Az Inferno zenekar kislemezként jelölte meg a cd-jét, bár először a demók közé soroltam, de akkor legyen itt. 2000-ben alakultak, első demójuk két évvel később készült, ami után tagcseréltek, ahogy az egy rendes zenekarhoz illik.
|
megjelenés:
2004 |
|
kiadó:
szerzői kiadás |
|
pontszám:
3 /10 Szerinted hány pont?
|
A zenét hallgatva először azt hittem, valami modern metal lesz ebből, amíg be nem jött az ének. Nagy Imre hangja mintha Kalapács József és Vikidál Gyula keresztezése lenne, a frazírok pl. teljesen Hammerjózsit idézik (olyan kis "nyekkenésekkel" tarkítva, nem tudom jobban jellemezni), szóval ez visszarepített a nyolcvanas évekbe rendesen. Furcsa módon az első tételnél a szóló teljesen más hangnemben szól, mint maga a dal. Hm... A nótaszerkezetek sem az igaziak, kicsit esetlenek, és valljuk be, némelyest buta riffeket hallhatunk végig. Valahogy nem érzem, hogy kialakult volna az arca a zenekarnak, olyan "átlagzúzósmetalos" riffeket hallhatunk, de egy olyan témát nem sikerült találni, amire felkaptam volna a fejem. Kicsit olyan, mintha kisiskolás riffekre régimódi Pokolgépes éneket raktak volna. Hosszú távon idegesítő is ez a fajta ének, túl modoros, kb. annyi természetesség van benne, mint tíz plázacicában. A szövegritmizálás nem kevésbé érdekes, olykor mintha nem találná az ütemet a fiatalember. Az utolsó dal egészen reményteljesen úgy indul, mintha ebből ki akarna bontakozni valami, aztán gyorsan le is fojtják az egészet, és oda nem illő témákkal folytatják. Elég véletlenszerűen épül fel ez a nóta.
A csapat amúgy az Akelával turnézik és az tény, hogy az Akela közönségének teljesen megfelel ez a zene is. Aki meg szeret bennragadni a nyolcvanas években, annak nosztalgikus múltidézés lehet, de ha valaki inkább a mában szereti érezni magát, annak bizony vicces ez a zene így 2005-ben.
Sorry, srácok, de ma ez a zene csak a kiskocsmák közönségének lehet elég.
