Nem egyszerű manapság már brutális death metalt sem művelni, mivel zajbandákkal is telített a piac. A klasszikusokat már régen megcsinálták, így a recepthez nem lehet sok érdemlegeset hozzátenni, maximum elvenni, elhagyni belőle, és attól hat kreatívabbnak egy-egy adott produkció, ha nincs nagyon szanaszéjjelblastolva. A Sanguisugaboggnak, úgy érzem, sikerült a mutatvány. A csapatnév is megér egy misét, ugyanis a Sanguisuga latinul pióca, a bog pedig brit szlengben vécé, a többit matekozza ki mindenki.
Ahhoz képest, hogy bőven ráaggatható a brutális jelző, hallgatóbarát zene ez, közérthető groove-okkal, de azért időnként úgy szól a cséphadaró, ahogy kell. A harmadik lemezénél járó amerikai négyes 2019 óta űzi az ipart, és lemezről-lemezre lépegettek előre, jelen eresztés pedig igen pofásra, egészen kiemelkedőre sikeredett. Az emlékezetességhez köze lehet annak is, hogy ez már a második lemezük Kurt Ballou producerrel, a Converge gitárosa pedig nem hazudtolja meg önmagát ebben a székben sem. A zenének súlya, nagyon komoly alja van, és anélkül, hogy matekos vagy metalcore-os lenne az alapja, közérthető, brutális death metal lesz a végeredmény. Amiért kalaplengetés jár.
Az ohiói négyes már nem az eredeti felállásban játszik egyébként, az alapító gitáros Cameron Boggs az első lemez után kilépett, menet közben pedig mindkét basszusgitáros-jövevény maradt a csapatban, ők időközben gitárra váltottak. Cedrik „Ced″ Davis és Drew Arnold egyre stabilabb társak már az alapot jelentő Cody Davidson (régebben mindenes, ma dobos) és Devin Swank énekes mellett. Énekileg is átlagon felül teljesítenek, süvítő, kiakadt kiabálástól a megszokott brutáldeathes hörgésig kihasználják a palettát, sok szót érteni is lehet, pluszpont érte.
A csapat zenéjében fontos szerepet játszik a húzós ritmusozás, ehhez a basszustémákat csapatban oldják meg (Davidson és Arnold), de akad számtalan nagyon elvetemült slam riff is, és a jó érzékkel megeresztett kalapálós zúzda sem megy a közérthetőség rovására. A halálom az ilyen fajta lemezeken a széjjelvert sebességmánia, mindig jól állt a legtöbb bandának a megfelelően adagolt súly, ami egy-egy kiállásban, groove-os riffben vagy akár breakdownban öltött testet. A Sanguisugabogg nagyon jól érzi ezt. Sok mindenben hasonlítanak persze a nagy elődökre, akad itt bőven Cannibal Corpse és Suffocation is, mindkettőtől örökölték a nagyon jól elkülönülő basszushangzást, a tempók jellegét és a vokálstílust is. De bizonyosan nagykanállal fogyasztottak még egy sor underground halálfémet, mivel ilyen kiváló szintézist csak így lehet csinálni. A borító is előrelépés: az olcsó (amolyan Pungent Stench-esztétikájú) vizuális agressziót értelmesebb és komolyabban vehető megközelítés váltotta fel, a Hideous Aftermath ugyanis izgalmasabb frontképet kapott, ami összhangban van a zenei fejlődéssel is. Egyrészt a fotószerű kép átgondoltabb, mint a perverz rajzfilmes jellegű múlt, másrészt a szürke alapon látszó fekete absztrakt figura sokkal művészibb és modernebb, szoborszerű hatást kelt. A kép Kyle Allon Bond alkotása. (Az olvashatatlan logó ebben a zsánerben szinte kötelező tartozék, fenn sem akadok rajta.)
Brutál deathben nem gyakran szokás lassabb nótával kezdeni, itt is embertelen darálással indítanak, de nagyon karakteresre sikeredik a dolog, a belassulás is állat, igen ízlésesen vesznek vissza a tempóból. A Rotted Entanglement mindent bemutat, amit a jelen Boggjáról tudni kell, és azt kell mondanom, izgalmas keverék ez. Hozzá is tenném gyorsan: múltjuk és nevük alapján teljesen váratlanul. Rendesen megadják a módját a majdnem hatperces nyitányban, és a magabiztosan menetelő végjáték egészen impozáns. A Ritual Autophagia más recept, kimértebb indítás után menet közben radírozzák le az ember fejét, mindezt úgy, hogy sosem kapcsolnak benne a középtempónál feljebb, mégsincs hiányérzet. A klipes Heinous Testimony sem vált csonttörő üzemmódba, de nem is kell, a gyors részeknek nem kell még gyorsabbnak, a lassabbaknak meg még lassabbnak lenniük. Így is van benne duplázó, de nem annyira előtérben, ellentétben például a nyújtott, húzós, tremolós riffekkel, ezek adják a szám savát-borsát. Nagy kedvenc az ilyesmi.
Az Abhorrent Contraception igazi alattomos bestia: itt is vannak tremoló riffek, briliáns a szaggatott és a blastbeates dobolás is, a legbetegebb benne azonban az interjúrészlet a saját családját lemészároló Joseph Kallingerrel, majd egy New York-i death metal-stílusú, embertelen breakdownnal ér véget. Igazi agyhalál ez, e kakofón rifforgia bizonyos értelemben sok sludge-os ihletésű csapatnak is becsületére válna, és a Defeated Sanity-kollaboráció is feldobja. Szintén ritmikus, sivár pusztítás a Repulsive Demise, ez a tempó meg lehetne valami '90-es évek elejéről származó Godflesh-alapvetés is: egyszerű, de hatásos ritmus, közben pedig mindent lekaszál. A nyomott hangulatú riff teljesen lecsavarja az ember fejét. A kortárs Chat Pile utazik hasonlókban. Visszatérünk a tika-tika őrléshez is időnként, de szigorúan csak akkor, ha lehet egy kicsit játszadozni megbolondított ritmusokkal is: ez az Erotic Beheading, és e háromperces szám is gyökeresen máshol ér véget, mint ahol elkezdődött. Ilyen az igazi, értő dalszerzés! Ismét tremoló riffekkel támad a Sanctified Defilement, majd a következő gyomrost a tempós Semi Automatic Facial Reconstruction viszi be a szegelős dobolással, a kiegészítő visítós éneket meg a Cattle Decapitationös Travis Ryan szolgáltatja benne.
A záró, nyolcperces Paid In Flesh majdnem túltolja a változatosság hiányát, de időben kapnak észbe, sikerül időben megszakítani a kalapálást, egy ultrasúlyos részlettel ráadásul. Olyan megatonnás terhet cipelnek itt a riffek, mint valami post-metalos, drone-os lebegés, de minimum sludge-os vaskos pusztulat ez. A Pig Destroyernek vannak ilyen lassú pillanatai, szintén az albumaik végén leginkább. Amúgy itt is akad underground vendég, Dylan Walker a Full Of Hell grindbandából.
Az összes szám jó, akkor is, ha nem mind egységesen különleges, de egyszerűen mindenhol művelnek valami olyat, amire az ember felkapja a fejét. Így aztán 47 percen keresztül is egészen jól működik az anyag. Az igazat megvallva nem is értem, miért választottak ilyen nevetséges nevet, ez a mai zene már sokkal többet érdemelne ennél a viccnél, de most már valószínűleg késő a bánat. Ha valamit ki kellene emelni, az a fantasztikus dobolás. Amennyiben szereted a húzós és változatos ritmusokat, van egy jó tippem számodra.
