Shock!

július 21.
vasárnap
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Opeth: Pale Communion

0603palecommTermészetesen Mikael barátunk sem bírta ki, hogy az új lemezt már jó előre „dallamosabb, de súlyosabbként" harangozza be, ami legalább akkora kedvencem, mint az „ez a meccs a középpályán és néhány egyéni megmozduláson fog eldőlni", vagy hogy egy másik területről is hozzak egy példát, „a mozgósításnak döntő szerepe lesz a választás kimenetele szempontjából". Afelől persze nem volt kétségem, hogy a lemez opethesen fog szólni, hiszen Åkerfeldt bármihez is nyúl, azon rögtön érezhető lesz az a páratlan és azonnal felismerhető muzikalitás, ami már egészen a kezdetektől jellemezte.

Sokakkal ellentétben én maximálisan tudtam értékelni a három évvel ezelőtti Heritage-et is, s nemcsak azért, mert Mikael velem szemben ülve totál hitelesen fejtette ki, hogy ez nem valamiféle kimatekozott stílusváltás, pláne nem a korábbi dolgaik megtagadása, hanem egy abszolút szerves folyamat jelenlegi állomása. Teljesen egyetértek: a My Arms... vagy a Still Life éppen a maga idejében, immár több mint másfél évtizeddel ezelőtt volt hibátlan (ez utóbbi egyébként számomra stílusoktól függetlenül is a mai napig az egyik legmeghatározóbb alkotás), a Heritage pedig a tökéletes lenyomata annak, hogy mit képvisel a 2010-es években a svéd kvintett. Bár a 2012-es koncerten is nyilvánvaló volt, hogy a korábbi „slágereik" sokkal nagyobbat szólnak, de legalábbis sokkal nagyobb közönség-kedvencek, mint mondjuk a The Devil's Orchard vagy a Slither, ám ezzel együtt a mai napig tartom, hogy a Heritage egy őszinte, ízig-vérig opethes alkotás volt, amely a következő évekre mindenképpen kijelölte az irányt.

megjelenés:
2014
kiadó:
Roadrunner
pontszám:
9,5 /10

Szerinted hány pont?
( 65 Szavazat )

Bármennyire is vegyes volt az előző anyag fogadtatása, a nyilatkozatokat olvasva – és egyáltalán, Åkerfeldt határozott céltudatosságát ismerve – nem hiszem, hogy volt ember a földön, aki komolyan azt gondolta (remélte), hogy a folytatás valamiféle visszakanyarodás lesz a death metalosabb dolgokhoz. Én személy szerint örülök, hogy ilyesmi egészen nyilvánvalóan fel sem merült, mert ha valami, akkor éppen ez lett volna végtelenül hiteltelen és matekos teljesítmény. Amit helyette - hála a jó égnek! - kapunk, az a Heritage még kimunkáltabb, letisztultabb verziója. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy önismétlésről van szó, mert korántsem ez a helyzet. Nyilván Åkerfeldt dallamvilága annyira karakteres, hogy szinte mindegyik megoldására rá lehet fogni, hogy reciklált (ami persze, valljuk be, itt-ott még igaz is), de összességében arról van szó, hogy hamisítatlan Opeth-szerzeményeket öltöztetett ebbe a kifejezetten tetszetős új köntösbe. Leginkább talán a Heritage és a Damnation szintéziseként tudnám jellemezni, amelyben a klasszikus progrockos dolgok, a mérföldekről felismerhető Opeth-motívumok és a korábbiaknál is jobban előtérbe tolt billentyűk hibátlan elegyet alkotnak a fölényesen zseniális többszólamú vokálokkal. Utóbbiak helyenként kortárs kórusműként önállóan is simán megállnák a helyüket.

Ez utóbbinál álljunk meg egy pillanatra! Nem biztos, hogy tudnék említeni még egy zenészt ebből a műfajból, aki ekkorát fejlődött volna énekteljesítménye terén, mint Åkerfeldt az elmúlt tíz-tizenöt évben. Persze már az első két-három lemezen is nyilvánvaló volt kiváló dallamérzéke, és hallatszott, hogy nagy hangsúlyt fektet a kimunkált énekdallamokra, miközben mindig a maximumot igyekezett kihozni hangszálainak viszonylag limitáltnak tűnő adottságaiból. Ezzel szemben ma már minden szempontból az egyik legsokoldalúbb torok, aminek a Pale Communion egyértelmű bizonyítéka. Tessék csak meghallgatni például a szívszorítóan gyönyörű Trust In Otherst, vagy akár a megklipesített „slágernótát", a Cusp of Eternityt. Tiszta, erőteljes, szuggesztív és még egyedi is, szóval tényleg le a kalappal. Nem mintha a hangszeresekre bármi panasz lehetne, hiszen Axenrot ötletes témái ebben a lazább hangzásvilágban legalább annyira ütősek, mint mondjuk a Watersheden, és a rutinos Joakim Svalberg is abszolút méltó módon debütál első teljes Opeth-lemezén. Nehezen hihető, hogy 2014-ben még mindig izgalmas tud lenni ez a fajta végtelenül oldszkúl Hammond-hangzás, amit a svédek bandák valamiért különösen jól éreznek (vö. Spiritual Beggars). És nem lehet nem észrevenni azt sem, hogy a mesterien kimunkált gitárszólók is hangsúlyosabb szerepet kapnak.

A csúcspont számomra egyértelműen a lemez leghosszabb és legkomplexebb, tételét jelentő Moon Above, Sun Below, mely egyben talán a legopethesebb szerzemény is a lemezen, legalábbis dallam- és hangulatvilágát tekintve. Teljesen más jellegű darab, de szintén nagy favorit az instrumentális Goblin, amely talán a legjobban elüt Åkerfeldt eddigi életművétől a maga billentyű-vezérelte, vintage '70-es évekbeli hangszeres megoldásaival. A dal címválasztása tehát egyáltalán nem véletlen.

Vannak a lemezen szép számmal újszerű elemek is. Az említett kórusbetétek mellett például hangsúlyosabbá váltak a korábban is olykor előforduló ázsiai/arab motívumok, amik remekül passzolnak ebbe a progrockos, komor hangzásvilágba, elég csak meghallgatni a Voice of Treasont. De ugyanígy némileg elüt az Opeth korábbi dolgaitól a helyenként ezredfordulós Amorphisra, helyenként (például a kifejezetten feelinges szóló alatt) Conceptionre hajazó Cusp Of Eternity. Az a fajta könnyedség, ami a River sajátja, szintén nem volt jellemző korábban az Opethre, de ez is jól áll nekik. Szintén baromi erősek és nagyon melegen szólnak a vonós betétek például a záró Faith in Othersben. Szerencsére sikerül elkerülni az ilyen esetekben gyakran előforduló giccsességet és műanyag jelleget, itt inkább a kimunkáltság és a természetesség az, ami az embert mellbe vágja.

Az Opethben mindig is az volt a legcsodálatosabb, ahogy képesek voltak ötvözni az alapvetően komor, sötét atmoszférát egy hihetetlenül pozitív kicsengésű dallam-és hangzásvilággal. Vagy fordítva – igazából magam sem tudom eldönteni. Ha lehetséges, ez a sajátos kettősség a Pale Communionön még a korábbiaknál is szembeötlőbb (talán a Damnation tökéletességét leszámítva). Ennek kulcsa az visszafogott, de mennyeien tiszta és természetes hangzás, ami szerintem már a Heritage-n is a tökéletesség határát súrolta, de itt már tényleg Steven Wilson legutóbbi szólólemezével vetekszik. (A párhuzam persze már csak azért sem véletlen, mert ennek a lemeznek a keveréséért is Wilson felelt, ismét bizonyítva, hogy ők ketten Åkerfeldttel mennyire erős párost alkotnak.)

Bár helyenként díszítő jelleggel előkerül a kétlábgép, súlyosabbnak összességében semmiképpen nem nevezném a Pale Communiont, mint elődjét, lendületesebbnek, és egységesebbnek viszont mindenképpen, hiszen azt a néhány – szerintem nem zavaróan sok – befordulósabb üresjáratot, ami a Heritage-en elő-előfordult, ezúttal egyértelműen sikerült kigyomlálni. Ha a Heritage nálam erős nyolcas volt, akkor ez simán minimum kilenc. Sőt, minél többet hallgatom, annál erősebbnek érzem az összhatást, így nem lepődnék meg, ha pár év múlva az egyik legjobb Opeth-albumként tekintenénk a Pale Communionre. Lehet, hogy a Watersheddel véglegesen kiaknázták a korábbi hörgős/zúzos vonalat, de zeneileg itt bizony nyoma sincs kiégésnek vagy útvesztésnek. Éppen ellenkezőleg: biztos vagyok benne, hogy még nagyon sok ilyen magas színvonalú lemez van bennük.

 

Hozzászólások 

 
-4 #19 Saci 2015-08-26 20:33
Szerintem ez a lemez nem az eddigi legnagyobb szerzemény de egyszerűen csodálatos nem lehet megunni hatalmas újítás volt például az, hogy jóval több a billentyű a lemezen mint eddig bármelyikenÖssz esítve ez egy fantasztikus lemez! :)
Idézet
 
 
-4 #18 kakamatyi 2014-08-29 23:18
Hajóra ültem ma, és beraktam a fülembe ezt a dolgot. Aztán nem tudtam kiszedni... 3x ment le, szerintem nagyszerű lemez. A régi Opeth-et nem igazán ismerem, új stílusukat inkább magamének érzem.
Idézet
 
 
-5 #17 Dead again 2014-08-26 18:38
Idézet:
Vagy a MM-ban mindig ilyesmi megy, csak nem járok oda eleget? :)
Az ilyen élmény ritka mint a fehér holló, biztos dolgozik abba a boltba egy metal arc.


Hát, Miskolcon futottam már bele Dream Theater-be, AC/DC-be (abba többször is), Mobilmániába, meg Bon Jovi-ba is már.
Idézet
 
 
+4 #16 nago 2014-08-26 16:37
Ugyan már...mi se vagyunk azok, akik 14 évesen elmentek életük első koncertjére. Mindig mindenki panaszkodik, ha valaki változik, akkor azért, ha nem azért... Pedig ez ízig-vérig opeth, és egy fikarcnyira sem hiányzik belőle a hörgés :) Mindig jönnek új dolgok, amik inspirálják az embert, ez így természetes.
Szerintem az roppant nagy dolog, hogy 20 év után is ilyen minőségű produktumot tudnak letenni az asztalra, és csak azt veszem észre, hogy indíthatom újra az albumot....
Idézet
 
 
-1 #15 bélféregtámadás 2014-08-26 15:50
Vagy a MM-ban mindig ilyesmi megy, csak nem járok oda eleget? :)
Az ilyen élmény ritka mint a fehér holló, biztos dolgozik abba a boltba egy metal arc.
Idézet
 
 
+1 #14 Polgár Tamás 2014-08-25 21:30
Idézet - Sárvári Gábor:
Az Faith in Others lesz nem Trust in . . . .

Bocs, faith, persze.
Ellenben én továbbra sem találom egy szemernyivel sem kevésbé opethesnek, mint akár a Damnationt, vagy bármelyik korábbit. De ezen nem fogunk összeveszni.
Az viszont tényleg ijesztő, hogy ma ez a lemez ment végig a Media Marktban. Lehet, hogy mégis mainstream fost csinált Mikael? Vagy a MM-ban mindig ilyesmi megy, csak nem járok oda eleget? :)
Idézet
 
 
-2 #13 VTX 2014-08-25 15:52
Őszintén szólva én nagyon hiányolom a korai Opeth-et. Konkrétan az első két-három albumról beszélek, amik óriási hatással voltak rám. Ami azóta folyik az mind szép és jó, de már nem Opeth. Nem tartom valószínűnek, hogy valaha is vissza fognak térni a korai albumok nagyságához (sőt sajnos lehet, hogy nem is lennének már képesek rá) de persze a remény hal meg utoljára. Ami az utóbbi 2 albumot illeti, nekem nincs velük problémám, sőt a Heritage-re még azt mondom, hogy tetszik is, de mindez mégsem az, amit egy Opeth-fan hallani szeretne. Tudjuk, hogy Akerfeldt bácsi hatalmas prog-rock gyűjtő és odavan azért a műfajért, de én mégis sajnálom, hogy ekkorát elkanyarodtak az eredeti hangzástól. Viszont ahogy a kritikai is sugallja: eredeti. Ez pedig tényleg sokat számít.
Idézet
 
 
#12 Carrast 2014-08-25 14:11
ez a zene nekem nem Opeth már sajnos, más név alatt biztos tetszene, de nem tudok elmenni, hogy a korábbi lemezek után milyen irányt vettek, prog rock rajongóknak tuti bejön, nekem még mindig hiányzik a sötét misztérium a zenében, ami régen annyira megvolt. uff.
Idézet
 
 
+3 #11 Habbal 2014-08-25 10:27
Ez már nem nekem való. Valahogy már a Watershed-nél sem éreztem a varázst. Szívük joga stílust váltani, de én nem érzem hogy ez a 70-es évek prog rockja olyan forradalmi lenne, mint az a stílus ami az Opeth védjegye volt éveken keresztül. Azért szívből remélem hogy valamikor még visszatalálnak a metal-hoz.
Idézet
 
 
+1 #10 saszi 2014-08-24 22:04
Huh, ez a zene nagyon bejön. Nagyon jó lemez
Idézet
 
 
-2 #9 Sárvári Gábor 2014-08-24 19:23
Az Faith in Others lesz nem Trust in . . . .
Idézet
 
 
+5 #8 Sanctus 2014-08-24 11:09
Dicséretes, hogy Akerfeldt ennyi idő után is tudott fejlődni, új dolgokat kipróbálni - pláne, hogy ezúttal kevesebb a Steve Wilson, és több az Opeth.
Mindezzel együtt a klasszikus lemezekkel nem ér fel, de a maga nemében jó anyag. A hörgés elhagyása pedig azért kár, mert az egyik legjobb hangról beszélünk a színtéren... legalább a Bloodbathet vitte volna még egy kicsit.. de hát szíve joga azt játszani (nem játszani) amit szeretne.
Idézet
 
 
#7 saszi 2014-08-24 10:52
Idézet - kamikaze:
Sokkal színvonalasabb, mint a death metalos hörgés. Arról mindig a disznóvágás jut eszembe, amikor szerencsétlen állat a végét járja, magyarán haldoklik! Jobb minél hamarabb túlesni rajta, ugyanúgy, mint az azt idéző zenén. :) Ezt viszont többször is szívesen meghallhatom, bár erős ELP párhuzamokat vélek felfedezni. Lake hangja azért sokkal kifejezőbb, viszont Mikael jobb gitáros. Egy kis zenei durvulat még beleférne, de jó az irány!

Ezzel az ELP hasonlattal kíváncsivá tettél.
Idézet
 
 
-13 #6 kamikaze 2014-08-24 10:17
Sokkal színvonalasabb, mint a death metalos hörgés. Arról mindig a disznóvágás jut eszembe, amikor szerencsétlen állat a végét járja, magyarán haldoklik! Jobb minél hamarabb túlesni rajta, ugyanúgy, mint az azt idéző zenén. :) Ezt viszont többször is szívesen meghallhatom, bár erős ELP párhuzamokat vélek felfedezni. Lake hangja azért sokkal kifejezőbb, viszont Mikael jobb gitáros. Egy kis zenei durvulat még beleférne, de jó az irány!
Idézet
 
 
+6 #5 drughi 2014-08-24 09:36
Nem is az a kérdés hogy death metal vagy sem mert a Damnation is zseniális volt de ez nem Opeth, ez egy szóló lemez. Peter és Lopez mester hiánya most már egyértelmű.
Idézet
 
 
+1 #4 pista 2014-08-24 09:17
hol a hörgés? eladta magát michael!
Idézet
 
 
+3 #3 Chris92 2014-08-24 09:15
Nos itt az új Opeth és garantált, hogy ismét kettéválasztja az egész rajongótábort. Nekem ez a lemez speciel sokkal jobban tetszik mint a Heritage mert úgy érzem, hogy itt már nem csak szimplán felmondják a 70-es évek prog rock sablonjait (ami szerintem alapvetően nem olyan rossz dolog) hanem egy kicsit már a saját képikre tudják formálni őket. És nagyon egyetértek az írás azon soraival miszerint minél többet hallgatja az ember, annál jobban rátelepszik. Nem tudom, hogy visszatérnek-e a death metalhoz, de ha nem akkor még prog rock-metál zenekarként is garantáltan vannak jó lemezek a tarsolyukban, a legnagyobb mesterműveiket már úgy is letették.
Idézet
 
 
-21 #2 Sapi 2014-08-24 08:25
Köpöm.
Idézet
 
 
+2 #1 grandmagus 2014-08-24 07:26
Nagyon,nagyon tetszik.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Lillian Axe - Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.