Shock!

július 18.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Nightingale: Retribution

1014ngcBármennyire hihetetlen, de élnek még emberek ezen a sárgolyón, akiknek az életében a fontossági sorrend elején még mindig a nagybetűs zene áll. A Nightingale frontembere, Dan Swanö is ilyen figura lehet, hiszen ha napokat töltenék el csupán azzal a szándékkal, hogy felkutatnám azt a töménytelen mennyiségű zenekart, projektet és formációt, akiknél valamilyen módon segédkezett vagy éppen szerepelt, azzal sem jutnék előrébb, mert ez idő alatt ő már valószínűleg ismét befejezett egy újabb lemezkeverést vagy produceri munkát valakinél. A munkamániásokra általában nem jellemző, hogy fércmunkákkal hívják fel magukra a figyelmet, és ha a maximalizmus mellett még valakire az őrült zseni kifejezés is pontosan ráillik, akkor már érdemes több időt szentelni a munkásságára.

megjelenés:
2014
kiadó:
InsideOut
pontszám:
8 /10

Szerinted hány pont?
( 18 Szavazat )

A vegytiszta death metalban utazó, egykori Edge Of Sanityt és persze az újfent aktivizálódott, kultikus szupergroupot, a Bloodbathet is félre kell tennünk egy kis időre, hiszen a számtalan produceri és hangmérnöki munka mellett, egyszerre több aktív zenekarral is dolgozó, multihangszeres barátunk most az ezektől gyökeresen eltérő stílusú, számomra mégis talán legszimpatikusabb formációjával, a Nightingale-lel jelentkezett újra a legutóbbi anyag óta eltelt, hét hosszú esztendőt követően.

A hörgéssel – több kortársához hasonlóan – Dan is jó ideje felhagyott, és azt a különleges hangszínt, amit kapott, bizony óriási hiba is lett volna tönkrevágni a hangszálgyilkolással. Az Edge Of Sanityben eltöltött időszak pontosan elegendőnek bizonyult számára ahhoz, hogy megkapja a torka azt a karcos, őserőtől duzzadó karaktert, ahogyan jelenleg hallható. A Nightingale-t viszont leginkább melodikus metalként szokás jellemezni, ami megkívánja a dallamos éneklést, és szerencsére Swanö 1995 óta olyannyira tökéletesen és maradandóan teljesít ezen a poszton, hogy ember nem volt a talpán, aki ezt megjósolta volna róla a halálhörgős ősidőkben! Számomra egyébként érthetetlen, miért nem lett soha népszerűbb ezzel az orgánummal, hisz megtalálható benne mindaz a potenciál, amitől valaki elképesztően sikeres lehet. Ellenpéldaként a HIM frontemberét, Ville Valót tudnám felhozni, akinek hasonlóan mély fekvésű, bugyinedvesítő, férfi bariton hangszíne van, bár ott azért a sikerhez jócskán hozzájárult Valo személyisége és a dalok populárisabb hangvétele is. A Nightingale muzsikája viszont ennél egy fokkal rétegzettebb, súlyosabb és néha melankolikusabb is. Leginkább talán a szintén melodikus, brit Ten zenekar stílusához áll a legközelebb, csak annál jóval metalosabb. A Ten párhuzam azért is jó, mert Gary Hughes is hasonló stílusban és hangszínekkel énekel, de azért nem ennyire erőteljesen.

Miután minden pozitív jelzőt kicsengettem a svéd muzsikus hangjáról, vesézzük is ki a Retribution című új album dalait! Az első, ami feltűnt, hogy a dobok eléggé erőtlenül szólalnak meg, pedig a több mint tíz éve változatlan felállású zenekarban még mindig Tom Björn kezeli a bőröket, és elképzelhetetlennek tartom, hogy dobgéppel helyettesítették volna. A kérdésre a választ minden bizonnyal csak a bennfentesek tudják, de tény, hogy a kelleténél kicsit jobban belepiszkáltak a soundba, és sikerült az élő dob természetes hangzását gépiessé torzítani. Az akusztikus hangszerek és a gitárok viszont döbbenetesen gyönyörűen szólnak. A basszusnak is jó nagy tere van, és a vokálok is egységesen illeszkednek a vezérdallamok alá.

Az On Stolen Wings igencsak meggyőzően kezd, hatalmas élmény hét év után újra szembesülni ezekkel a védjegyszerű, északi fémmel vegyített, AOR-ba forduló megadallamokkal. A Lucifer's Lamentet is egyenesen a '80-as évekből teleportálták ide, de olyan hitelesen, hogy még a megboldogult MTV feliratot is látom a képzeletbeli – akkor még szupersarkított – tévéképernyőm jobb felső sarkában. A harminc évvel ezelőtti videóklipekben látott feltupírozott hajak a Chasing The Storm Awayben is megállás nélkül röpködnek, de senki ne gondoljon nosztalgiától bűzlő múltidézésre, mert mindezek ellenére ezeket a dalokat abszolút friss és modern köntösbe bújtatta a szerző. Külön öröm hallani, hogy Dan ezúttal sem fukarkodott a vastag, mindent betöltő, ultra-giga dallamokkal. Negyedikként személyes kedvencem következik a húzós középtempóra épülő Warriors Of The Dawn képében, amelynek elcsépelt címétől először megijedtem, de ide is sikerült egy tipikusan északi, sötét hangulattal megtámogatott, gyönyörű melódiákkal felvértezett refrént rittyenteni. A Forevermore-ban pedig Swanö ismét rátalált a harminc éve a stúdió mélyén porosodó, analóg szintetizátorra, ugyanis ilyen hangszíneket utoljára talán Eddie Van Halen alkalmazott a Dreams című klasszikus Vén Helén-nótában. De ez persze semmit nem von le a nóta értékéből. Sőt, már csak azért is vállalható, mert egyre ritkábban hallani ehhez hasonló, bátor próbálkozásokat.

A lemez második része kicsit talán ellaposodik, de a 27 (Curse Or Coincidence?) közepe tájékán felcsendülő, energikus zongorabontogatások hallatán újra elfelejthetjük a melankóliát, és a The Maze középtempójára pakolt riff is bólogatásra fog késztetni minden ilyesmire fogékony hallgatót. Az utolsóként elhangzó, jó nagy adag északi hangulattal és misztikus szintiszőnyeggel megtámogatott Echoes Of A Dream szomorkás dallamai is kifejezetten erősre sikerültek, sőt, talán itt hallhatóak a lemez legeredetibb melódiái is.

Az első hallgatás nagyon ígéretesnek tűnt, de többszöri nekifutásra mégis azt kell mondanom, hogy nem vagyok maradéktalanul elégedett a dalokat illetően: Először is: hét év után azért elvártam volna egy Glory Dayshez fogható gyöngyszemet, egy Nightfall Overture-féle alapvetést vagy egy Steal The Moon-típusú orbitális gigaslágert. Persze nem kell semmi rosszra vagy gagyira gondolni, Swanö kezei közül eddig még nem nagyon került ki hallgathatatlan anyag, és természetesen a Retribution sem lett az. Abban viszont már most biztos vagyok, hogy ezekben a dalokban nincs meg az az ellenállhatatlan vonzerő, hogy hosszú távon is úgyanúgy szeressem őket, mint azokat, amelyek a Nightingale-öröklistámon szerepelnek. Jó volt hallgatni a lemezt, be is illeszthető az eddigiek mellé a sorba, egységes a színvonal, de igazán kiemelkedő pillanatokat ezúttal nem tudok említeni. A csomagolás viszont ismét profi kiállítású lett, ahogy azt már megszokhattuk az eddigieknél is. Tökéletesen kifejezi ennek a muzsikának a sötét, de mégis reményteli és alapvetően pozitív hangulatát.

A különleges elnevezést kapott Retribution tehát a címével ellentétben egyáltalán nem lett büntetés, ilyesmi tényleg Swanö legnagyobb ellenségeinek juthatna csak eszébe az anyagról, de azért senki ne várjon olyan nótákat, amelyekről évtizedek múlva is szuperlativuszokban fogunk ömlengeni. Egyszerűen „csak" kaptunk nyolc-tíz jó dalt a Swanö-művektől, amelyekkel már csak a stílusjegyek és a frontember hangja miatt is érdemes közelebbről megismerkedni.

 

Hozzászólások 

 
-8 #12 varju 2014-12-14 06:52
hurááááá
Meg is magyarázza valaki a saját marhaságát :) Ez az alja mindennek,
Továbbá az Edge of Sanity minbt vegytiszta death, Swanö hangja, dobos kiléte, stb stb... ja,. és az itteni beszólásod a progresszív rock-ot illetően. bruhahahahaha, tovább ásod kedves izé a sírod :)

Idézlek, hogy megmaradjon a további marhaságaid az örökkévalóságna k: "Az általad említett prog rock kifejezés is sántít egy kicsit, mert ugye a prog rock az a Rush, a King Crimson vagy a Spock's Beard"

hát kedves Cseke, igazad van, annyira, hogy a King Cés rimson és Spock's Beard és a Rush mellett ott van a Yes, melynek hatása minden dalban leszűrhető, már az első Nightingale albumban is, de mivel neked ehhez a stílushoz semmi közöd, ezért ez nem tudod felfedezni.

Továbbá:

"A Forevermore-ban pedig Swanö ismét rátalált a harminc éve a stúdió mélyén porosodó, analóg szintetizátorra , ugyanis ilyen hangszíneket utoljára talán Eddie Van Halen alkalmazott a Dreams című klasszikus Vén Helén-nótában"

itt is látszik, hogy stilusidegen albumról írsz. A legszebb Asia és Yes pillanatok elevenednek meg, de ugyebár számodra teljesen értelmetlen a párhuzam (na meg persze King Crimson), mert ugyebár neked ingoványos talaj az egész hard/progresszív mezőny :)

Ja, hogy utólag most megint megmagyarázol valamit??? :) az akkor megint bruhahahahha. Erre a kritika írása alatt kellett volna rájönni kedve szakértő
Idézet
 
 
+4 #11 Cseke Feri 2014-12-14 02:26
Idézet - varju:
huha, kiosztotta az észt a bagázs. Ki amihez nem ért, sőt, ha marhasággal rakja meg a kritikát, az hallgasson. Ezek szerint a DIO, Asia, TNT, Ten is melodikus metal. Nemá, ahelyett, hogy Cseke uraság bevallaná, hogy halvány lila fingja sincs a hard rock zenéhez, itt védelmibe kell a teljes társaság? De sebaj, a skatulya úgyis csak orientálásért kell. Ugye nehéz bevallani a saját marhaságotokat??? Fölényeskedni sokkal egyszerűbb, mint szépen fej lehajtva elismerni, hogy igenis, nem vagytok a helyzet magaslatán.


No, akkor kedves varju Uraság...
Te tényleg azt hiszed, hogy a Nightingale rajongók - engem is beleértve - nem vágják a kezdetek óta, hogy ez hard rock, AOR..? Ez annyira egyértelmű, mintha azt írnám, hogy a fű zöld. De ezek a megadallamok melodikus metal alapokon is nyugszanak. MELODIKUS! Érted??? Nem heavy, nem is power... MELODIKUS! Olyan, mint a szimpla hard rock és AOR, Ten zenekar, csak sokkal fémesebb, súlyosabb - tehát metalosabb - megszólalásban. De miért is írom le ezt mégegyszer? Ja... persze mert nem olvastad el.

Az általad említett prog rock kifejezés is sántít egy kicsit, mert ugye a prog rock az a Rush, a King Crimson vagy a Spock's Beard. Találóbb lenne a "prog rock elemekkel FŰSZEREZETT melodikus metal/hard rock, AOR-ba forduló stílusjegyekkel " elnevezés. Swanö is valószínűleg így gondolja.

Ha jogosnak érezném a "kategórikhoz nem értő" felháborodásoda t, szó nélkül elismerném, hogy tévedek, de szólni fogok Draveczki Uraságnak, hogy kopizza már be az általam rosszul időzített - elismerem - AOR jelzőcskét, a cikk elejére, jó? - gondolván azokra az olvasókra is, akik csak félig olvassák el.
Idézet
 
 
-2 #10 varju 2014-12-13 21:44
Idézet - Draveczki-Ury Ádám:
Idézet - varju:
2. "Nightingale-t viszont leginkább melodikus metalként " na, itt kettétört az a bizonyos izé. Semmi metal nincsen és nem is volt a Nightingale-be SOHA!!!! Ez hard rock, AOR és progresszív rock. NEM METAL!!!

Te is az a fajta ember vagy, aki szerint a melodikus hard rock, a dallamos metal, a progresszív melodic hard classic rock, a heavy hard melodic rock/metal és az adult-orientated power rock egymással köszönőviszonyb an sem lévő, szögesdróttal elválasztott kategóriák, igaz? :)


Persze, az a fajta ember vagyok, akinek mindegy, hogy mi szól, hisz rock a Deicide is, az Immortal is, a Napalm Death is, az AC/DC is, az Iron Maiden is, hisz mind rock zene, sőt, melodikus agresszív szélsőséges rock... :)
Idézet
 
 
-6 #9 varju 2014-12-13 21:41
huha, kiosztotta az észt a bagázs. Ki amihez nem ért, sőt, ha marhasággal rakja meg a kritikát, az hallgasson. Ezek szerint a DIO, Asia, TNT, Ten is melodikus metal. Nemá, ahelyett, hogy Cseke uraság bevallaná, hogy halvány lila fingja sincs a hard rock zenéhez, itt védelmibe kell a teljes társaság? De sebaj, a skatulya úgyis csak orientálásért kell. Ugye nehéz bevallani a saját marhaságotokat??? Fölényeskedni sokkal egyszerűbb, mint szépen fej lehajtva elismerni, hogy igenis, nem vagytok a helyzet magaslatán.
Idézet
 
 
+7 #8 Cseke Feri 2014-12-13 01:24
Idézet - varju:
Ez hard rock, AOR és progresszív rock. NEM METAL!!!



Túl fémes ez a hangszerelés ahhoz, hogy csak úgy le-hard rock-aorozzuk... de kinek jut eszébe ilyesmin felbosszantani magát 2014-ben??? :)

A realitás nálam a ZENE... a kategóriák csak másodlagosak.
Te hogy vagy ezzel? Éppen fordítva? - sebaj
Idézet
 
 
+7 #7 Draveczki-Ury Ádám 2014-12-12 21:50
Idézet - varju:
2. "Nightingale-t viszont leginkább melodikus metalként " na, itt kettétört az a bizonyos izé. Semmi metal nincsen és nem is volt a Nightingale-be SOHA!!!! Ez hard rock, AOR és progresszív rock. NEM METAL!!!

Te is az a fajta ember vagy, aki szerint a melodikus hard rock, a dallamos metal, a progresszív melodic hard classic rock, a heavy hard melodic rock/metal és az adult-orientated power rock egymással köszönőviszonyb an sem lévő, szögesdróttal elválasztott kategóriák, igaz? :)
Idézet
 
 
-9 #6 varju 2014-12-12 19:00
Aztabetyárminde nit az életnek. Emberek, szerkesztők, főszerkesztők. Nektek tényleg mindegy, hogy ki és mit firkál össze-vissza egy adott albumról? Miféle elképzelés szerint jelentettek meg cikkeket? Ez az írás köszönő viszonyban sincs a realitással. Megkockáztatom azt is, hogy ez az illető a netről össze-vissza lopott sorokból rakta össze a kritikát.

1. Edge of Sanity mint vegytiszta death metal. Isten az égben, Ördög a pokolban... Itt már kezdett gyanús lenni az írás.

2. "Nightingale-t viszont leginkább melodikus metalként " na, itt kettétört az a bizonyos izé. Semmi metal nincsen és nem is volt a Nightingale-be SOHA!!!! Ez hard rock, AOR és progresszív rock. NEM METAL!!!

Tovább nem is érdemes átrágni az íráson, nem beszélve Swanö hangjának elemzését, az album hangzását, a dobos kilétét.
Ez egy hatalmas lecsó, mármint az írás.
Idézet
 
 
+2 #5 Gyula 2014-12-07 19:51
Jaja, lehet hogy majd egyszer előveszed csak úgy és akkor lesz valami, ami miatt megesik az az együttállás:)...és beüt.
Személy szerint én vér-nightingale fan vagyok, vagy voltam, az előzetesek is tetszettek mérsékelten, mégsem evett a fene hogy újrahallgassam az előzetes dalokat.
Aztán amikor egyben meghallgattam a lemezt, kinyírt:) Persze nem azt mondom hogy minden dal ugyanúgy tetszik nekem sem. Irdatlan ritkak az olyan lemezek ahol minden 100%.
Viszont ettől függetlenül nálam az év egy fontos lemeze az Anaal Nathrakh mellett:) hehe
Idézet
 
 
+2 #4 Adam 2014-12-07 19:31
@Gyula: akár igazat is adhatnék Neked, ha nem az alábbi műdön működne ez nálam: többször-hallgatós lemezek esetében valami megfog bennük, és ott motoszkál bennem, hogy meghallgassam többször, annak ellenére, hogy elsőre nem áll össze a kép, és "na még egyszer, mert van itt valami...."
Itt ilyen nincs. Kellemes zene, meg jó, csak valahogy elmegy mellettem. Ezzel együtt fenntartom, hogy lehet ha magamra erőltetem a többszöri meghallgatást, még jobban megtetszik, csak épp nem vágyom rá. És itt hibádzik a lemez számomra.
Idézet
 
 
+2 #3 Gyula 2014-12-07 18:38
Király lemez!
Ki a fenét érdekel hogy nem mai hangulata? Annál jobb!
Az hiányozna csak ha az Opeth után menne...
Nálam az első hallgatásokra nem ütött át a retribution, néhány kellett neki.
Nem jobb nektek hogy több különböző zene létezik egy időben? Tényleg a modernizált retróskodás a jó irány kizárólag?
Amugy nem akarok szurkálodni, de ha úgy érzed kell még neki hallgatás akkor nem ráérsz véleményt mondani később:) Ha más beérett?
Idézet
 
 
+1 #2 Milan 2014-12-05 14:50
Nagyon szépen szól a lemez, de a zene múlt századi. Az Opeth valahogy tud úgy retrozni, hogy modern hatású az egész, itt viszont olyan öreges érzésem van. Kellemes muzsika, de a 8 pont túlzásnak tűnik...
Idézet
 
 
+5 #1 Adam 2014-12-04 13:54
Hasonlo erzesem volt nekem is a lemez kapcsan: eloszorre bejott, de nem nagyon porgott le tobbszor, inkabb egy-egy dal amit gyakrabban hallgatok, pedig semmikeppen nem rossz lemez ez, a megszolalas pedig nagyon organikus es minden lemeznek legalabb igy kene szolnia! Osszesegeben lehet tobb idot kell neki adni es beerik.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Riverside - Budapest, A38, 2013. május 23.

 

K3 - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 19.

 

Megadeth - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.

 

Destruction - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Accept - Budapest, Club 202, 2011. február 2.

 

Whitesnake Tribute Band - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. május 4.