiváció leghalványabb jele nélkül. Márpedig az I Am The Storm szerzeményei talán minden eddiginél kidolgozottabbak, s ami a legfontosabb: nem tűnnek el nyomtalanul egyes részleteiben, ahogyan az korábban néha-néha azért jellemző volt. Jelenleg sokkal jobban szeretem ezt a lemezt még az öt esztendeje megjelent, előzménynek tekinthető Long Night's Journey Into Daynél, sőt, még a Ray Alder-féle felállás munkáinál is, pedig hát azokat sem piskótából rakosgatták össze akkori alkotóik.

megjelenés:
2023
kiadó:
AFM
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 16 Szavazat )

Az új nóták valamiért sokkal erősebben rántottak magukhoz, egyedül a dobok élettelen hangzásával vagyok egy picit gondban, pedig egyértelműen hallatszik, hogy Chris Quirarte dobolta fel a látványosan megvariált témákat és nem valami Végletekig Steril Találmány (közismertebb nevén: VST). Az olasz DGM gitárosa, Simone Mularoni kezébe adott mixeléssel és végső masztereléssel mégis valahogy sikerült kiölni a lelket a ritmusokból, de ez persze messze nem Chris hibája, és idővel azért így is megszokható. S bár a sok reverbtől kissé összefolyó hangzás összképileg sem nagyon felel már meg a mai elvárásoknak, mégis roppant szimpatikus, ahogy például elindítják a címadóval a lemezt, ami egy akkora klasszik Nevermore-utánérzéssel gyalulja le az agyad, hogy gyanítom, ezt még maga Jeff Loomis sem lenne képes megcáfolni. A riffmester Nick Van Dyk olyannyira ráérzett a lehengerlően fröcsögő alapozással az összekeverhetetlen stílusra, hogy ilyen jól eltalált témát talán Jefftől is csak a legutóbbi szólóprojektjének lemezén hallhattunk utoljára, hiszen amióta bedarálta őt a modern kori Arch Enemy sablonos groove metal gépezete, ilyesmire nemigen számíthatunk már tőle. (Azóta sem értem, hogy ilyen karakteres sounddal és kivételes dalszerzői képességekkel rendelkező zenész mit keres egy olyan dögunalmas, kiszámítható és megjegyezhetetlen muzsikában utazó alakulatban, mint a jelenlegi Arch Enemy, akiknek a zenei fejlődése gyakorlatilag megállt a Burning Bridges idején. Mintha az Annihilator hasonlóan zseni agytrösztjét, Jeff Waterst lefokoznák és felvételt nyerne mondjuk a Fall Out Boyba... De ez már nem ide tartozik.) A lényeg, hogy a címadó szerzemény annyira kellemes Nevermore-emlékeket idézett fel bennem, hogy elképzeltem szegény Warrel Dane hisztérikus énekét is a zenei alapokra, ami ebben a formában akár az utolsó NVRMR-albumon is elférne.

A folytatásban hallható Seven Minutes From Sunsetet, illetve a már korábban megjelent EP-n szintén bemutatott Remember The Dawnt is telepakolták klassz témákkal. Utóbbinál kiváltképpen feltűnő: minden korábbinál merészebb és változatosabb ötleteket sűrítettek bele, méghozzá úgy, hogy korántsem lett tőlük túl „sok" a nóta. Inkább csak az történik, hogy az ember minden újabb alkalommal várja az egymás után következő és egymásból kibontakozó ügyes megoldásokat. Az érzelmekre utazó, éterien induló The Emotional Depiction Of Light esetében sem lehet elhallgatni az Englund egyedi hangszíne miatt fennálló Evergrey-párhuzamokat, csak annyi a különbség, hogy az énekes anyabandájának legutóbbi lemezén nem hallottam ennyire jól kitalált és ragadós melódiákat. Ebben persze erősen része van a billentyűket kezelő Vikram Shankarnak is, akivel ugye van egy közös, hasonlóan érzelmes-zongorás projektjük is Silent Skies néven. Tanítani való egyébként az is, ahogyan a dal végére Quirarte komplex csavarintásaival megspékelve kibontogatják ezt a megadallamos témát, amitől így a lemez egyik legkiemelkedőbb pillanatává válik ez a kompozíció..

Hagyományosabb, őrlő zúzdára építkezik a gitárhősöket idéző, tekerős szólókkal is megfűszerezett Resilience, az Action At A Distance viszont ismét terjengősebb, változatosabb fogásokkal kedvez elsősorban a csapat összetettebb dalainak kedvelőinek, ugyancsak nagy adag szikrázó szólóbetétekkel, ahogy az All This Time (And Not Enough) is. Két darab jó választásnak tűnő feldolgozás is felkerült a lemezre, a Turn It On Again a Genesistől, valamint a Red Rain Peter Gabrieltől, amelyek közül utóbbi abszolút jól áll nekik, persze elsősorban Englundnak. Phil Collinsék klasszikusához viszont az újonnan hozzátett technikás hangszeres betétet leszámítva sokat nem raktak hozzá, de ahogy korábban a bevezetőben is említettem: ha régóta vársz olyan zenékre, amelyek igénylik a törődést és csak kábé a negyedik-ötödik ismétlés után ütnek be igazán, az I Am The Stormmal tuti nem fogsz most sem mellé.

 

Hozzászólások 

 
#9 Anomander 2023-04-16 12:45
Adtam időt ennek a lemeznek, bár pl a címadó dal már elsőre is eléggé tetszett. Jó anyag, a Redemption neve továbbra is garancia egy minőségi szintre.
A kedvencem tőlük továbbra is a The Art of Loss, valószínűleg azt nem is fogják már felülmúlni, de ez a lemez is passzol a sorba, elő fogom venni a későbbiekben is, a többi munkájukhoz hasonlóan.
Idézet
 
 
#8 Gyuszi 2023-04-13 09:47
Idézet - Rcooley:
[quote name="Rcooley"]dögunalmas, kiszámítható és megjegyezhetetl en muzsikában utazó alakulatban, mint a jelenlegi Arch Enemy
A szerintem szócska lemaradt, mert noha én nem hallottam, de elég valószerűtlen, hogy egy megjegyezhetetl en dögunalom szinte mindenhol taroljon az év végi listákon!

Kanye West is tarolt mindenféle listán, aztán a produkciója mégis kb. az excrementum jelzővel illethető és annyit is ér. Amúgy az AE valóban a profin összerakott tömény unalom szinonímájává lett (pedig milyen szépen indultak!). Loomis meg jól fizető állást akart, érthető, de az ő tehetségéhez egyszerűen méltatlan a mai Arch Enemy.
Idézet
 
 
#7 Adam 2023-04-12 20:36
Tök jogosak a hangzás kapcsán az észrevételek, de a jól megszólaló metál zene inkább ritkaság mint általánosság. Nem azt mondom, hogy kár megemlíteni, de ez a lemez messze van a rossztól, ami a hangzást illeti.
Idézet
 
 
#6 Nordmann 2023-04-12 19:45
Idézet - Cseke Feri:
Idézet - Nordmann:
Kíváncsi lennék, a kritika írója milyen rendszeren hallgatta az albumot. Nem vonom kétségbe a hangzásra vonatkozó ítéletet, de az utóbbi hónapokban van szerencsém olyan fülest használni, amivel gyakorlatilag újra megismertem a kedvenc zenéimet. De még a pop slágerek is új arcukat mutatják: pl A-ha - Take on me... jé, hogy itt nem is dobgép van? Ott a kísérő cintányér is a háttérben... új értelmet nyert sok dal.

És ahány füles, hangfal, annyiféleképpen szól jól vagy rosszul, dinamikusan vagy tompán. Nehéz megítélni biztosan.


Reklámozni nem fogom, mert úgyis mindenki másra esküszik, de high-tech cucc mindegyik, a füles is. Ezeken már minden zene úgy szólal meg alapból ahogy annak kell és döbbenet, hogy kihallok sokszor én is olyan dolgokat 1000 éves felvételekből, amiket anno nem... :) Azt azért nem írtam, hogy katasztrófa lenne az új Redemption hangzása, de bőven van mihez viszonyítani ebben a stílusban. Pl. a Ray Alder-korszak albumai is sok tekintetben jobban szólnak, de nyilván ízlés kérdése ez is.


Közben én is belehallgattam, és hát a hangzás itt sem jó, sőt. :(
Idézet
 
 
#5 Draveczki-Ury Ádám 2023-04-12 17:48
Idézet - Rcooley:
dögunalmas, kiszámítható és megjegyezhetetl en muzsikában utazó alakulatban, mint a jelenlegi Arch Enemy
A szerintem szócska lemaradt, mert noha én nem hallottam, de elég valószerűtlen, hogy egy megjegyezhetetl en dögunalom szinte mindenhol taroljon az év végi listákon!

Nyilvánvaló, hogy egyik szerzőnk sem a világegyetem nevében tesz általános és megfellebbezhet etlen kinyilatkoztatá sokat, hanem a saját szubjektív véleményét mondja anélkül is, hogy minden mondat elég odaírná a SZERINTEM szócskát.
Idézet
 
 
#4 Rcooley 2023-04-12 17:43
dögunalmas, kiszámítható és megjegyezhetetl en muzsikában utazó alakulatban, mint a jelenlegi Arch Enemy
A szerintem szócska lemaradt, mert noha én nem hallottam, de elég valószerűtlen, hogy egy megjegyezhetetl en dögunalom szinte mindenhol taroljon az év végi listákon!
Idézet
 
 
#3 Cseke Feri 2023-04-12 16:10
Idézet - Nordmann:
Kíváncsi lennék, a kritika írója milyen rendszeren hallgatta az albumot. Nem vonom kétségbe a hangzásra vonatkozó ítéletet, de az utóbbi hónapokban van szerencsém olyan fülest használni, amivel gyakorlatilag újra megismertem a kedvenc zenéimet. De még a pop slágerek is új arcukat mutatják: pl A-ha - Take on me... jé, hogy itt nem is dobgép van? Ott a kísérő cintányér is a háttérben... új értelmet nyert sok dal.

És ahány füles, hangfal, annyiféleképpen szól jól vagy rosszul, dinamikusan vagy tompán. Nehéz megítélni biztosan.


Reklámozni nem fogom, mert úgyis mindenki másra esküszik, de high-tech cucc mindegyik, a füles is. Ezeken már minden zene úgy szólal meg alapból ahogy annak kell és döbbenet, hogy kihallok sokszor én is olyan dolgokat 1000 éves felvételekből, amiket anno nem... :) Azt azért nem írtam, hogy katasztrófa lenne az új Redemption hangzása, de bőven van mihez viszonyítani ebben a stílusban. Pl. a Ray Alder-korszak albumai is sok tekintetben jobban szólnak, de nyilván ízlés kérdése ez is.
Idézet
 
 
#2 Adam 2023-04-12 13:16
Nem tudok sajnos egyetérteni, pedig örülnék neki. Egy lépés a jó irányba az előző albumhoz képest, de messze alulmúlja a Ray Alder korszakot. Nagyon tehetséges Evergrey kópiát hallok, mind zeneileg, mind pedig -nyilván- hangilag és manírokban is. Jobb mint az előző album volt, az egy nagyon erős útkeresés szagú album volt Ray távozása után, és bár a Redemption rossz zenét soha nem csinált (szerintem nem is tudnak), de olyan magasra tették nálam a lecet, hogy azt most (sem) sikerült megugrani. 3-4 hallgatás után én feladtam, mert semmi nem fogott meg (igen, adott esetben bonyolult a zene, de még ilyen zenéknél is van, ami megfog első hallgatás után is, és ami miatt vissza-visszatérek, hogy megfejtsem. Itt ez nem következett be).
Idézet
 
 
#1 Nordmann 2023-04-12 10:51
Kíváncsi lennék, a kritika írója milyen rendszeren hallgatta az albumot. Nem vonom kétségbe a hangzásra vonatkozó ítéletet, de az utóbbi hónapokban van szerencsém olyan fülest használni, amivel gyakorlatilag újra megismertem a kedvenc zenéimet. De még a pop slágerek is új arcukat mutatják: pl A-ha - Take on me... jé, hogy itt nem is dobgép van? Ott a kísérő cintányér is a háttérben... új értelmet nyert sok dal.

És ahány füles, hangfal, annyiféleképpen szól jól vagy rosszul, dinamikusan vagy tompán. Nehéz megítélni biztosan.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Friss

Hozzászólások

Galériák

 

Whitesnake - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. július 13.

 

Roger Waters - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 22.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Paul Gilbert - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 29.

 

Wisdom - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Wackor - Budapest, Kultiplex, 2005. október 8.