Valamiért mostoha sorsra kárhoztattuk a Converge-et a Shock! hasábjain, pedig többen is szeretjük a stábból Jacob Bannon és Kurt Ballou zenekarát. Magyarázkodni nincs értelme ilyenkor, főleg, hogy – mint minden hasonló esetben – náluk sincs különösebb oka a dolognak: egyszerűen csak olyan brutális a lemezdömping, hogy fizikailag és mentálisan sincs erő meg energia minden megjelenést feldolgozni, majd kielemezni itt. Egy Jane Doe klasszikkal mindenesetre nem ártana ezt némiképp orvosolni ősszel, ha már úgyis huszonöt lesz a salemi metalcore/crossover/satöbbi-pionírok minden bizonnyal legfontosabb albuma...
Jó rég nem hallottunk friss dalokat a csapattól. A Converge persze nem az a banda, akik úton-útfélen lemezekkel szórják meg a piacot, főleg, hogy a tagoknak bőven akad dolguk saját zenekarukon kívül is. De még ennek fényében is nehezen szembesültem volna, hogy már öt év telt el a Chelsea Wolfe-fal közös Bloodmoon óta. Repül az idő... De azért szerencsére van, ami állandó, ez a zenekar pedig mindenképpen e kategóriát gyarapítja, zenéjük stílusát és minőségét tekintve egyaránt.
Ennyi év és lemez után persze a Converge-ről is nehéz újat mondani, nem is kísérletezem vele – főleg, mivel a Love Is Not Enough fényében semmi szükség rá. Nekem ugyanis a „definitív" jelző ugrott be először a bő félórás, tíztételes anyag hallatán. Nyilván ez is sok mindent jelenthet egy efféle banda esetében, hiszen nekik is megvoltak a maguk korszakai, de annyiban semmiképp sem lövök mellé, hogy bárki közel tökéletes képet alkothat a csapat munkásságának velejéről, ha meghallgatja a friss művet. Érzés és megközelítés szintjén talán a 2000-es évtized egyes anyagai szolgálhatnak legközelebbi viszonyítási pontként a diszkográfiából, de lehet, hogy neked tök más ugrik majd be a dalokról. Az anyag sallangmentes, de szenvedélyes agresszivitása, puritánsága mindenesetre arrafelé mutat vissza.
A Converge esetében mindig is ez a bizonyos extra szenvedély jelentette a legfontosabb pluszt, most sincs ez másképp. Lehet, hogy hallottunk már tőlük efféle dalokat, nem is beszélve számtalan követőjükről, de ez itt akkor is a forrás, az eredeti, az igazi. Már a nyitó címadó szokásosan hisztérikus, ide-oda csavarodó, kalapáló zúzdája is kellően megadja az alaphangulatot, hogy aztán a Blind Faithben az idei év egyik legtökösebb, leggyilkosabban groove-os metálriffjével tovább fokozzák a dolgokat. Ezután pedig végig kitart a védjegyszerűen pattanásig feszült, ideges hangulat, legyen szó csikorgó-üvöltöző káosz-tételről (To Feel Something), kimért, delejesen tenyérizzasztó, fémes súlyosságról (Amon Amok), hardcore/punkos aprításról (Force Meets Presence, Make Me Forget You), netán lélekcsupaszító, leállósabb, épp ezért még nyomasztóbb borulatról (Gilded Cage, We Were Never The Same). Érzelmileg persze elég megterhelő az összkép, főleg Bannon szokásosan mélyülős szövegeivel együtt képvisel komoly súlyt az album, de hát ez is védjegy náluk az elejétől fogva. A lemez lélegző, kellően szellős, mégis roppant erőteljes hangzása meg egyenesen óriási, de tekintve, hogy Ballou a szakma egyik legkeresettebb hangmérnök-producere, ebben sincs semmi meglepő.
Világot már nem vált, de üresjárattól mentes, klasszikus vonalvezetésű Converge-mű a Love Is Not Enough. Egy ilyen album hallatán 2026-ban sem lehet senkinek oka panaszra.
Hozzászólások