Fura módon black metalos vérhányással indít az új (nyolcadik) My Dying Bride korong, meg is lepődtem. Fene tudja mi történt Aaronnal (aki egyébként még mindig azt gyűlöli a világon a legjobban, ha színpadra kell mennie), persze aztán hozza a kis pszichós énekstílusát. A zene körülötte sejtelmes egy ideig, két és fél perc múlva érezzük azt, hogy ez tényleg az a zenekar, amit ismerünk és szeretünk.
Utána már tipikus MDB témával nyugtatnak meg, de csak míg a billentyűs el nem kezdi horrorisztikus témáit, innentől kezdve legalább öt tonnásnak érzem magam, már az is nehezemre esik, hogy fel, s le mozgassam a szemhéjamat. Aztán visszavesznek a torzított gitárból a dal végén és visszatér a dal elejéről a dobtéma, Aaron szaval, itt kész voltam teljesen. Nagyon-nagyon hatásos!
Óriási meglepetéseket nem tartalmaz az új lemez, aki kedvelte a zenekar eddigi lemezeit (kivéve a sok vitát kiváltó 34.788%... címűt, mondjuk nekem az is tetszett, de hát ízlések és pofonok ugye) az most sem csalódik a mélységesen szomorú, vontatott, nem evilági hangokban. Néha olyan érzésem volt, hogy egyik-másik témát azért ellőtték előzőleg, de nem zavaró, mert annyira sajátos zenei világot bírtak megalkotni, hogy az sem érdekel, ha önmaguktól plagizálnak. Bár az is igaz, hogy a saját világukban most valahogy olyat alkottak, ami megint csak utánozhatatlan.
Aaron egyébként kitesz magáért, változatosan énekli, hörgi, károgja és szavalja el búbánatos sorait minden dalban. Talán ezen a lemezen mutat meg a legtöbbet magából, hangjából, érzéseiből. Szinte kitapintható néha, miről is énekel, ott lengedez az orrunk előtt, mintha a szellemvilágból valami átsejlene olykor és hipnózisban csalogatna magával, de ahogy utána kapunk, mindig egy kicsit távolabbról látjuk/halljuk a csábítást, aztán egyszer csak lebucskázunk a mélybe. Pörögve zuhanunk, nincs mi megállítson, egészen hatvan percig. Az utolsó dal maga a totális elborultság...
A dalok szintén változatosak: a szokásos lassú, szinte végeláthatatlan hömpölygésből vezetnek át a gyorsabb részekbe, gondosan felépítve minden kis részletet. Néha a magába fordult riffekre Aaron szinte angyalian énekel, elképesztő kavalkád, elképesztő hatás! Irdatlan mennyiségű súlyt bírtak megírni hangok formájában - már megint. Ha regényt kellene írni bármelyik lemezükhöz, Stephen King lenne a méltó választás, a részletgazdag leírások mestere. A borító is minőségi, Andy Green munkája, aki a Like Gods...-nál dolgozott már a zenekarnak.
Nehéz hallgatnivaló - mint általában a legtöbb lemezük - és tényleg csak akkor szabad nekifogni, ha van rá elég idő belemélyedni. Ki lehet szakadni a körülöttünk lévő világból ezzel a lemezzel... Nem is kicsit. Nagyon durván súlyos lemez... óvatosan vele, rádtelepszik és megfojt, ha nem vagy körültekintő.
