Shock!

november 13.
kedd
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Redemption: Long Night’s Journey Into Day

redemption_cKicsit meglepett, hogy tavaly távozott a Redemption soraiból Ray Alder, a zenekar munkássága alapján ugyanis nem tűnt problémásnak Nick Van Dyk csapata és a Fates Warning menetrendjének egyeztetése. A Redemption eleve nem turnézik sokat, a kreatív oldal pedig alapból sem nagyon szenvedhetett csorbát, hiszen Nick kábé ugyanolyan teljhatalmú agytröszt itt, mint odaát Jim Matheos. A tizenkét éven át tartó, öt albumot eredményező kooperáció mindenesetre most már ezzel együtt is a múlté, Alder helyett pedig Tom Englundot, az Evergrey frontemberét találjuk a fedélzeten.

Ha már így alakult, a legutóbbi The Art Of Loss szép korszakzárásnak bizonyult, én a magam részéről legalábbis azt a lemezt tartom a Redemption eddigi abszolút csúcsalkotásának, és a mai napig sem bánom, hogy bő két évvel ezelőtt bevéstem rá a maximális pontszámot. Kétségtelen, hogy ebben a típusú komplex, technikás, néhol zúzda, de alapvetően dallamos stílusban – amit jobbhíján még mindig progresszív metalnak nevezünk – ma már nem lehet túl sok újat villantani a Redemption hagyományőrző megközelítésével, Nick azonban olyan dalokat írt a 2016-os albumra, amelyek teljesen a rabjukká tettek. Ezen a klasszikus progmetalos csapásvonalon bizony ugyanúgy maximális teljesítmény volt a The Art Of Loss, mint mondjuk az utolsó két Fates Warning-lemez.

megjelenés:
2018
kiadó:
Metal Blade
pontszám:
8,5 /10

Szerinted hány pont?
( 13 Szavazat )

Valahol vicces, de az összkép voltaképpen jottányit sem változott az énekescsere miatt. Akármit is mondanak majd az interjúkban, az itt szereplő nóták simán megszülethettek volna Alderrel, sőt, ezt az esetek többségében akár a konkrét énekdallamokra is értheted. Az egyik legjobb példa erre talán a lemezen harmadikként szereplő, nyolc perc fölé kúszó The Echo Chamber, ahol ha valaki nem figyel oda kellően, a refrénnél simán hihetné, hogy Rayt hallja. Mindezzel persze nem Tom érdemeit akarom kisebbíteni, de elég egyértelmű, hogy itt bizony most is Van Dyk mondta meg a frankót azt illetően, miként szóljon a végeredmény. Viszont Englund finoman szólva is egomán hírnevét tekintve nem kis dolog, hogy a svéd fickó remekül megtalálta a helyét az egyenletben, így aztán tényleg száz százalékos Redemption lett a végeredmény vele is. A hangszíne persze más, mint Alderé, viszont mint a fentiekből is kitalálhattad, alapvetően nem az Evergreyben jellemző stílusában hozza magát, és végig szépen, az ide kívánkozó finom hajlékonysággal énekel.

Felbukkanása idején nem annyira kapta el a fejemet a Redemption, utólag belegondolva alighanem azért, mert akkor még nagyon közel jártunk az ezredfordulós progmetal-dömpinghez, és eléggé csömöröm volt az ilyesmitől. Aztán az évek során valahogy mégis ráéreztem az apró nüanszokra, amitől Nick csapata más, mint a rengeteg hasonszőrű alakulat, és nagyon megszerettem őket. Mivel a Long Night's Journey Into Day egy megbízható album a banda stílusában, természetesen ezt is szívesen hallgatom, pörög is elég rendszeresen az utóbbi hetekben, de összességében azért az előző anyaghoz képest nem érzem annyira megkerülhetetlennek. Ez a benyomásom határozott, még ha nem is tudom különösebb konkrétumokkal vagy értelmes érvekkel alátámasztani. A legutóbbi adagnyi dalban egyértelműen rejlett valami plusz töltés, extra mélység, még a többi, amúgy szintén kikezdhetetlen minőségű Redemption-albumhoz képest is. Most ehhez képest inkább csak megbízhatóan haladnak a saját vágányukon, természetesen nincs kilengés lefelé – de felfelé sem. Mint mondtam, mindehhez nincs köze a frontembercserének, a zene alapkarakterét, hangulatát ugyanis nem befolyásolta jelentősen a váltás. Ha Ray énekelte volna fel ezeket a dalokat, ugyanezt mondanám. Az évvégi listámon viszont így is bérelt helyen van az albumnak, mert Nick ma is tartalmas, mély és igényes zenét alkot, ami ráadásul végig megmarad nótacentrikusnak. És most is olyan arcokat hívtak vendégszólózni, mint Chris Poland meg Simone Mularoni, szóval ezen a fronton sem érheti szó a ház elejét.

Mivel a lemez alapverziója megint 70 perc körül jár, és a banda a szokásos kifejtős módban, tehát hosszú dalokkal, rengeteg apró finomsággal, szövevényes hangszerelési megoldásokkal operáló megközelítéssel dolgozott, nem elemzem ki részletekbe menően a számokat. Ha ismered a Redemptiont, tudod, hogy minőséget kapsz tőlük, és a banda ugyanolyan meggyőző mondjuk a tízperces címadóban, mint az inkább csak hangulati átkötőként funkcionáló And Yet szomorkás, sötét pillanataiban. A U2 New Year's Day klasszikusának feldolgozását mondjuk kissé feleslegesnek érzem, de végső soron ez is elfér a többi között. Noha az előző albummal nem ér fel a Long Night's Journey Into Day, objekítven nézve azért senkinek sem lehet oka panaszra. Ez így is egy nagyon jó lemez, amely meghálálja a törődést.

 

Hozzászólások 

 
#4 Anomander 2018-09-11 17:48
Elsőre féltem ettől a lemeztől, mivel az előzőt nagyon szeretem, Ray hangját imádom a Fates Warningban is, az Evergrey viszont nem a kedvencem. Első hallgatásra nem is tudtam hova tenni, de másodikra már átjött, hogy ez egy jó kis Redemption lemez. Az alapvetően szomorú hangulatot pláne jól hozza Tom, a zenei finomságok meg megvannak, szóval sokat fogom hallgatni.
Nem olyan jó mint az Art of Loss, de attól még tényleg egy remek prog lemez, amiket én a mai napig is élvezettel hallgatok, bármennyire is nem feltétlenül divatos :)
Idézet
 
 
#3 Adam 2018-09-02 10:50
Sokat pörgettem a lemezt, hátha "beüt". Hát nem ütött be, ez bizony Redemption mércével mérve csupán ujjgyakorlat. Hiányzik a lélek, a szenvedély. Egyszóval olyasmi történt, amit elképzelhetetle nnek tartottam korábban: a Redemption leszállított egy unalmas lemezt. Englundot sem tartom jó választásnak, Alderhez egyáltalán nem mérhető a dalok tolmácsolásában . Biztos brutál jó énekes, engem mondjuk az Evergreyben is hidegen hagyott Ha igaz, hogy a zene nem változott, akkor viszont azt kell mondjam, hogy Alder volt a Redemption lelke. Mert ez a zene tök üres. Kár érte, remélem a következő jobb lesz.
Idézet
 
 
#2 kamikaze 2018-09-02 10:31
Az előző egyértelműen jobb volt, és nem (csak) Alder miatt, mert Englund sem rossz. Egyszerűen jobbak voltak a dalok. A ,,The Art Of Loss" egy zseni lemez, a pozitív hangulata miatt sokkal többet hallgatom, mint bármelyik FW albumot, ezen magam is meglepődtem. Ezért nem bántam volna, ha sikerül továbbra is párhuzamosan vinni a két bandát, és a melankólia mellett más karakterű zenekarban is hallhatjuk Ray-t. A következő Redemption lemez fog arra választ adni, hogy megmaradnak kult státuszban, vagy tudnak-e még fejlődni. 50-50% esélyt adnék mindkét eshetőségre.
Idézet
 
 
#1 DéeL 2018-09-02 08:42
Nem akarok kotozkodni, a 8,5 kevés, ez maximális teljesítmény.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Orphaned Land - Budapest, Club 202, 2013. október 4.

 

Helstar - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Poisonblack - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.