Shock!

október 23.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Klasszikushock tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Megadeth: Rust In Peace

0215mega1Jelenleg még nem tudjuk, visszatér-e a Megadeth soraiba a legsikeresebb korszak szólógitárosa, illetve dobosa, Marty Friedman és Nick Menza, bár a jelek arra mutatnak, hogy annyi év után most végre talán Martyt is sikerült meggyőzni. A választ alighanem heteken belül megkapjuk, de vajon miért ragaszkodik a tábor még szétrobbanása után majdnem tizenhét évvel is olyannyira a Mustaine / Ellefson / Friedman / Menza négyeshez? A válasz két részre bontható: egyrészt ez a felállás volt a legismertebb és a legnépszerűbb az MTV-s sikerek révén, másrészt a Megadeth kétségtelenül ebben a formájában volt a legjobb. Ennek alátámasztására elég bedobni a négyes debütálását jelentő 1990-es Rust In Peace-t, hogy máris mindenki könnyes szemmel nosztalgiázni kezdjen, és nem ok nélkül: ez az album teljesen egyértelműen a zenekar csúcsteljesítménye, amely egyben a metal műfaj egyik közmegegyezéses örök remekműve is.

megjelenés:
1990. szeptember 24.
kiadó:
Capitol
producer: Dave Mustaine & Mike Clink

zenészek:
Dave Mustaine - ének, gitár
Marty Friedman - gitár
David Ellefson - basszusgitár
Nick Menza - dobok

játékidő: 40:44

1. Holy Wars... The Punishment Due
2. Hangar 18
3. Take No Prisoners
4. Five Magics
5. Poison Was The Cure
6. Lucretia
7. Tornado Of Souls
8. Dawn Patrol
9. Rust In Peace... Polaris

Szerinted hány pont?
( 150 Szavazat )

A Megadeth kifelé talán egységesnek tűnt a rendkívül sikeres és szakmailag is jól fogadott So Far, So Good... So What! album után, ám a valóság teljesen mást mutatott: a csapatot vezető, egyaránt drogmámorban úszó Dave Mustaine – David Ellefson tandem abszolút nem volt elégedett az alapfelállás két másik tagját, Chris Polandet és Gar Samuelsont váltó zenészekkel. Jeff Young gitárossal Mustaine elsősorban hozzá hasonlóan arrogáns természete miatt nem találta meg a hangot, Behlernek pedig a koncertteljesítményével is számos probléma adódott, mivel ő is épp olyan lelkesen drogozott, mint Samuelson – csak éppen messze nem rendelkezett hozzá fogható képességekkel. Mindez odáig fajult, hogy Mustaine már a turné közben jelezte Behler dobtechnikusának, Nick Menzának, hogy amennyiben az ütős nem teljesít megfelelően, ő ül majd a helyére a bulikon (vagyis Chuckkal a máig terjengő pletykákkal ellentétben természetesen nem az volt Dave gondja, hogy túlsúlyos). Erre végül nem került sor, ám a zenekar a betervezett ausztrál turnét már lemondta, miután az európai Monsters Of Rock turnéból ki kellett szállniuk Ellefson állapota miatt. Ekkorra emberileg és fizikailag egyaránt teljesen szétestek, nem volt kérdés, hogy váltani kell, különben akár mindennek vége szakadhat.

Viszonylag gyorsan eldőlt, hogy Youngnak és Behlernek mennie kell. A doboskérdésen szerencsére nem kellett sokat agyalniuk: Nick Menza emberileg is passzolt a két Dave közé, és kiváló ajánlólevéllel rendelkezett, hiszen a jazzmuzsikus Don Menza fiaként már kölyökként is számtalan különböző stílust szívott magába, és éppúgy nem ütött tipikus metaldobosként, mint ahogy például Gar Samuelson sem. Játéka ugyanakkor csak úgy duzzadt az erőtől: kevesen tudják, de pár évvel korábban kis híján a Slayerbe is bekerült, miután Dave Lombardo először otthagyta Kerry Kingéket, csak aztán utóbb ugye mégis visszament. Vagyis itt nem volt mit mérlegelni, 1989 júliusában a Megadeth hivatalosan is bevette a soraiba Menzát. Három komoly feladat azonban még ott tornyosult előttük: egyrészt keríteni kellett egy megfelelő szólógitárost, másrészt a két Dave-nek össze kellett szednie magát, harmadrészt össze kellett rakniuk a következő albumot.

0215mega7A három idegölő folyamat nagyjából párhuzamosan zajlott, ami egyáltalán nem ment egyszerűen. Talán furcsa, talán nem, de a gitároskeresés egy idő után még annál is reménytelenebbnek tűnt, mint az, hogy Mustaine és Ellefson egyszer végre leáll a heroinnal meg a piálással: jelentkezések ugyan tonnaszámra érkeztek a világ minden tájáról, de egyszerűen senki sem tűnt megfelelőnek, akiket pedig Mustaine szemelt ki magának, nem vállalták a melót. Egyikük Dimebag – akkor még Diamond – Darrell volt, akinek játéka letaglózta Dave-et a Pantera 1988-as Power Metal lemezén, a másik pedig Jeff Waters az Annihilatorből, aki 1989 áprilisában jelentette meg az Annihilator első albumát, az Alice In Hellt, demói révén azonban már évek óta hatalmas ígéretnek számított a metal undergroundban. Dave: „Sokan jártak nálunk meghallgatáson akkoriban, de csak két embert kerestem meg én, hogy tegyünk egy próbát. Az egyik, az én Jeff Waters barátom eleve túl messze élt tőlünk, és amúgy is kattant volt egy cseppet. A másik Darrell Abbott volt a Panterából, aki csatlakozott is volna hozzám a Megadethben, ha Nick Menzát nem veszem be már korábban dobosnak a bandába. Az történt ugyanis, hogy beszéltem Darrell-lel, aki megkérdezte, hozhatja-e a tesóját is. Én meg: ki a tesód? Mondta, hogy a dobosuk. Én erre: hát, szar ügy, de most vettem be éppen egy dobost. És ennyiben maradtunk, innentől kezdve nem volt miről beszélni, mert csak Vinnie-vel együtt lett volna hajlandó jönni. Nem Nick Menza ellen mondom ezt, de ma már úgy gondolom: hibát követtem el, hogy nem adtam a dolognak egy esélyt. Örülök persze, hogy rátaláltam Nickre, és kitartottam mellette, de ha csak belegondolok, mire juthattam volna Darrell-lel, Vinnie-vel és Juniorral... A végeredmény aligha lett volna mérhető a Richter-skálán! De azt hiszem, erre már várnunk kell a túlvilágig, hogy kiderüljön..." Jeff Waters: „Természetesen óriási megtiszteltetés volt, amikor Dave megkért, hogy szálljak be a Megadethbe, de nemet mondtam. Bár imádtam a Killing Is My Business... And Business Is Good!-ot, az én gyermeken az Annihilator, ezért nem vállalhattam el a felkérést."

A reménytelen keresés tovább folytatódott, meg persze közben az önpusztítás is. A Mustaine – Ellefson – Menza trió eközben egy Alice Cooper-feldolgozással, a No More Mr. Nice Guyjal kívánt debütálni a nagyközönség előtt, amit a Shocker című film soundtrackjére rögzítettek, ám nagyjából mindent elárul az ekkori állapotokról, hogy a majdani klipet alig sikerült leforgatni, mivel a vöröshajú totálisan szétesve jelent meg a forgatáson. Dave: „Alapvetően a Peace Sells-korszakban kezdtem el komolyan drogozni, mert sajnos voltam olyan hülye, hogy hittem Chris Polandnek, aki azt a nézetet vallotta, hogy egy rockzenész életéhez ennek hozzá kell tartoznia. A So Far, So Good... So What! 502 dala tökéletes képet festett az akkoriban körülöttünk uralkodó állapotokról. Az estéink abból álltak, hogy lenyomtuk a koncertet, utána pedig mindenki berúgott, betépett és belőtte magát. A fél életemet autóban töltöttem, hogy beszerezzem a különféle illegális cuccokat..."

0215mega11Saját dalötletekből azért szerencsére nem mutatkozott hiány, a számok lassan kezdtek alakot ölteni. Mire 1990 januárjában kislemezen is kijött a No More Mr. Nice Guy feldolgozás, úgy tűnt, a csapat mellé ismét odaszegődött a szerencse. Ellefson ekkorra megtisztult, de még Mustaine-nek is sikerült a nagy attrakció, még ha nem is teljesen sajét akaratából: miután lebukott bódult járművezetéssel, kötelezték rá, hogy részt vegyen egy alapos elvonón a hírességek számára fenntartott Betty Ford rehabilitációs klinikán. Mustaine: „A dalszerzési szakaszban még totálisan szét voltunk esve. Konkrétan emlékszem rá például, hogy a Lucretia szövegsorai akkor álltak össze a fejemben, amikor a Griffith Parkban található Obszervatórium meg a nagy Hollywood-felirat környékén furikáztam a hegyekben, mert éppen drogokat akartam felhajtani. De mire eljutottunk a felvételekig, David Ellefson teljesen leállt, és én is megpróbálkoztam a dologgal, noha még mindig baromira harcoltam a gondolattal, miszerint soha életemben nem ihatok meg többé egyetlen sört sem... Elmentem egy rehabilitációs programra is, ami valamennyire tetszett, de rájöttem, hogy akárhogyan is szólalok meg az efféle foglalkozásokon, az valahogy kijut. Rám egyszerűen nem vonatkozott a névtelenség... Szóval egy idő után azt mondtam: bassza meg, akkor ez ennyi volt."

Legalább ennyire fontos fejleménynek bizonyult, hogy szinte a véletlennek köszönhetően felbukkant a színen az első olyan gitárosjelölt, aki megfelelt a két Dave kényes ízlésének. Marty Friedman gitároskörökben távolról sem számított ismeretlennek: Deuce és Hawaii nevű korai bandái a korai '80-as évek demócsereberélős korszakának kultnevei közé tartoztak, ám igazán a Jason Beckerrel közös Cacophony projekt révén vált komoly ígéretté, és első szólóalbuma, az 1988-as Dragon's Kiss is lenyűgözte a szakmát. De sajnos kizárólag azt: Friedmannek nem sikerült zenészkörökben kialakított respektjét közönségsikerre váltania, így amikor 1989-ben jelentkezett a Megadethbe, gyakorlatilag szó szerint kilógott a segge a gatyájából, olyan pocsék anyagi helyzetben volt. Dave: „Olyan hosszú időn át hallgattuk meg a különböző gitárosokat, hogy egy idő után azt mondtam: oké, inkább visszavonulok, és elkezdek producerkedni. És ezt komolyan is gondoltam, készen álltam erre. Miközben pedig végtelen számú jelentkezőn verekedtük át magunkat, Marty CD-je végig ott hevert az asztalon, de pózernek tűnt, mert két színben pompázott a haja, és emiatt nem voltam hajlandó érdemben foglalkozni vele. Aztán egyszer valahogy mégis beraktam a Dragon's Kisst, és olyannyira lenyűgözött, hogy azt mondtam: talán mégis akad még itt valaki, akivel érdemes tenni egy próbát. A menedzsment és a kiadó is egyetértett velem, így meghallgattuk Martyt." Friedman: „Egy jóbarátom összekötött a Megadeth menedzsmentjével, küldtem nekik egyet a szólólemezemből, mellékeltem pár képet, ők meg lehívtak egy meghallgatásra. Lementem, és gyakorlatilag egyből megkaptam az állást, ami cseppet meg is lepett, mert szerintem nem játszottam annyira jól. Őszintén szólva annyira nem is ismertem a zenekar munkásságát, leszámítva pár dalt. Először azt mondták, tanuljak meg négyet, aztán közben rámcsörögtek, hogy kéne még négy, aztán a meghallgatás előtti napon megint felhívtak, hogy akkor már igazán megtanulhatnék pluszban még kettőt! Nekem meg nem is voltak meg otthon ezek a dalok, tényleg az utolsó pillanatban sikerült megismerkednem velük, így aztán annyi anyagot kellett megtanulnom viszonylag rövid idő alatt, hogy nem voltam túl magabiztos. Még azt sem tudtam, melyik gitárrészek az enyémek, és melyikeket nyomja majd Dave... Aztán nekiálltunk, és azzal kezdtem, hogy rossz témákat nyomtam: Dave szólótémáit kezdtem el játszani, miközben a másik gitárt várták volna tőlem... Hallás után szedtem le a lemezekről a nótákat, mert marha jó fülem van, de Dave azonnal ki is javított egy csomó mindent, amit nem úgy játszottam, ahogy ő azt megírta. Lenyűgözött, mennyire odafigyel a legkisebb apróságokra is, és éppen emiatt azt hittem, jól elbasztam az egészet..."

0215mega10De nem így történt, sőt, Mustaine-t valójában elsőre letaglózta Friedman játéka, szerény, halk stílusa pedig szintén igencsak imponált neki a harsány Jeff Young után: „Lejött a próbatermünkbe tök szakadtan: megszaggatott kék farmerben, béna, olcsó magasszárú edzőcipőben érkezett, és úgy nézett ki, mint akinek igencsak szüksége lenne egy alapos fodrászolásra. Teljesen úgy festett, mint egy tipikus éhező hollywoodi gitártanár vagy gitárospalánta, és valóban nem volt könnyű helyzetben, akkoriban gyakorlatilag tényleg egyik napról a másikra élt. A cucca is szar volt. Na, haver, meggyőzöl? – kérdeztem tőle. És abszolút meggyőzött. Egy hétig játszogattunk, aztán közöltem vele, hogy rossz híreim vannak: bevettük a zenekarba."

Csodával határos módon az utolsó pillanatra tehát minden összeállt: Marty Friedman 1990 februárjában hivatalosan is a Megadeth harmadik szólógitárosa lett, és nem egészen egy hónappal leigazolását követően a csapat stúdióba is vonult, hogy nekikezdjen negyedik nagylemeze felvételeinek. A produceri székbe Mike Clink került, aki ekkoriban a Guns N' Roses Appetite For Destructionje miatt a legmenőbb szakemberek közé tartozott a szakmában. Ugyan ő maga is arra készült, hogy a két Dave-ben a Gunsékhoz hasonló kezelhetetlen arcokat ismer majd meg, ám a stúdióban két józan figurával találkozott, akikből ugyanakkor nem veszett ki a tűz, sőt, épp ellenkezőleg... Ellefson: „A közhiedelemmel ellentétben a Rust In Peace dalai a legsötétebb, legkeményebben drogos napjainkban íródtak, és nagyjából a stúdiómunka kezdetére értünk el odáig, hogy tisztának nevezhettük magunkat. Ez nagyban hozzájárult a felvételek száz százalékos precizitásához is egyébként. Bizonyos, hogy a lemez ereje, dühe is részben ennek volt köszönhető, és mindez a tempók gyorsaságára is magyarázatot jelenthet: rohadt dühösek voltunk mindannyian, és ez hallatszik is a dalokban."

A minden korábbinál jobb zenekari összhang már az előzetes próbák idején is nyilvánvalónak tűnt, a felvételek során azonban mindenki számára egyértelművé vált, hogy Friedmannel és Menzával a Megadeth új szintekre juthat el. Ellefson: „Azt hiszem, sokkal inkább a zenekar totális újraindításáról volt szó akkor, nem pedig arról, hogy lecseréltünk két korábbi tagot. Akkoriban persze ez nem tűnt így, egyszerűen csak így alakultak a dolgok. De azt rögtön éreztük, hogy ez egy jó hangulatban együtt dolgozó felállás: mindannyian ugyanazt akartuk, és tényleg mindent megtettünk annak érdekében, hogy a zenekar a lehető legjobb legyen. Egyszerűen jó volt így, négyesben együtt játszani, és ezért is bizonyult később ez a négyes utána annyi éven át olyan produktívnak." Hihetetlen vagy sem, de az új társak még Mustaine-t is jókedvre derítették: „Előzőleg nagyon tele volt a tököm az összes szarral, amin átmentünk Jeff-fel és Chuckkal, és roppantul élveztem a közös munkát Martyval meg Nickkel. Teljesen szabadjára is engedtem magam, és a legrútabb, legkeményebb témákkal álltam elő, amik csak kipattantak a fejemből. Abba csak utólag gondoltam bele, hogy egyáltalán nem vettem számításba Marty zsidó származását, szóval aligha volt jófejség tőlem a német páncélos hadosztályokról háttérvokáloztatni őt a Take No Prisonersben..."

Marty ugyanakkor természetesen semmit sem vett zokon, mert ő is érezte, hogy tökéletesen működőképes egységbe került. Meg egyébként nem is nagyon lett volna ideje bármin is megsértődni: „Nagyjából egy hónapja voltam a zenekar tagja, amikor megkezdtük a felvételeket, és teljesen tele volt a fejem a friss zenékkel. Három teljes nagylemeznyi anyagot kellett megtanulnom, és tényleg majdnem az összes dalt elsajátítottam, ezek mellé pedig megkaptam az új számokat is, amikhez még a szólókat is ki kellett dolgoznom. Miközben emellett még össze kellett rendeznem a saját dolgaimat is: akkoriban Hollywood egy pokolian szar részén laktam, ahonnan elköltöztem, lecseréltem a kocsimat, szóval tényleg váltottam az élet minden területén. Kétségtelen, hogy nem ezek a legideálisabb körülmények ahhoz, hogy lemezt készíts..." Viszont valahogy mégis minden klappolt. Mustaine: „Tulajdonképpen azért működött olyan jól ez az egész, mert teljesen eltérően gitározunk, amolyan tűz és jég párosa voltunk, ahogy akkoriban rögtön egyből mindenki megjegyezte. Kifejezetten tetszett a gondolat, hogy egy olyan gitárossal játsszak együtt, akivel nagyjából azonosak a gyökereink, ennek ellenére mégis teljesen más felfogásban gitározik, mint én. Különbségek persze azelőtt is akadtak: Jeff Young óriási Tony MacAlpine-fanatikus volt, én meg nem annyira. Chris Poland meg a Mahavishnu Orchestrát imádta, amit én is szeretek, de annyira azért nem. Szóval Marty előtt is más felfogású partnereim voltak, de amikor ő bekerült a képbe, akkor lett teljes az ábra. Egyből tudtam, hogy rá van szükségünk."

0215mega8

Mike Clink munkastílusa szintén tetszett a csapatnak, ami annak fényében szintén nagy örömére szolgált mindenkinek, hogy Mustaine korábban egészen brutálisan veszett össze az olyan stúdiós szakemberekkel, mint az első lemezt jegyző Karat Faye, a Peace Sellsen dolgozó Randy Burns vagy a So Faron melózó Paul Lani. Max Norman hangmérnök szintén rengeteget tett hozzá a készülő albumhoz. „Mike Clink igazi zseni. Korábban senki sem volt képes ilyen szinten elkapni a zenekar lényegét: ahelyett, hogy lelőtte volna a vadállatot, elkapta és ketrecbe zárta", mondta ekkoriban Mustaine. „Nem szabott gátat az elképzeléseinknek, hanem inkább fokozatosan adagolt ötletekkel vett rá minket, hogy úgy csináljuk a dolgokat, ahogy ő akarja. Ilyen a munkamódszere. Mindenképpen ő volt a legmegfelelőbb ember a felvételekhez, Max Norman pedig a maga kiváló hallásával a lehető legjobb hangmérnök a keveréshez. Egyébként soha korábban nem dolgoztunk elejétől végéig egy albumon ugyanazzal a producerrel, szóval ezt is nagyon élveztem. Mike persze közben ide-oda rohangászott az egyéb kötelezettségei miatt, de eközben is végig roppant elkötelezett volt a projekt iránt. Számtalanszor előfordult, hogy én már elég jónak ítéltem a felvételeket, ő azonban közölte, hogy tévedek, és mindig igazat kellett adnom neki. Épp ettől lett annyira jó a végeredmény: hogy a legapróbb nüanszok tekintetében is végig következetes és kritikus maradt. És ezek a nüanszok is rengeteget számítanak azt illetően, hogy milyen lesz a végleges, kész produkció. Mike ráadásul pontosan ráérzett, miként kell bánni Dave-vel, az emberrel Mustaine, az előadó helyett." Ellefson: „Clinknek épp akadt némi szabadideje a következő Guns N' Roses-lemezek előtt, de a keverés kezdetére már elszólították a kötelezettségei a Gunsnál. Ekkor lépett be a képbe Max Norman keverősként, ami aztán egy éveken át tartó, roppant produktív közös kreatív munkafolyamat kezdete volt két további stúdióalbummal és további, itt-ott elejtett dalokkal. Max marha jó hard rock/metal-producerként nagyon sokat tett azért, hogy produkciós szempontból, hangzás tekintetében is a következő szintre jusson a zenekar, és közben még inkább rátaláljunk a saját hangunkra. Ami Clink szerepét illeti, a dalok szerkezetébe vagy a hangszerelési kérdésekbe nem igazán nyúlt bele, mert nem kellett: ezeket már elég alaposan letisztáztuk az előzetes próbákon. Másrészt akkor még Marty is csak pár hete volt a zenekar tagja, szóval éppen elég feladatot jelentett őt bevonni a dalokba. Az első három-négy hét simán elment a dob- és basszusfelvételekkel a komplex hangszerelés és a bonyolult ritmusok miatt. Clink ebben a szakaszban valami egészen mesteri módon vezényelte a munkát."

A Megadeth negyedik nagylemeze végül 1990. szeptember 24-én jelent meg Rust In Peace címmel: utóbbi elnevezéshez az ötletet egy kocsira ragasztott matrica szolgáltatta az ötletet, amit Mustaine csak úgy meglátott egy autózása alkalmával, és már a George Busht, illetve Mihail Gorbacsovot is felvonultató, Ed Repka-féle borító is elárulta, hogy a banda továbbviszi az első három lemezen is olyannyira bőszen nyomatott politizálós-hidegháborús tematikát. Mustaine: „Abban az időben a hidegháború még kézzelfogható valóság volt, keletre néztek a rakétáink, és Reagan volt az elnök, amikor a dalok íródtak. Mire megjelent, már az idősebbik Bush ült a Fehér Házban, de az egész albumot, az összes szöveget áthatotta a politika."

0215mega4

A Rust In Peace mindenképpen a Megadeth addigi legjobb hangzású albuma volt. A Killing Is My Business... eredeti verziójára e téren szót sem érdemes vesztegetni, hiszen még a kor viszonyaihoz képest is rettenetesen szólt. A Peace Sells... nagyon komoly előrelépést jelentett hozzá képest, a So Far... azonban újabb megtorpanást hozott főleg a roppant furcsán szóló, túl hangos és túl visszhangos doboknak köszönhetően. Clink és Norman végre azt adta meg a Megadethnek, ami eddig is járt volna nekik: az album hangzása pengeéles és kristálytiszta, telt és erőteljes, ám messze nem olyan brutális és tömény, mint mondjuk a Slayeré vagy akár a Metallicáé volt ekkoriban. Mindez tökéletesen passzolt az összetett, agyas, rengeteg apró finomságot tartalmazó dalokhoz is, és Mustaine antihangja is teltebben, kerekebben szólalt meg, mint korábban valaha. Mindez már csak azért is örömteli, mert belegondolni is rossz, mennyire nem jött volna át egy sor nüansz, ha itt is mellélőnek a producerrel meg a hangmérnökkel, és ez az anyag is úgy szól, mint mondjuk a So Far...

Mert bizony ezek a dalok olyanok, amelyek még a korábbi lemezek legjobb pillanataihoz képest is többszörös szintugrást jelentettek. Mindjárt ott van például a nyitó Holy Wars... The Punishment Due, ami jó eséllyel a Megadeth valaha írt legfontosabb és legkerekebb szerzeménye: egy komplett műfaj eszenciája hat és fél percben, olyan sziporkázó ötletkavalkáddal, amiről igazából negyedszázaddal később hallgatva sem világos, vajon honnan jöhetett. Már a dalt indító futam is örökre az agyba vésődik, és hiába hinnéd azt elsőre, hogy erre a remekül elkapott riffre építenek majd, szinte egyből más irányba viszik az egészet egy elképesztően húzós, robbanékony, örvénylő, fortyogó speed/thrash-témával, Menza páratlanul friss, okos játékával, amit aztán a lehető legjobb helyeken törnek meg némi súlyosabb betonozás erejéig. És már itt is kiviláglik, ami aztán az egész lemezre jellemző: az is tízpontos, amikor Mustaine beúszik a feledhetetlen „Brother will kill brother..." sorokkal, ám valójában annyira friss, izgalmas és a szó eredeti értelmében progresszív volt ez a muzsika akkoriban, hogy az album akár instrumentális formában is simán megállná a helyét.

0215mega6A Holy Warsról a „Don't look now to Israel..." sor és Marty Friedman első roppant védjegyszerű megmozdulása, a nóta súlyos, vérfagyasztóan hatásos középtempós részét (a The Punishment Due-t) felvezető keleties futam (közkívánatra: maharadzsás fikcsi) miatt sokan a mai napig azt hiszik, hogy a közel-keleti konfliktus inspirálta, a valóság azonban más. Mustaine: „A So Far... turnéján játszottunk az észak-írországi Antrimben, és a koncert előtt, miközben a backstage-ben pihengettem egy sör mellett, valahogy eljutott hozzám a híre, hogy egy csávó kalóz Megadeth-pólókat árul a koncerthelyszínen belül. Szóltam az embereinknek, hogy kapják el, ami meg is történt, ő azonban csak annyit mondott, hogy az Ügy miatt árulja a pólókat. Fogalmam sem volt róla, mi ez a bizonyos Ügy, mire közölte: az a céljuk, hogy végre jogegyenlőség legyen a katolikusok és a protestánsok között. Én meg arra gondoltam, egyik vallás sem jobb a másiknál, Isten kezében vagyunk mindannyian, és ennyi a lényeg. De mire felmentem a színpadra, kicsit más spicces voltam, és a koncert vége felé bemondtam a mikrofonba: ez a következő szám az Ügyért szól, vissza Írországot az íreknek! Ezt követően a közönség két részre szakadt, katolikusokkal az egyik oldalon és protestánsokkal a másikon, és onnantól kezdve csúnya dolgok történtek. Annyira csúnyák, hogy a végén úgy kellett minket kimenekíteni a városból egy golyóálló buszban. Másnap David a reggelinél nem is volt hajlandó rám nézni, és amikor megkérdeztem, mi baja, annyit válaszolt: csak úgy jutottunk ki Antrimből, hogy egy lövegtoronnyal ellátott harci jármű követett minket. Én pedig észre sem vettem ezt... Másnap kezdtem megírni a Holy Warst."

A szám egyébként amolyan keretes szerkezetű, hiszen a végén ismét begyorsul, ami csak még inkább megdobja az energiaszintet, majd szinte szünet nélkül csapnak át az ufókonspirációs szövegű Hangar 18-be. Ha a Holy Warsra azt írtam, a zenekar legfontosabb és legkerekebb szerzeménye, akkor ez a második helyezett: dallamosabb, sodró, csodálatosan ízes, old school brit metalban gyökerező témákkal indító és folytatódó szám, és még fokozottabban igaz rá, hogy simán működőképes lenne instrumentális formában, a hangszeres alapok ugyanis annyira erősek és ragadósak, hogy azonnal rögzülnek. Mustaine-t dicséri, hogy még ezekre az alapokra is képes volt szimpla, ám emlékezetes énektémákat kreálni a maga donaldkacsás alighangjával. A rövid, gyakorlatilag másfél sorból álló refrén is perfekt, ám a csúcs mégis a dal második részében érkező téma- és szólóhajigálós blokk, ahol az ember gyakorlatilag csak kapkodja a fejét ide-oda: mások gyakorlatilag egy komplett lemezt megírtak volna annyi ötletből, amit itt elővezet a csapat, ráadásul Marty az egész számban olyanokat játszik, amiről csak szuperlatívuszokban lehet szólni. Akkoriban még nem nagyon létezett ez a megjelölés abban az értelemben, mint később, de ezt a számot ma bizony simán leprogmetaloznánk, és teljes joggal. Érdekes adalék, hogy az alapok ehhez képest szinte szó szerint az ősidőkben születtek. Mustaine: „Az album számos témája jóval korábban íródott: a Hangar 18 első részeit a Metallica előtti bandám, a Panic korszakában írtam, de a címadó szám is akkoriban kezdett formálódni, csak még Child Saint címen. Ezek a nóták nagyjából akkoriban álltak össze, mint a Jump In The Fire meg a Mechanix."

0215mega2Az őrületes, vibráló, villámkezű riffekkel és Menza mellkasdöngető dobjaival startoló Take No Prisoners némileg hagyományosabban thrashes és lényegesen rövidebb is az első két számnál, színvonal és lankadatlan energia tekintetében azonban tökéletes folytatásuk: sok tekintetben itt köszön vissza a legegyértelműbben az első két lemez világa, a megvalósítás azonban fejlettebb, előrehaladottabb. Amiket például Nick összedobol itt, arra nincsenek szavak, nem csak technikás és összetett, de roppant ízes és okos is, amit üt. Az első pillanatokban a Five Magics is újabb zúzdának tűnik, ám pár másodperc után lassulósabb irányt vesz: a felvezetés hangulatossága nehezen überelhető, az Ellefson feszülten pattogó basszusfutamaira érkező melodikus gitármelódiák egyből a dobhártyára tapadnak, de aztán persze itt is megkavarják a kását, majd két perc után hirtelen vesznek egy nagy levegőt, és egy nagyon jellegzetes, döngölős tempójú Megadeth-számba csapnak át Friedman folyamatosan szikrázó szólóbetéteivel. Ami aztán persze ismét végig folyamatosan változik, és újabb szólógazdag thrash-orgiával zárul. Végig ébren tartja a figyelmet, egy pillanatra sem tudsz elkalandozni közben. A csaknem hatpercesre nyúló szám után következő Poison Was The Cure alig több mint fele ilyen hosszú, itt az intro után érkező riffelés ismét egyértelmű britmetalos hatásokat mutat (konkrétan korai Iron Maident), de még a szikrázó, fantasztikus szóló sem mentes az efféle hangulatoktól, csak kissé persze előrehaladottabb.

A sátáni kacajjal érkező Lucretia ismét direktebb darab rendkívül jól elkapott középtempóival és egyszerre zakatoló-örvénylő riffjeivel, ám ahelyett, hogy egy fülbemászó refrénnel ténylegesen igazi közönségetetővé változtatnák, két hosszabb verze után, a szám második felében ismét a hangszereké a főszerep, és Marty ismét bebizonyítja, mekkora kincset találtak vele. Hogy aztán a soron következő Tornado Of Soulsban még nagyobbat villantson... Utóbbi dal talán a Rust In Peace legegyértelműbb szerkezetű, leghagyományosabb kvázi-slágere, amely simán odakívánkozik a nyitókettős mellé, sőt, egyfajta drámai kicsúcsosodásnak is tekinthető az album vége felé közeledve. A fantasztikusan elcsípett tempó és az alapriff helyből tízpontos, ám a mind gitártémájában, mind dallamában megalázóan perfekt refrénnel még ezt is sikerül tovább fokozni, hogy aztán a szám tengelyében Marty kifejtős szólója tényleg bevigye a végső K.O.-t. Friedman ezen megmozdulását sokan a mai napig a gitáros megadethes munkásságának csúcspontjaként tartják számon, és valahol joggal: nem kívánom kisebbíteni Chris Poland vagy Jeff Young érdemeit, de ezt a remekművet így, ebben a formában velük soha nem sikerült volna megalkotni. Nem véletlen, hogy a szólónak Friedman beilleszkedése szempontjából is kiemelkedő jelentősége volt: „Amikor befejeztem, Mustaine bejött a feljátszóhelyiségbe, még egyszer meghallgatta, aztán megfordult, és anélkül, hogy egy szót is szólt volna, megrázta a kezemet. Ez volt az a pillanat, amikor tudtam: mostantól tényleg én vagyok a zenekar gitárosa."

0215mega5

A Tornado Of Souls mesterműve után nehéz lenne valami hagyományos darabbal jelentőségteljeset mutatni, nem is próbálkoznak vele: a Dawn Patrol mindössze egy apokaliptikus hangvételű, nyomasztóan vánszorgó dob-basszus alap Mustaine szavalásával. Mai fejjel roppant okos húzásnak tűnik, hogy pont itt szerepel az anyagon, pedig meglehetősen esetlegesen született. Ellefson: „A Dawn Patrol volt az utolsó nóta, ami megszületett a lemezhez. Clink és a menedzsment is folyamatosan azt hajtogatta, hogy az album egy számmal rövidebb a kelleténél. Nicknek és nekem is volt egy-egy vázlatunk, amiket a ritmusszekció felvételei idején rögzítettünk, ezek közül választotta Dave végül az én basszusra és dobra épülő témámat, és írt hozzá egy szöveget is. Mai fejjel visszahallgatva a Dawn Patrol egy kellemes szünetet jelent a többi szám folyamatos mészárlása közepette. Tökéletes átvezetés és egyben pihenő is, mielőtt letámadjuk őket a zárószámmal..." Ami egy újabb gyilkos thrash/speed-gránát a Rust In Peace... Polaris képében: szintén örök favorit, ahol az óriási verzékre némi jellegzetes Mustaine-szavalás is érkezik, az „I spread disease like a dog..." kórus pedig tényleg annyi energiát sűrít magába, amennyit az atomháborús témakör megkíván. A záró zúzda – a tulajdonképpeni Polaris – is tökéletes levezetés.

0215mega3Az album egyből elképesztően jó szakmai fogadtatásra talált: a lapokban nemcsak a Megadeth addigi legkerekebb munkájaként, de egyben a korszak egyik legfrissebb, legötletgazdagabb anyagaként fogadták. Az Egyesült Államokban a lemez a Billboard-lista 23. helyén indított, Nagy-Britanniában pedig – a csapat karrierje során első ízben – bekerült a Top 10-be, a nyolcadik pozícióba. A banda a megjelenéssel teljesen párhuzamosan a lehető legjobb turnén kezdte meg a koncertezést: ez volt a legendás Clash Of The Titans, amely egy európai körrel nyitott 1990 szeptemberében, a fellépők listáján a Megadeth mellett a zárópozícióban játszó, a Seasons In The Abyss lemezt promotáló Slayerrel, a Testamenttel és a Suicidal Tendencies-zel. Ugyan a korabeli beszámolók szerint a Megadeth-gépezeten élőben ekkor még látszott, hogy friss a felállás, az új dalokat már ezeken a bulikon is eufória fogadta. (A turné ugyanakkor legalább ennyire elhíresült Mustaine és Mike Muir rossz viszonyáról is, ami egy ponton állítólag tettlegességig is fajult.) Ezután rögtön egy amerikai arénakörút következett a Painkiller albumot turnéztató Judas Priest vendégeként, harmadik fellépőként szintén a Testamenttel, majd a januári Rock In Rio II fesztivál, ahol 140 ezer ember előtt léptek fel.

Ekkorra nyilvánvalóvá vált, hogy a csapat szintet lépett a Rust In Peace-szel: az album januárra aranylemez lett az Egyesült Államokban, a Peace Sells után másodikként a banda diszkográfiájából (a So Far... is csak jelentős mértékben a Rust sikereinek hatására, az év februárjában lépte át az 500 ezres eladást a tengerentúlon), és nagyjából ekkoriban világviszonylatban összesen mérve is megugrotta az egymilliós lécet. A Megadeth begyűjtött egy Grammy-jelölést is a lemezért. Ezt végül nem sikerült díjra váltaniuk (éppúgy, ahogyan azóta abszolvált, mára gyakorlatilag megszámlálhatatlan többi jelölésüket sem...), ám a becsvágyó Mustaine végre úgy érezhette, révbe ért. És így is történt: a két kislemezdal, a Holy Wars... és a Hangar 18 videói egyaránt az MTV metalműsorainak legtöbbet forgatott klipjeivé váltak, az 1991 márciusában indított önálló lemezbemutató turné pedig, amelyen vendégként az Alice In Chains és a The Almighty játszott előttük, szintén komoly nézőszámok előtt futott le. De a legnagyobb 1991-es dobás persze a Clash Of The Titans amerikai köre volt az év májusától az Anthraxszel, a Slayerrel és a nyitó Alice In Chainsszel. Itt ugyan akadt némi feszültség Arayáékkal, mivel Dave egyetlen koncert után kikötötte, hogy nem hajlandó többet a Slayer után színpadra lépni, de ennek már nem volt jelentősége: a turné hatalmas tömegeket mozgatott, és utólag visszatekintve ezek a hónapok jelentették a thrash virágzásának abszolút fénykorát, az aratás idejét odaát.

Mustaine ekkoriban sem fukarkodott a dicséretekkel új társait illetően: „Ebben a felállásban az a legjobb, hogy nem tudom megmondani, ki benne a leggyengébb láncszem, és ez remélhetőleg örökre rejtély is marad. Összességében talán én vagyok az, legalábbis igyekszem így gondolkodni a témáról. Bár eközben persze azért az önbecsülésem azt mondatja velem, hogy amit csinálok, abban James Hetfield mellett én vagyok a legjobb... Mindenesetre Marty a legjobb gitárosok egyike. Teljesen természetesen alkalmazkodott a Megadeth stílusához: tetszett neki a dalok ritmikai felépítése is, és lehetősége van nyomatni azokat a kibaszott furcsa közel-keleti skáláit is. Nick Menza pedig mind Gar Samuelsonnál, mind Chuck Behlernél jobb dobos, és ráadásul úgy tudom neki elmagyarázni az ötleteimet, hogy nem kell hozzá a dobosok saját nyelvét használnom. Ez nagyon ritka dolog... David Ellefsontól pedig megpróbáltam már megszabadulni néhányszor, de egyszerűen képtelen vagyok rá. Ebben a stílusban egyszerűen senki sem léphet a nyomába." Az album utóéletére jellemző, hogy a csapat már javában a következő lemezen dolgozott, amikor 1992 elején még mindig begyűjtöttek egy Grammy-jelölést a Hangar 18-ért (amit természetesen nem kaptak meg).

0215mega9

A Rust In Peace napjainkig összesen közel 3 millió példányban kelt el világszerte, aminek nagyjából a felét teszik ki az amerikai eladások, ahol 1994-ben platinázódott be az album. Utóbbiban már persze a folytatás, a jóval slágeresebb Countdown To Extinction MTV-s diadalának hatása is vastagon benne volt, de ettől függetlenül is tény: egy ennyire összetett dalokat rejtő, a szó klasszikus értelmében véve nem slágeres lemeztől mindez elképesztő eredmény. Friedman: „Igazából egyáltalán nem volt nyilvánvaló, hogy ilyen sikert arathat a lemez, ugyanis nagyon összetett muzsikát rejtett: nemcsak eljátszani volt nehéz, hanem megérteni is. Büszkék vagyunk rá, hogy bebizonyítottuk: komplex zenével is lehet sikeres az ember, ha jó számokat ír, nincs szükség semmiféle megalkuvásra. Ezért természetesen Dave Mustaine-t illeti a dicsőség, aki iszonyatosan ért ahhoz, miként kell felépíteni egy nótát, de az is fontos tényező, hogy a mai Megadeth nem olyan, mint a régi volt. A mostani csapat négy egyenlő tagból áll, és nem két Dave-ből meg a maradékból. Úgy érzem, hogy sem Nick Menza, sem én nem vagyunk könnyen pótolhatóak. Teljesen egységes a zenekar."

Noha a csapat később még komolyabb kereskedelmi sikereket aratott, a Rust In Peace árnyékát soha többé nem sikerült átugraniuk: ugyanolyan örök etalonként és hivatkozási alapként magasodott és magasodik föléjük azóta is, mint a Slayerre a Reign In Blood vagy a Queensyche-ra az Operation: Mindcrime. Ellefson: „A mai napig mindig érdekes nekifogni egy új albumnak, mert a rajongótáborunk nagyjából fele kizárólag arra vágyik, hogy megismételjük a Rust In Peace-t. Az életük filmzenéje az az album, és számukra már akkor is a mennybe mentünk volna, ha soha semmi mást nem készítünk. Mai fejjel persze én is mindenképpen nagyra értékelem az anyag apró finomságait, és miután a huszadik évfordulós turnén olyan sokat játszottuk megint a dalokat, azt is jobban értem ma már, miért szeretik annyira a rajongók." Nehéz utólag megmondani, minek köszönhető ez az életműből is magasan kiugró tökéletesség, konkrétan az, hogy a zenekar több szintet is megugrott a szintén kiváló korábbi anyagokhoz képest. A perfekt időzítés, illetve az új, tényleg tökéletes felállás miatti éhség és lelkesedés bizonyosan benne volt, magukat a dalokat azonban zeneileg ugyanúgy egyedül Mustaine írta (a másik Dave-vel társszerzett Lucretia és a teljes egészében Junior által jegyzett Dawn Patrol a kivétel), mint a régebbieket, szóval a talány adott. Bizonyára Clink és Norman közrehatását sem szabad lebecsülni, mint ahogy azt sem, hogy Dave itt már legalább a felvételek közben magánál volt, ami korábban soha nem fordult elő. De valószínűleg mindegy is a miért: a lényeg, hogy a Megadeth egyértelműen itt érte el a saját csúcspontját, és nem véletlen, hogy az 1992-es folytatással meg sem próbálták felülütni a Rustot, hanem elkanyarodtak egy letisztultabb, lassabb, dallamosabb irányba. Ezzel az albummal egyszerűen kitolták a korai Megadeth stílusát a végsőkig, többet vagy jobbat mutatni bizonyosan nem lehetett volna nála.

0215mega12

Ennek fényében természetesen nem csoda, hogy november vége óta, amikor pont a szólógitárosi és a dobosi poszt üresedett meg a csapatban, tulajdonképpen az egész tábor egyből arra asszociált, hogy most fog visszatérni Friedman és Menza. Biztosat még mindig nem tudni, ráadásul a Megadeth esetében sokszor az sem feltétlenül tekinthető fixnek, ami már megtörtént, de az eddigi nyilatkozatokból, megnyilvánulásokból én egyértelműen azt olvasom ki, hogy tényleg most érkezett el az idő. Abba a hibába ugyanakkor nem esem bele, hogy ha így is lesz, új Rustot várjak a nagy négyestől: ez a lemez teljesen nyilvánvalóan megismételhetetlen, a metal műfaj egyik örök alfája és omegája, bevehetetlen hegycsúcsa, ami még ma, negyedszázaddal a megjelenése után is modernebbnek, frissebbnek, előremutatóbbnak tűnik nemcsak a korabeli, hanem a mai termés javarészénél is. Nagyjából ugyanazt tudom írni róla, amit annak idején az Operation: Mindcrime-ról is ugyanitt: lehet, hogy készült előtte és utána pár olyan lemez a műfajban, ami felveszi vele a versenyt, de hogy jobbat senkinek sem sikerült készítenie nála, abban a magam részéről egészen biztos vagyok. És ha lehetek kicsit még szubjektívebb: ha kést szorítanának a torkomhoz, és csakis egy lemezt jelölhetnék meg a stílus örök csúcsalkotásaként, alighanem ez lenne az.

 

Hozzászólások 

 
+1 #39 MetalJoeFromTheTown 2017-03-10 19:46
Bizony, remekműről szól a remek írás. Testament: The Legacy, Slayer: Reign In Blood és South Of Heaven, Metallica: Ride The Lightning és Master Of Puppets, Kreator: Terrible Certainty és Exodus: Bonded By Blood, Annihilator: Alison Hell és a mi Bedlamunk két legendás demója mellett ez a lemez is ott van a szubjektív thrash top tíz albumom között, és igen sok szempontból az első helyen.
Idézet
 
 
+2 #38 Draveczki-Ury Ádám 2016-02-21 08:13
Idézet - Doktorúr:
Picit off, de mikor kerül a Klasszikushock rovatba a Peace sells....? Lassan nyakunkon a 30 éves jbileum!

Szeptemberben jubilál, szóval valószínűleg akkor. Esetleg előbb, de ez más dolgok függvénye is. ;)
Idézet
 
 
+3 #37 Doktorúr 2016-02-20 18:50
Picit off, de mikor kerül a Klasszikushock rovatba a Peace sells....? Lassan nyakunkon a 30 éves jbileum!
Idézet
 
 
+3 #36 miso 2015-02-23 12:05
Idézet - Venomádi:
Symphony album az Countdown akar lenni.
Érdekes amit mondasz, nekem is kellett idő hogy a dallamosabb dolgaikat megszeressem, de még annak is ellenére is totál elkapott ez a lemez akkortájt.


Igen persze, azt az albumot a leghíresebb szerzeménnyel azonosítom :)

Nyilván ízlések és pofonok, valószínű hogy nekem a direktebb, fejletépősebb thrashelés jön be ; )
Idézet
 
 
+1 #35 Venomádi 2015-02-18 15:01
Symphony album az Countdown akar lenni.
Érdekes amit mondasz, nekem is kellett idő hogy a dallamosabb dolgaikat megszeressem, de még annak is ellenére is totál elkapott ez a lemez akkortájt.
Idézet
 
 
+3 #34 vmiso 2015-02-18 09:50
Na ez az a klasszikus amit sosem tudtam megszeretni, pedig próbálkoztam sokszor, ahogy az egész Megadeth zenekarral.

Olvastam a kommenteket, és egyébként is tisztában vagyok vele hogy egy remekműről beszélünk, de amit meg tudok hallgatni az max a Symphony album

Rajongok a Slayerért, az Exodusért, Testamentért, a modern thrash-ért is.
Majd próbálkozom még vele, hátha elkap az album :)
Idézet
 
 
+7 #33 wic 2015-02-17 16:25
Egészen eszméletlenül jó az írás! Felnő az album színvonalához. Gratulálok! 10 pontos album, 10 pontos írás.Imádom a klasszikushocka t!
Idézet
 
 
+4 #32 Ary 2015-02-17 15:16
A Rust in Peace örök kedvenc. Az előző albummal ismertem meg őket, és már az is nagyon tetszett kölyök fejjel, de a RIP-től rögtön eldobtam az agyam. :) A banda azóta is az egyik legnagyobb kedvencem. A thrash műfajból az Overkill mellett egyedül a Megadeth az, akiknek a teljes diszkográfiája ott figyel a polcomon az elsőtől az utolsó lemezig, még koncertalbumok is.
Idézet
 
 
+6 #31 suizidium 2015-02-16 22:08
megkerülhetelen !
Idézet
 
 
+4 #30 Necrofaust 2015-02-16 22:03
Magam is úgy gondolom, hogy az remasterelt változat egy gyalázat, nem is értem hogy jutott Dave eszébe az a keverés. A basszusnak jót tett, de a többi elképesztően gyenge lett és kifejezetten erőtlen, szar. A Take No Prisoners és a többi nóta kórusait és hasonlókat újravenni meg egyenest "istenkáromlásna k" tartom. Miből gondolta ez a bolond, hogy 50évesen jobb hangja van, mint 20 évesen?

Egyedül a Peace Sells remaster lett jó szerintem, ahhoz az anyaghoz nagyon illik az a full bika hangzás amit kapott (amúgy is remekül szólt pedig) de a Rust nyersességét és erejét vette el, az hogy hozzányúltak.

Csak is az eredeti verziót vinném a lakatlan szigetre!


Idézet - Simple:
Pont ma hallgattam a remastert, és az valami iszonyat: a dob eltűnt, a gitárok nem lettek vastagabbak. Azért "megnyugtatok" mindenkit, hogy az eredeti japán változatban van meg.
A cikkben említett dolgokhoz annyi hozzászólásom lenne, hogy a Rust In Peace számomra azért nem hasonlítható a Reign In Bloodhoz ilyen értelemben, mert a Slayer azután is csúcsalkotásoka t tett le az asztalra (legalább kettőt), de a Megadeth kissé elfordult a stílustól. Sőt, valószínűleg azért annyira érdekes ez az albumuk, mert akkor sem voltak benne annyira a stílusban, tehát nem kifejezetten thrash metal. Hanem egyedi, Megadethes zene. A Queensryche szóban forgó "mesterműve" meg szerintem a szinte hallgathatatlan kategóriába tartozik, de nem baj, ha ennyire különbözőek vagyunk.
De a Rust valóban az egyik legtöbbször a cd lejátszóba kéredzkedő mestermű, mégsem ezt vinném a lakatlan szigetre, de csak azért nem, mert arra inkább valami hosszabb anyagot keresnék, végül is egy cd-re dupla annyi cucc felfér, úgyhogy Awake.
De a cikkért nagy köszönet.
Idézet
 
 
+1 #29 Simple 2015-02-16 16:35
Pont ma hallgattam a remastert, és az valami iszonyat: a dob eltűnt, a gitárok nem lettek vastagabbak. Azért "megnyugtatok" mindenkit, hogy az eredeti japán változatban van meg.
A cikkben említett dolgokhoz annyi hozzászólásom lenne, hogy a Rust In Peace számomra azért nem hasonlítható a Reign In Bloodhoz ilyen értelemben, mert a Slayer azután is csúcsalkotásoka t tett le az asztalra (legalább kettőt), de a Megadeth kissé elfordult a stílustól. Sőt, valószínűleg azért annyira érdekes ez az albumuk, mert akkor sem voltak benne annyira a stílusban, tehát nem kifejezetten thrash metal. Hanem egyedi, Megadethes zene. A Queensryche szóban forgó "mesterműve" meg szerintem a szinte hallgathatatlan kategóriába tartozik, de nem baj, ha ennyire különbözőek vagyunk.
De a Rust valóban az egyik legtöbbször a cd lejátszóba kéredzkedő mestermű, mégsem ezt vinném a lakatlan szigetre, de csak azért nem, mert arra inkább valami hosszabb anyagot keresnék, végül is egy cd-re dupla annyi cucc felfér, úgyhogy Awake.
De a cikkért nagy köszönet.
Idézet
 
 
+3 #28 tamassap 2015-02-16 15:14
Idézet - nekem8:
A Megadeth jobb, mint a Metallica.

Érdekes, hogy ez a versengés mindig előjön, ha egy Megadeth bejegyzés születik bárhol, mondjuk ezért Mustaine a ludas :)
Én mindig a Megadethre szavaztam ebben a kérdésben, elismerve, hogy a Metallica első öt albuma csúcs alkotás. Talán profibb is meg a ...deth, de Mustaine zenéje jobban megfogott , azt hiszem azért mert érzelemgazdagab b, színesebb.
Idézet
 
 
+3 #27 dreambarker 2015-02-16 12:26
Talán az is közrejátszott a lemez népszerűségében , hogy ekkorra a thrash-t már lényegében minden metal hívő elfogadta és még az oldschool-abb, hardrock-osabb arcok is bele mertek fülelni 1-1 anyagba. A Rust In Peace pedig az a lemez, ahol nem csak a zúzás dominál, hanem dallamok és szokatlan váltások teszik izgalmassá (lásd akkoriban a németeket, a Slayert, Exodus-t). Az Overkill akorriban meg mindenkiben úgy élt, mint egy Metallica-másolat csapat (persze ez baromság).

A lényeg, tényleg vannak ismerőseim, akik mai napig rühellik a thrash zenéket, de a Rust In Peace mégis kedvenceik közt van.
Idézet
 
 
+3 #26 Draveczki-Ury Ádám 2015-02-16 05:42
Idézet - asdasd:
A Go To Hell volt az első közös daluk még a Rust In Peace előtt, azt érdemes megemlíteni.

Az csak '91-ben jött ki. De jogos, tényleg megemlíthettem volna. A Countdown cikkben viszont szerencsére benne volt.
Idézet
 
 
+10 #25 spanom_gyurma 2015-02-16 01:21
Ha az Abbott tesok beszalltak volna a Megadethbe, Mustaine alkoholmergezes ben halt volna meg az egyik turne kozepen. Esetleg a lemezfelvetel utan azonnal kirugta volna mindkettejuket, hogy eletben maradhasson.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Sting - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. június 30.

 

Riverside - Budapest, Diesel Klub, 2011. május 6.

 

Nevermore - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Mercenary - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 14.

 

Helloween - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.