Shock!

Hogy őszinte legyek, szándékosan vártam ennyit a legutóbbi (mert újnak már nem igazán új) Primal Fear album elemzésével-értékelésével. Azt reméltem, a wigwamos koncert több kedvet csinál hozzá, mivel addig valahányszor beraktam, azt éreztem, hogy ez puszta helybenjárás.

Az old school heavy metal újbóli felfutásának hajnalán összeállt csapat lényegében a Judas Priestnek egy németesebb hangzású változataként tette le a névjegyét és ezen a recepten a negyedik lemezre sem módosított semmit. Ez egyfelől abszolút indokolt, másfelől viszont most, az egyébként jó hangulatban lezajlott buli után is az a benyomásom, ezt már elmondták, eljátszották korábban. A szövegeket tekintve magam is csak annyi újdonságot említhetek az eddigiekhez képest, amennyit már mindenki tudhat: a tizenhárom tétel egy összefüggő sztorit képez, a Primal Fear borítókról ismerős sasok galaktikus kalandozásait meséli el. Zeneileg azonban szinte az összes dalnak ott a megfelelője az eddigi korongokon.

A lemezt beharangozó Armageddon azonnal egyértelművé tette, mi várható Ralféktól (ha ez egyáltalán még kérdéses lett volna bárki számára...), én a magam részéről inkább a gyors Lightyears From Home illetve a döngölős, itt-ott kellemesen pihentető szellősebb betétekkel is tarkított Silence és We Go Down nótákat emelném ki az amúgy elég egyenletes színvonalú idei termésből. Hogy senki ne érezze, azt, hogy rangján alul akarom elintézni napjaink egyik meghatározó európai alakulatát, el kell mondanom, hogy ez egy igazi heavy metal csúcsprodukció. Kiváló zenészek, kikezdhetetlen hangzás, okosan kitalált koncepció - mindez az óriáskiadó által megtámogatva csakis sikerre vezethet! Más kérdés, hogy ugyanazzal a szent áhítattal emlegetik-e majd évek múlva a fémhívek a Black Sunt, mint ahogy ma pl. a British Steel, Screaming For Vengeance, Defenders Of The Faith vagy Painkiller albumokról (természetesen Judas Priest) beszélünk...