Shock!

A Crown Of Thorns frontembere készített egy műanyag zenével teli lemezt. Persze lehet ezt részletezni (kell is, ezért van a kritikus), de a lényeg ez. No meg azt sem mondtam ezzel, hogy a lemez egyértelműen rossz lenne. Csak... Műanyag.

A nyitó dal is amolyan pop-rock, ráadásul a nem túl metalközeli Lionel Richie-vel írta közösen afroamerikai barátunk. Ráadásul már itt is kiütközik minden előnye és hátránya annak, hogy minden hangszert és kütyüt hősünk kezelt a stúdióban. Gazdagon szól a felvétel, mindenfelé szól valami, gitár, kütymütyök... Ez jó. De a lélektelen gépdob már kevésbé... Természetesen az énekkel nincs probléma, a hajlékony fekete hang simogató, és sok sávos vokálok járulnak hozzá a fülbe ragadáshoz.

Ami viszont valahogy minduntalan visszatért a Chameleon hallgatásakor, az pont az, hogy Jean addig kísérletezik összevissza mindenféle popos, esetleg slágerrockos elemekkel, amíg a végeredmény egy nagy katyvasz lesz. A nyitó rockosabb popdal után egy popos rockdal következik, talán kicsit oldva a nagy nyálerdőt, de a következő dalokban néhol már majdnem ma divatos amcsi soul keveredik igen szerény rockkal. Kivétel talán a Something To Believe In lehetne ami Jean bevallása szerint egy Ramones hatására született szerzemény. Hááát... Ha a Ramonest sok-sok cukormázzal öntenénk nyakon és kiherélnénk szinte az összes gitárt akkor ez igaz is lenne. A másik dal, ami valahogy kiemelkedett a többi közül, az a záró Angel volt. Pedig ez se metal, sőt. Egy szirupos ballada, olyan popos Bon Jovi, de valahogy mégis van benne szépség - meg ebben végre "dobolva is van", ahogy szép magyarsággal hallottam valahol.

Végeredményként tehát: ez egy majdnem tökéletesen elkészített, kiválóan eljátszott és lepolírozott poplemez - csak épp nem mond semmit. Na, most erre mennyit adjak...?