Shock!

Egy banda, amelynél minden rendben van. Végtelen lazaság, fesztelenség, tét nélküli örömzene, náluk új dalokkal foglalkozni a legutolsó szempont, hiszen ugyan mi értelme?! Ráadásul a maguk módján így is jobbak, mint valaha. Ez a Limp Bizkit 2025-ben. Hogy mi zajlott huszonöt évvel ezelőtt? Egymillió-ötvennégyezer-ötszáztizenegy ok az örömre, falakat kirobbantó siker, lemezmegjelenési parti a Playboy-villában a legnagyobb aktuális sztárokkal, ehhez képest belső feszültségek, minden lehetséges felületen megvívott szócsaták, egekig érő önsajnáltatás, majd a klasszikus zenekari felállás szétszakadása. Az ezredforduló gyűlöletének közmegegyezéses céltáblája, az ellentétek bandája, akik egy rakás máig érvényes, nagyon jól öregedő klasszikus nótával gazdagították a színteret. Ezek közül a legtöbbet pedig a negyed évszázaddal ezelőtt kiadott Chocolate Starfish And The Hot Dog Flavored Waterre sikerült felpréselni.

Az 1999 nyarán napvilágot látott Significant Other album vitán felül új időszámítás kezdetét jelentette a Limp Bizkit számára. A jacksonville-i ötök nem csupán rengeteg (csak az Egyesült Államokban, a megjelenés hetében több mint hatszázezer) példányt értékesítettek a kettes számú lemezükből, illetve a trendérzékeny tévék/rádiók műsorából gyakorlatilag kiirthatatlanná váltak a Nookie-val és a Break Stuff-fal, de a saját arculat kialakításában is hatalmas lépést tettek előre. Szépen leválasztották magukat a Korn és Ross Robinson nevével fémjelzett nu metal szerelvényről, amelyre a debütáló Three Dollar Bill, Y'all lemezzel rácsatlakozni látszottak, és sok szempontból kinyílt számukra a világ. Arra talán ők maguk sem számítottak, hogy a Significant Other ilyen átütő sikert arat, ráadásul elképesztően rövid idő alatt, a csapat azonban már ekkor sem volt rest minden lehetséges alkalmat megragadni, hogy minél nagyobbra nőhessen. A csapból ugyan még nem ők folytak, az embernek mégis volt egy olyan levakarhatatlan érzése velük kapcsolatban, hogy arra sem kell már sokat várni.

A banda óriási tempót diktált ekkoriban, de még ehhez képest is elképesztő teljesítmény, hogy 2000 őszére máris elkészültek a Significant Other folytatásával. Ebben nyilvánvalóan segítségükre volt, hogy a kettes lemezzel rátaláltak a saját ösvényükre, és eszük ágában sem volt letérni róla. Borland: „Nem akartuk újra feltalálni magunkat, mert elégedettek vagyunk a hangzásunkkal. Egy hatalmas lemez folytatását kellett elkészítenünk. Volt rajtunk nyomás, de nem éreztük magunkat bizonytalannak, vagy azt, hogy képtelenek lennénk megfelelni az elvárásoknak. Nagyon is magabiztosnak éreztük magunkat, és én is pontosan tudtam, hogy mit akarok csinálni. Tisztában voltam vele, hogy ez most más lesz, mint a Significant Other – még annál is jobb." A banda a köztes időszakban is a figyelem fókuszában maradt, és nem csupán amiatt, hogy a hírhedten kaotikus véget ért 1999-es Woodstock fesztivál esetében őket találták meg bűnbakként. Ráadásul Dursték természetesen örömmel öntöttek olajat is a tűzre, ha olyan megosztó dolgokról volt szó, ami kiemelt médiafigyelmet is garantál számukra.

Ennek egyik igazán emlékezetes pillanata az volt, amikor az eredetileg kitűzött július 4-ei lemezmegjelenés (és az ehhez kapcsolt, Limpdependence Day névre keresztelt megjelenési buli) kútba esett, a dalírás/stúdiózás kellős közepén turnéra indultak a Cypress Hill társaságában, ráadásul az aktuális zeneipari sátánként emlegetett Napster biztosította háttér révén csupa ingyenes bulit adtak. Ennek kapcsán az újságírók azonnal szítani igyekeztek a vélt feszültséget a Napstert éppen nagy erőkkel perelő Metallica és a Limp Bizkit között, miközben Fred természetesen erre is a saját nézőpontjából tekintett: „Nincs semmilyen személyes problémánk velük. Mi másképp látjuk ezt a dolgot, mint ők. Szerintünk az internetes zeneterjesztés eddig csak segítette a Limp Bizkitet, rengetegen ismertek meg minket a Napster segítségével. Ez amolyan kedvcsináló: hallok egy bandáról, rákeresek, letöltöm, és ha tetszik, megveszem a CD-jüket. Ezért igazán kár volt beperelni a Napstert, meg futni a zenét letöltők után. Ráadásul ez a szellem már nem gyömöszölhető vissza a palackba, alkalmazkodni kell hozzá, és nem harcolni ellene. Egyébként a Metallica egy csomó fontos kérdést is felvetett a jogi dolgok viszonylatában, csak éppen a hogyannal volt baj szerintem."

A harmadik lemezt felvezető promóciós hadjárat tényleges nyitányát a májusban kihozott Take A Look Around dal jelentette, amelyet a Mission: Impossible 2 filmhez vett fel a zenekar, állítólag Tom Cruise külön kérésére. A banda nem is aprózta el a dolgot, holmi alibimunka helyett rendesen odatette magát, és a klasszikus Lalo Schifrin-féle téma továbbgondolásával egy mérgezően fogós, de a védjegyzett Bizkit-ízeket is felvonultató dalt szállítottak le. A nóta később egy Grammyt is besöpört, ráadásul klip is készült hozzá, ami egyből őrületes rotációban pörgött a zenetévéken, és a nyár egyik meghatározó slágerévé vált. Már önmagában ez a megmozdulásuk túlmutatott még a Significant Other masszív sikerén is, bár azt persze ekkor még nem lehetett tudni, hogy a Take A Look Around mennyiben lesz mérvadó a leendő harmadik lemezt illetően. Dursték mindeközben nem fogalmaztak meg irreális elvárásokat az új albummal kapcsolatban, talán még a kiadójuk (amelynek Fred ekkor már A&R-alelnöke is volt) sem reménykedett a Significant Other számait közelítő fogadtatásban.

A számos alkalommal megszakított lemezfelvételi folyamat viszont már csak azért sem indult zökkenőmentesen, mert a két lemez között eltelt minimális, turnéhegyekkel tarkított időben nem igazán sikerült kész dalokat fabrikálni. A stúdióba tehát szinte üres kézzel, a követendő irányvonalat illetően is legfeljebb ködös elképzelésekkel vonultak be, Borland azóta hírhedtté vált elszólása szerint „volt tizenhétezerféle megközelítésünk, és az összeset használtuk". A producer kiválasztása sem ment egyszerűen, mert bár az eredetileg felkért Rick Rubin álomszerű választásnak tűnt, vele végül mégsem működött a kémia. Durst: „Rick Rubin mester volt a maga idejében, a korai rapalbumoknál óriási dolgokat alkotott, no meg persze a Slayerrel is, de ma már más dolgok izgatják. Nem éreztük benne azt a lelkesedést, amire szükségünk volt. Egy új Limp Bizkit-album producerének lenni most dicsőség, sőt, kihívás, de ezért tenni is kell valamit. Így aztán újra Terry Date-tel dolgoztunk, de abszolút a saját elképzeléseink alapján. Ha valamiért nem fog működni a lemez, csak magunkat hibáztathatjuk majd."

A Limp Bizkit azonban ebben az időszakban egyszerűen képtelen volt hibázni, a papíron kaotikusnak tűnő stúdiós sessionök is nyugodt, fókuszált hangulatban zajlottak. Borland: „Együtt írtuk a dalokat, szépen egymás után. Előbb a zene volt meg, aztán Fred megírta a szövegeket. Négy különböző stúdióban dolgoztunk. Nagyon jól ment. Mindannyian ugyanabban a helyiségben vettük fel a dolgainkat, és ahogy megszülettek, már rögzítettük is őket. Nem is emlékszem, hány hétig csináltuk ezt, de aztán egy napon mindent meghallgattunk, amink volt, majd Fred megszólalt: »Azt hiszem, készen vagyunk«." Rivers: „Nem emlékszem tisztán a részletekre, de a lemezírási folyamat valószínűleg életem legviccesebb időszaka volt; minden este buliztunk, és semmilyen nyomást nem éreztünk. Remek móka volt." Miközben a sajtó arról találgatott, hogy a Borland és Durst között kezdettől meglevő ellentétek mikor érik el a lobbanáspontot, mindenki alárendelte magát annak a közös szándéknak, hogy a csapat újra szintet lépjen. Borland: „Voltak konfliktusok, és bizonyos mértékig feszültség is, de ez mindig így ment. Valójában az egész elég egyszerűen zajlott." Terry Date: „Nem mondanám, hogy csapongó volt a hangulat, de mindenki intenzív módon vett részt benne. A sok erős személyiség mellett a legjobb formádat kellett hoznod."

A zenekar egyik legmeghatározóbb jellegzetességét éppen az adja, hogy a tagok mind a zenei ízlésünket, hatásainkat illetően, mind emberileg egészen különbözőek, ebben a formációban azonban (legalábbis a korai időszakban egészen biztosan) képesek voltak ebből valami előremutatót kovácsolni. Ehhez az alapokat egy egészen valószínűtlen ritmusszekció adja, akik történetesen unokatestvérek is. Mindketten a fúziós muzsikák elkötelezett hívei, de míg Samuel Robert Rivers basszusgitáros az alternatív rock felől közelített, addig John Everett Otto dobos dzsesszbandákban játszott a Limp Bizkit előtt. A lett születésű Leor „DJ Lethal" Dimant is hozott magával ugyan otthonról klasszikus rockzenei hatásokat, zenészként azonban a hip-hop vált nála meghatározóvá, és már a Limp Bizkit berobbanása előtt, a House Of Pain soraiban nyomot hagyott maga után. Wesley Louden Borland hozta a metált és úgy általában a súlyosabb zenékből eredő hatásokat az elegybe, a hiperaktív, bármiféle konvenciótól ódzkodó gitáros, aki maga sem tudta, valójában hogyan csöppent ebbe az egészbe, és ha már egyszer így alakult, mit is keresett ott...

A Limp Bizkit Lars Ulrichja, William Frederick Durst egyszerre a banda arca és mozgatórugója, egy igazi zenei mindenevő, a maga nyafka rapjével és önsajnáltató kifakadásaival együtt azonnal megjegyezhető figura, kivételes dallamérzékenységgel és szövegírói képességgel. Valódi frontemberek körébe illő, szereted-vagy-gyűlölöd típusú ripacs, aki – ha tetszik, ha nem – egy komplett generáció hangjává vált. Durst: „Az emberek vagy rajongva fogadták, hogy friss és izgalmas új hangzások és zenék bukkantak fel a súlyos muzsikák környékén, vagy lázadtak ez ellen. Azok, akik sok különféle típusú zenét szerettek, először kapták meg, amire vágytak. Tökéletes volt a bolygók állása, és mindannyian együtt élhettük meg ezt a pillanatot. Valami különlegeset jelentett ez sok olyan embernek, akik korábban nem hallatták a hangjukat." A Bizkit pedig nem csupán „kiszolgálta" ezeket a vágyakat, de úttörőként nyomult az élbolyban, amire többek között a hangzásuk kialakulásának organikus mivolta is predesztinálta őket. Nem öt rockerről volt szó, akik érdekesnek tűnő kirándulást tettek a hiphop világába, a crossover zene teljesen természetesen jött belőlük.

Debütálásuk környékén úgy tűnt, hogy ők is egyike lesznek azon formációknak, akiket a nu metal hype felhajtóereje hozzásegíthet tizenöt percnyi hírnévhez, amit jó esetben elnyújthatnak kicsit hosszabb ideig is, hiszen az egyértelműen látszott, hogy roppant agilis alakulatról van szó. Dursték pontosan érezték, hogy életük meghatározó kiugrási lehetőségeként kell tekinteniük a Limp Bizkitre, és meglepő gyorsasággal fel is nőttek a feladathoz. A tagság összetétele akár a korai Guns N' Roseséval is párhuzamba állítható, annyira erős karakterek jöttek itt össze, hogy együttesen valami önállóan egyikükből sem következőt alkossanak meg. És amikor az ezredforduló időszakának emblematikus arcairól és zenészeiről beszélünk, nem csupán a piros fullcap és a testfestés okán kerül elő Fred Durst és Wes Borland neve, de egyenesen az akkori zenészgeneráció leginspirálóbb alakjai között emlegethetjük őket, akik belenőttek Axl Rose és Slash utcasarkon hagyott csizmáiba. Nem véletlen az sem, hogy a Bizkit klasszikus felállása sem ért meg első körben sokkal több időt annál, mint ami a korai GN'R-nak jutott.

A felvezető sajtónyilatkozatokban még úgy tűnhetett, hogy – az ősrajongókhoz hasonlóan – maga a zenekar is kissé nagynak tartja a Three Dollar Bill, Y'all és a Significant Other között levezényelt ugrást, és a harmadik nekifutás előtt nagyon határozottan meg is kínálták némi reménnyel a debütalbum híveit (Borland: „Szerintem aki ismeri és szereti az első két albumunkat, az az újat is kedvelni fogja. Olyan, mintha az első lemezt kereszteztük volna a kettessel, és persze hozzá is adtunk új ízeket."), a Chocolate Starfish And The Hot Dog Flavored Water viszont összességében még messzebbre kergette a korai éra híveit, mint ahol addig álltak. A lemezcímet egyébként hasonló értetlenkedés fogadta nagyjából minden oldalról, főleg miután kiderült, hogy nem valamiféle munkaközi változatról van szó, hanem tényleg ez a hibbant szókapcsolat kerül majd fel a hármas lemez frontjára. Volt olyan elképzelés is, hogy mindez az 1995-ös Smashing Pumpkins-album, a Mellon Collie And The Infinite Sadness címének kifigurázása, utóbb azonban kiderült, hogy egy belső zenekari poén terméke. Durst: „Ez volt az én verzióm a Beatles Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Bandjére. Én voltam a seggfej, a többi srác pedig lehetett a hülye."

Bő egy hónappal a lemezmegjelenés előtt aztán a banda az előzetes kislemezekkel is bizonyította, hogy könnyen kiismerhető, illetve slágerben szegény biztosan nem lesz a friss anyag, hiszen egy időben mindjárt két single is kipottyant: a My Generation és a Rollin' (Air Raid Vehicle). Természetesen mindkettőhöz készült klip is, és bár a zenei/filmes utalásokkal bőséggel kitömött, alapvetően rockosabb megközelítésű My Generation jól futott az MTV-n, meg sem közelíthette a Rollin' elsöprő sikerét. Utóbbihoz Ben Stillert és Stephen Dorffot is sikerült rávenni némi vendégszereplésre, illetve egy szép nagyot meríteni az öniróniából, ha már egyszer amúgy is piros sapkás tinédzserekkel kezdtek megtelni az utcák. Ilyen szépen megágyazott közegbe sikerült megérkeznie 2000. október 17-én a Chocolate Starfish... albumnak, a fogadtatást pedig nyugodtan nevezhetjük pozitívnak. A lemez kapásból a Billboard 200 első helyén nyitott, és mindjárt a megjelenés hetében elkelt belőle 1.054.511 példány az Államokban, amivel a rockalbumok kategóriájában a mai napig csúcstartó. Később aztán még egy hetet töltött a kiadvány a Billboard élén, miközben tizenhárom országban kapaszkodott fel a platina státuszig, és mellesleg Amerikán kívül is fogyott belőle több mint tízmillió példány (plusz összességében hétmillió körül odahaza).

Ha mindez önmagában nem lett volna elég, a zenekar menedzsmentje, a The Firm egyenesen a hírhedt, dél-kaliforniai Playboy-kastélyba szervezte le az album megjelenési partiját, az MTV pedig egyórás különkiadást szentelt Durstéknek, amelyet személyesen tisztelt meg többek között Chino Moreno (Deftones), David Silveria (Korn), Mark McGrath (Sugar Ray), Brandon Boyd (Incubus) és Xzibit is. Tökéletesen jellemző módon annak idején maga Durst kereste meg a zenetévé producereit a különkiadás ötletével, és bár kezdetben az MTV bizonytalankodni látszott, a lemez elsöprő fogadtatásának köszönhetőként az énekes végül társműsorvezetőként, teljesen a saját elképzelései szerint tevékenykedhetett, ami hű képet ad az akkoriban minden lehetséges irányban túlcsorduló Bizkit-őrületről. Az ellentábor közben már a lemezmegjelenést közvetlenül megelőző 2000-es MTV Video Music Awards díjátadója óta csak a fejét fogta, ahol a zenekar Christina Aguilerával lépett színpadra, a vaskalapos rockereket végső elkeseredésbe kergetve. Nem mintha ez különösebben számított volna, a banda gyakorlatilag nem tudott olyan irányba lépni ekkoriban, amivel nem újabb lemezszázezrek eladását generálta volna.

Ebben az időszakban így vagy úgy, de mindenki Durstékkel foglalkozott a színtéren (a kornos James „Munky" Shaffer például konkrétan elnézést kért a sajtóban azért, hogy segített a bandát a világra szabadítani), ám ez az egész tünékeny rémálom lett volna igazán maradandó dalok nélkül. És ez az a pont, ahol a Chocolate Starfish... nem szimplán jól, de egyenesen fenomenálisan teljesít. A poénra vett beköszönés, a negyvenhét fuckkal, egy szokásosan zseni Borland-minimálriffel és a hírhedt Reznor-beeffel kidíszített Hot Dog után olyan sorozásba kezd a banda azonnal az agyba égő slágerekkel, ami egészen páratlan. A lemez első fele egy karrierösszegző best-ofnak is elmenne, mindehhez pedig a Terry Date segítségével kikevert, egyszerre rádióbarátságos, jól artikulált, mégis kellő súllyal megdörrenő hangzás nyújt hihetetlen alátámasztást. A már ismert My Generation és Rollin' társaságában is szilárdan megveti a lábát a Full Nelson és az utóbb szintén klipesített My Way, de ugyanúgy ott a slágerpotenciál a Livin' It Upban és a The One-ban is. „Okosabb" megközelítéssel ma már talán több albumra osztaná szét a banda ezeket a brutálisan erős témákat, ekkoriban azonban ez a szempont egyáltalán nem számított, hiszen a zenekar kreativitása csúcsán járt.

A B oldal ezt a rádiós potenciált már nem hozza, de ez talán már nem is volt cél, ide olyan érdekességek kerültek, mint az Xzibit vendégeskedésével rögzített DJ Lethal- (vagyis törzskönyvezett hiphop-)nóta, a Getcha Groove On, vagy az album egyik rejtett gyöngyszeme, a Scott Weiland által felénekelt Hold On, amelyről a nagy rohanásban utóbb mintha maga a csapat is megfeledkezett volna. Persze felkerült végül ide is a Take A Look Around, amit hülyeség is lett volna lehagyni és filmzeneként „elbújtatni", hiszen ízig-vérig Bizkit-dal lett ez is, ráadásul a lemez második felének ívébe is tökéletesen passzol. Az sem véletlen, hogy amikor közönségszavazásra bocsátották a kérdés, hogy mi legyen az ötödik kislemezre másolt dal a Chocolate Starfish...-ről, a rajongók a Boilerre böktek rá a legnagyobb számban (készült is hozzá egy kellően szürreális, horrorba hajló klip). Az It'll Be OK ilyen környezetben talán kevésbé tud emlékezetes maradni, DMX, Redman és Method Man társaságában (a Swizz Beatz által jegyzett alapokra) újramelegítik aztán még a Rollin'-t, ami inkább illett volna a kislemezes extrák közé, de a felhabosítás ellenére az marad az anyag, ami addig is volt: egy faltól falig tökéletes album.

A hallgatóság reakciója ennek a hú leképeződése, a zenekar egyszeriben a szupersztárok ligájában találta magát, és erre a leghatározottabban nem voltak felkészülve. Nem túlzás, hogy a fejlemények még a zenekar tagjait is megdöbbentették, vagy akár meg is rémisztették. Borland: „Sosem gondoltam volna, hogy a Limp Bizkit ekkora lesz. Egyszerűen nevetséges volt. Egy ponton a dolgok annyira nagyra nőttek, amilyet még sosem láttam." Durst: „Valahogy egy pillanatra mi lettünk a nagy dobás. Ez mindenkit teljesen összezavart. Akkoriban nem gondoltam magamra hírességként, mégis mindenki akart belőlem egy darabot. Úgy éreztem, célpont vagyok, az első számú közellenség. Nem tudtam, hogyan kezeljem ezt. Bárhová is mentél, úgy érezted, mintha folyton figyelnének, és az életed már nem is a tiéd lenne. Mindig rajtam kellett, hogy legyen az a piros sapka. Minden alkalommal, amikor leszálltam a buszról vagy interjút adtam, előbújt a piros sapkás srác, így nem kellett kiadnom magam. Az emberek ebből táplálkoztak, tiszta téboly volt. Utálták, de szükségük is volt rá – mindenki akart valamit ettől a sráctól. Ő volt az én Tyler Durdenem, így tudtam megbirkózni az egésszel."

A megjelenést követő turnék egy egyéb fellépések is ehhez hasonló, hisztérikus hangulatban zajlottak, és igazából csak idő kérdése volt, hogy mikor okoznak a felfokozott érzelmek valódi bajt. A dolgok végül 2001 januárjában, az ausztrál Big Day Out fesztiválon fordultak igazán rosszra, amikor a szervezési hiányosságok miatt kezelhetetlenné vált tömeg több embert is maga alá préselt a színpad előtti részen a Limp Bizkit fellépése alatt, és a 16 éves Jessica Anna Michalik életét sajnos nem sikerült megmenteni. A Woodstock-balhé után a sajtó mondhatni rutinból ugrott a zenekar torkának, nem zavartatva magát attól a ténytől sem, hogy a banda előzetesen is felhívta a szervezők figyelmét a biztonsági intézkedések elégtelenségére, illetve az elszabadult indulatokat látva a koncertbe iktatott tizenöt perces szünetben (miközben az egészségügyi személyzet a sérültek kimentésével foglalatoskodott) csitítani igyekezett a tömeget, majd egy újabb szünetet is beiktattak. A történtek azonban menthetetlenül rájuk égtek, és mindennek ráadásul hosszabb távú hatásai is voltak. Borland: „Ez volt az egyik oka annak, hogy kiléptem a zenekarból. Hirtelen elkeseredtem... elvette mindennek a színét és az ízét, és rájöttem, hogy amit csinálunk, az hihetetlenül veszélyes lehet."

Természetesen az említett eset csupán egy csepp volt abban a pohárban, amelynek túlcsordulása elvezetett a gitáros 2001 októberében bejelentett (ideiglenes) távozásához, hiszen a Durst/Borland páros egy idő után jellemzően már semmiben nem tudott egyetérteni. Borland: „Továbbra is lehettem volna a Limp Bizkit gitárosa, de zeneileg már nagyon untam. Ha folytattam volna, az csak a pénz, és nem a valódi, őszinte zene miatt lett volna, én pedig nem akartam hazudni sem magamnak, sem nekik, sem a rajongóknak." A mából visszanézve persze már – kaján vigyorral – látjuk, hogy az akkori dráma, majd a „baráti" elválást utóbb magától értetődő módon követő sajtóbeli üzengetés átmeneti állapotot jelentett a zenekar életében. Később Borland is rájött, hogy hiába csinál „őszinte" zenét az öccsével, ha arra nagyságrendekkel kevesebb ember kíváncsi, illetve Durst is realizálta a mázolt képű gitáros által a Bizkithez hozzáadott értéket, ami utólag bizony nagyon hiányzott. A lényeg az, hogy hősünket a 2005-ös The Unquestionable Truth (Part 1) EP-n már újra a fedélzeten köszönthettük, és máig elmaradhatatlan részét képezi a Bizkit-arculatnak.

Ennek ellenére abban egy percig se kételkedjünk, hogy megszedte a maga áldozatát a zenekar topligás sikerkorszaka, annak minden áldásával együtt. Durst: „Kétségtelenül voltak jó időszakok, de a kiadónk nyomás alatt tartott minket, hajszolta a dollárokat. Érdekes időszak volt ez az életemben. Rengeteg negatív dolog bukkant fel a sajtóban, a példaképeim és az általam kedvelt zenekarok tagjai, például Trent Reznor és mások is egy csomó szarságot beszéltek rólam." Nyilvánvalóan túl sok minden, túl hirtelen történt Dursték környékén, igazából feldolgozni sem maradt idejük a történéseket, ami a Significant Other megjelenése és a Borland kilépése közötti alig két és fél év (!) alatt velük megesett. Borland: „Szerintem sok embernek időbe telt, mire túltette magát azon, hogy mennyire idegesítően szem előtt voltunk abban az időszakban. Amikor ennyire a képükbe vagy nyomva, nem tudnak szabadulni tőled, és ekkor jön az, hogy »annyira elegem van, hogy folyton ezt a fazont látom«. Ma már olyannak láthatják a zenekart, amilyen. Fogalmunk sem volt róla, mit tesznek majd velünk ezek a számok. Visszatekintve nem is értem, hogyan történt, ez egyszerűen egyike a hihetetlen dolgoknak az életben. Az a lemez volt a mi titánunk. Minden koncertünkön rengeteget játszunk a Chocolate Starfishről... és ennek így is kell lennie."