Shock!

június 17.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

My Dying Bride: Songs Of Darkness, Words Of Light

Fura módon black metalos vérhányással indít az új (nyolcadik) My Dying Bride korong, meg is lepődtem. Fene tudja mi történt Aaronnal (aki egyébként még mindig azt gyűlöli a világon a legjobban, ha színpadra kell mennie), persze aztán hozza a kis pszichós énekstílusát. A zene körülötte sejtelmes egy ideig, két és fél perc múlva érezzük azt, hogy ez tényleg az a zenekar, amit ismerünk és szeretünk.

megjelenés:
2004
kiadó:
Peaceville
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 7 Szavazat )

Utána már tipikus MDB témával nyugtatnak meg, de csak míg a billentyűs el nem kezdi horrorisztikus témáit, innentől kezdve legalább öt tonnásnak érzem magam, már az is nehezemre esik, hogy fel, s le mozgassam a szemhéjamat. Aztán visszavesznek a torzított gitárból a dal végén és visszatér a dal elejéről a dobtéma, Aaron szaval, itt kész voltam teljesen. Nagyon-nagyon hatásos!

Óriási meglepetéseket nem tartalmaz az új lemez, aki kedvelte a zenekar eddigi lemezeit (kivéve a sok vitát kiváltó 34.788%... címűt, mondjuk nekem az is tetszett, de hát ízlések és pofonok ugye) az most sem csalódik a mélységesen szomorú, vontatott, nem evilági hangokban. Néha olyan érzésem volt, hogy egyik-másik témát azért ellőtték előzőleg, de nem zavaró, mert annyira sajátos zenei világot bírtak megalkotni, hogy az sem érdekel, ha önmaguktól plagizálnak. Bár az is igaz, hogy a saját világukban most valahogy olyat alkottak, ami megint csak utánozhatatlan.

Aaron egyébként kitesz magáért, változatosan énekli, hörgi, károgja és szavalja el búbánatos sorait minden dalban. Talán ezen a lemezen mutat meg a legtöbbet magából, hangjából, érzéseiből. Szinte kitapintható néha, miről is énekel, ott lengedez az orrunk előtt, mintha a szellemvilágból valami átsejlene olykor és hipnózisban csalogatna magával, de ahogy utána kapunk, mindig egy kicsit távolabbról látjuk/halljuk a csábítást, aztán egyszer csak lebucskázunk a mélybe. Pörögve zuhanunk, nincs mi megállítson, egészen hatvan percig. Az utolsó dal maga a totális elborultság...

A dalok szintén változatosak: a szokásos lassú, szinte végeláthatatlan hömpölygésből vezetnek át a gyorsabb részekbe, gondosan felépítve minden kis részletet. Néha a magába fordult riffekre Aaron szinte angyalian énekel, elképesztő kavalkád, elképesztő hatás! Irdatlan mennyiségű súlyt bírtak megírni hangok formájában - már megint. Ha regényt kellene írni bármelyik lemezükhöz, Stephen King lenne a méltó választás, a részletgazdag leírások mestere. A borító is minőségi, Andy Green munkája, aki a Like Gods...-nál dolgozott már a zenekarnak.

Nehéz hallgatnivaló - mint általában a legtöbb lemezük - és tényleg csak akkor szabad nekifogni, ha van rá elég idő belemélyedni. Ki lehet szakadni a körülöttünk lévő világból ezzel a lemezzel... Nem is kicsit. Nagyon durván súlyos lemez... óvatosan vele, rádtelepszik és megfojt, ha nem vagy körültekintő.

 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Volbeat - Budapest, PeCsa Music Hall, 2013. június 18.

 

Psychotic Waltz - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Sziget fesztivál, 2007. augusztus 11.