Shock!

Finoman szólva nem túl szerencsés sorsú zenekar a New York-i (The Incredible) Jolly, akik a The Audio Guide To Happiness első része után jobb sorsra lettek volna érdemesek, csakhogy a Sandy hurrikán közbeszólt, és intett egy nagy „nana, hova olyan sietősent", így aztán a boldogságfrekvenciás lemezeik után hat évet kellett várni az új albumra. És ugyan lehet szidni a kiadókat, de a Jolly mögé/alá/mellé igenis kellett volna egy épkézláb kiadó, aki invesztálni is tudott volna a zenekarba, talán akkor nem a Patreon programmal kalapozták volna össze az új lemezre valót. Meg talán nem is csak egy nyúlfarknyi európai néhány állomásos prog turnéra futotta volna idén, hanem hosszabb/több állomásos sorozatra, ha már manapság úgyis minden zenekar a koncertezésből próbál megélni valahogy. De talán már nekik sem annyira fontos ez az egész zenélősdi, hiszen a lemez témája a család, és ki szereti otthagyni frissen született sarjait néhány lepukkant európai klub és pár rajongó kedvéért? Ugye.

A Family maradt a Jolly által kijelölt útvonalon, azaz az álmodozós alter-progrock ösvényen róják tovább útjukat, amibe a djentet is belevonták, legalábbis jó néhány dalban kimondottan a svédek által lefektetett alapokat rántják magukra. Így hiába ismerős és azonnal beazonosítható a nyitó Lie To Me az énekes, Anadele teljesen egyedi hangja és dallamai miatt, ez a fajta szaggatott riffelés valahogy most nem esik jól, de tény, hogy ezzel fel lehet ülni egy most futó, még épphogy felfelé tartó hullámvasútra, ami több érdeklődőt generálhat. Én sajnálom, mert a Jolly a tucat-djentes csapatoknál SOKKAL izgalmasabb volt mindig. A második Lazarus (Space Masala) a fő kedvencem, ami álmodozós space-alter-rock, keleties ízekkel, és fülbemászó melódiákkal tényleg az album csúcspontja, bár a végén a djentes riffelés itt sem talált utat a szívemhez – de hozzáteszem, ez tényleg csupán egyéni ízlés kérdése.

Aránylag lassan folyik tovább a lemez, a következő nagyobb mérföldkő a majd tizenegy perces Let Go. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy zenében, szövegben, tartalomban van-e ennyi percig tartó mondanivalója egy zenekarnak egy dalon belül, vajon építkezős, repetitív, történetmesélős lesz az élmény vagy kicsit kesze-kusza, se eleje-se vége történet bontakozik ki. A Let Go építkezős fajta, de az igazi drámát, csúcspontot nem érzem tökéletesen kibontottnak, így számomra felemás marad az élmény. A Violet ismét lágyabb vizekre úsztat, és ha a lemezcímre gondolsz, vélhetően egy szeretett családtagról szól, ennek megfelelő érzelmi töltettel. A Circuit Heaven visszahozta a korábbi Jollyt, a záró With Me a lágy, érzelmes gitárszólóval egyfajta frisebb, tőlük szokatlan utat mutat. És itt a normál kiadás véget is ér, a Deluxe verzión további öt dal található.

Amelyek közül a Masquerade totálisan kilóg a lemezről, meg a Jolly világából, ez a riffelős, djent monstrum nem az igazi, és Anadele sem tudott mit kezdeni vele énekileg. Ellenben a záró For Isaac szintén egy monstrum, de másképp, érzelmi szörnyeteg. Jól állnak a Jollynak ezek a hömpölygések, noha az azért megkerülhetetlen, hogy hosszú távon kell valami, ami megakasztja a jobbra-balra imbolygást. Nem hiszem, hogy túl nagy megfejtések várnak még a Jollyra, az a vonat már valószínűleg elment, de azért bízom benne, hogy ha esetleg átjönnek Európába, lesz olyan turnéállomás, ahova el tudok utazni. A boldogságtól csepegő lemezeiket sokkal jobban szerettem, ezzel hiába ismerkedem, valahogy nem találja az utat hozzám úgy, mint az előzőek.