Shock!

március 29.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Red Fang: Whales And Leeches

0727redfangA portlandi Red Fang két évvel ezelőtti anyaga, a Murder The Mountains anno igencsak elkapott. Úgy éreztem, friss levegő érkezett velük a stoner rock kissé áporodott, fingszagú atmoszférájába. Mikor aztán visszaástam az első lemezig, örömmel tapasztaltam, hogy az is jóféle anyag volt, ráadásul a fejlődés is tapintható a két album között. Mindehhez pedig hozzájöttek a jópofa klipek, melyek révén az is megjegyezhette a banda nevét, akinek egyébként ez a muzsika nem igazán a szívügye. Biztos voltam benne, hogy hacsak nem szúrnak el valamit nagyon, akkor a hármas lemezzel mindenképp szintet ugorhatnak. És akkor megjött a Whales And Leeches, ami ugyan közel sem lett hallgathatatlan, de mindenképp mélyen a várakozásaim alatt marad. Szigorúan fogalmazva: az idei év egyik csalódása.

megjelenés:
2013
kiadó:
Relapse Records
pontszám:
6 /10

Szerinted hány pont?
( 15 Szavazat )

A lemez jelentős része ugyanis annyira középszerű (és gyakorta ötlettelen), hogy az még a legnagyobb jóindulattal sem méltányolható - márpedig én ugye legendásan jóságos vagyok. Mások és önmaguk által is százszor végigrágott riffeket, tempókat, zenei megoldásokat rágnak tovább, és amit az első két anyagon még képesek voltak egy-két meglepő, vagy legalábbis ravasz csavarral izgalmassá tenni, az itt nem jön össze. Emellett a lemez dinamikai felépítésében is csak nagyító használatával bukkan fel valami koncepció-féle: a tizenegy tételes mű első felébe kerültek azok a dalok, amik kis jóindulattal szólva a hagyományos Red Fang vonalat viszik tovább: a tempós, a stoner rock slágeresebb iránya felé kacsingató tételek simán elhallgathatóak a háttérben, de valahogy nagyon kevés momentum marad meg belőlük hosszabb távon, és igazából tényleg csak aszerint tudok különbséget tenni közöttük, hogy éppen Aaron Beam basszer/énekes hangjához igazított, dallamosabban rockoló tételek-e (DOEN; a klipes Blood Like Cream; Crows In Swine), vagy éppen Bryan Giles gitáros/énekes durva, ráspolyos orgánumának való durvább gyalukról van-e szó (No Hope; Voices Of The Dead). A legjobb persze az, ha a két világ összeolvad, és kiegészíti egymást, de erre sajna csak ritkán kerül sor, például a Behind The Lightban, illetve a korong legvégén, a többihez képest kicsit elszálltabb Every Little Twistben. Ezek pedig valóban nagyon tetszenek, csak hát éppen kevés van belőlük, bár még az utolsó előtti This Animal acsarkodó énekkel kísért durva riffelése is igencsak bejön a jobb napjaimon.

És ami a változatosságot jelentené az egész mókában – ráadásul mind a dalok felépítését, hosszát és tempóját tekintve –, azt a két dalt bepasszírozták középre, rögtön egymás után. A hét és fél perces Dawn Rising és a bő ötperces Failure a három-négy perces dalok tengerében majd a lemez harmadát teszi ki, és a többé-kevésbé ugyanazon gyors középtempóban végighajtott játék közepette két igazi doom gyöngyszemről van szó: az első igazából atmoszféra-teremtésben erős, míg a második könnyebben befogadható, kvázi doom slágernek való. A Dawn Rising magának való ridegsége nem is lehet meglepő, hiszen ezt a csapat nagy idolja, Mike Scheidt szerezte, aki pedig minden doom metal banda egyik legdoomosabbjában, a YOB-ben riogatja az embereket. Kedves mizantrópiája ebben a dalban is megjelenik, és igazából ez is lenne a kedvenc darabom, ha valamelyik vendégénekes (talán éppen Mike?) túlzóan ripacskodóra vett danolászása miatt nem futkosna a hátamon a hideg.

Egyetlen dologról emlékeznék még meg, ami azonban minimum egy ponttal lejjebb is vitte a pontszámot: ezek pedig a gitárszólók. Hiába teker felváltva Bryan Giles és a menthetetlenül csöves kinézetű David Sullivan a számokban, ennyire gyengén összerakott és helyenként kimondottan idegtépő szólókkal már nem is tudom mikor találkoztam utoljára! Komolyan, néhány dalban inkább már áttekertem őket!

Be kell vallanom, a fentebb ismertetett okokból elsőre olyannyira nem jött be a Whales And Leeches (ami amúgy egy első lemezes számnak volt a címe, itt pedig nincs is hasonló című dal), hogy azon magam is meglepődtem. Később már mind inkább megszoktam és kicsit tán meg is szerettem a lemezt, de az oldalt lévő, szigorú pontszámnál többet már akkor sem akarok adni nekik, mert ez bizony minden valószínűség szerint az ún. „jóra hallgatás” esete. És az a nagy büdös helyzet, hogy ennél sokkal, de sokkal jobb zenék vannak, akár még az adott szcénában is, maximum nincs akkora hírverés körülöttük. Pedig én igazán akartam kedvelni ezt a lemezt, és szeretném azt hinni, hogy nem rajtam múlott.

A Red Fang 2014. február 5-én Budapesten, a Dürer Kertben koncertezik a The Shrine és a Lord Dying társaságában. További részletek itt.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.