Shock!

A Dormant Ordeal ezzel a névvel nagyjából bármit játszhatna power metalon és hard rockon kívül, és a lemezcímük sem tipikusan death metalos (sőt: dokkenes), szóval már kezdettől meglepetések érnek. Lengyel underground csapatként nem csinálnak merőben mást mint sok földijük és pályatársuk, ugyanis sok régebbi lengyel banda hatása érezhető rajtuk. Erőteljes és eléggé szembetűnő ihletforrás a Behemoth középső (és valószínűleg legjobb) korszaka, a 2000-es évek, a black/death közötti átmenet időszaka. A szüntelenül pedálozó dobok sem idegesítőek: leginkább azért, mert képesek nagyon érdekes riffekkel, sőt időnként harmóniákkal is megtölteni ezt a meglehetősen gyors zenét, ez meg Decapitated-elem – láthatóan jól ismerik a honfitársak fő műveit. A szintén lengyel Mgła is beugrik az időnként tremolós riffekről, ahogy a felfogás is hasonló: nem kimondottan dallamos, de nem is nagyon extrém, a nagyon primitívtől és a végletekig technikástól is kellően távol esik, úgyszólván lengyel extrém metálos szintézis, amit nyújtanak, méghozzá nagyon jól. Vokálisan is nagyon előnyös, hogy érthető minden, ez mindig pluszt jelentett nálam.

A csapat története 2005-ben kezdődött Radek Kowal szólóprojektjeként, aki mindenesként indult, majd hamarosan dobokra váltott. Ám pont az alapító dobos távozott nem sokkal ezen album előtt, 2023-ban, így ez az első kiadványuk a régi főnök nélkül. Érdekes módon az undergroundban messze ez szólt a legnagyobbat. Nem mennék bele, minek köszönhető ez, de a zenei teljesítményre most sem lehet panasz. Maximum arra igen, hogy eléggé hasonló receptre készült az összes szám, de egyiket sem verik szét, megfelelő ritmusváltásokkal, blackes színesítéssel, néhol harmóniákkal, jól elbújtatott dallamokkal dobják fel mindegyiket. Nem nagyon változatos ez az zene alapjáraton, de mindegyik tétel sokat nyújt, különféle elemek organikus elegyét, még azzal együtt is, hogy majdnem az összesben hasonló trükköket lőnek el. De ezt sem tudom felróni hibaként, mivel az ismétlődő elemekből nagyon tömény, de attól még élvezetes zene születik.

Mivel ez a negyedik albumuk, lehet, hogy egyszerűen csak későn érő csapattal van dolgunk. Mindenesetre erre a lemezre már Maciej Nieścioruk mindenes vette át az irányítást, amibe a vizuális oldal is beletartozik. A borítóról a Virgin Steele zseniális The House Of Atreus albumpárosa jutott eszembe. Ógörög dárdás harcosok harcolnak egymással: különleges munka, az amerikai Morgan Sorensen alkotása, különleges biomechanikus művészet ez, egyszerűsített vonalvezetéssel. Érdemes megnézni a galériáját is a saját oldalain.

A rövid lengyel suttogós intró után berobban a Halo Of Bones és itt van minden, amit tudni kell róluk, elsőre egyértelmű, miről lesz itt szó 47 percig. Technikással flörtölő, de megfelelően erőszakos dobtémák (a cinjáték nagyon ízes), blastolással is színesítve, gitárfronton harmóniák is megjelennek, majd pedig klasszikus betonozás érkezik a műfaj múltjához méltóan. A sötét, misztikus szövegek nagyjából a Coroner kései Grin-korszakának absztakt költészetét követik, ez is újabb erős pont. Az időnként használt sejtelmes suttogás is hatásos, mindenképpen olyasmi, amire felkapja az ember a fejét odafigyelős hallgatás közben. Nagy vonalakban a Horse Eater is a nyitányhoz hasonló, csak suttogós részlet nélkül. Kicsit felpörgetik a tempót a masszív, blastbeates alapokkal támadó Orphansszel, a némileg kimértebb, hosszú, nyolcperces Solventet viszont inkább középkorszakos, esetleg kései Melecheshre emlékeztető harmóniákkal színezték ki, valamint további suttogással, amely a lemez legjobb sora egyúttal („Someone has to prove you can′t keep everyone silent").

A Dust Crownban kicsit visszaköszön a Domination-, sőt, néhol a Formulas-korszakos Morbid Angel is, szövegileg pedig az autoritás elleni fellépést és a nép, a lázadás erejét énekli meg, amolyan Balls To The Wall-stílusban. Zeneileg a modernkori színtér egyik legnagyobbja, az új-zélandi Ulcerate is feltűnik hatásként. Különlegessség az Against The Dying Of The Light is, itt a harmóniákkal és jól elrejtett dallamok miatt ismét Ulcerate-tel flörtölnek, az akusztikusan építkező Everything That Isn't Silence Is Trivial (különlegesek a címek is!) meg egy kicsit a portugál Gaereára is emlékeztet, a black metal áthallások ezért sem véletlenek. A zárószám instrumentális, minimális lengyel suttogással levezetésként szolgál. Az Against szövege rendkívül érdekes, amint megfogja a fagyhalált szenvedő sarkkutató érzéseit, amint 6,5 kilométernyire van a bázistól, de oda már nem jut el.

Lehet, hogy a hasonlóságok véletlenek vagy nem szándékosak, de ezekből is látszik, hogy a modern kor gyermekei a lengyel srácok, és színes repertoárt fednek fel. Ráadásul mindegyik szám jó. A lemez úgy szól, mint az ágyú, mindent sikerült nagyon érzékletesre keverni, és annak ellenére, hogy erősen dobalapú zene ez, mégsincs géppuskaérzetem és/vagy dobszóló jellegű death metal benyomásom sem, ez meg mindig üdvözlendő. Ha tetszenek a fenti lengyel alapvető death és black metal csapatok, a német Kanonenfieber vagy a kanadai Panzerfaust, ez egy biztos tipp lehet. De akkor is csak ajánlani tudom a Dormant Ordealt, ha esetleg a hasonló stílusban utazó, de némi technikát és főleg harmóniákat, valamint ezek által némi oldottabb hangulatot death metalba keverő bandákat keresel. Bátran megéri próbálkozni, mert ez itt a tavalyi év egyik legjobban sikerült albuma death metal berkekben.