Ha a nulladik Ihsahn-szólólemeznek minősülő Prometheust is ide számoljuk, Vegard Sverre Tveitan immár két évtizede szólóművészként tevékenykedik, és ez esetben illik a szóló és a művész kifejezéseket is a lehető legszigorúbb értelemben venni. E húsz év alatt hősünk bejárta az extrémmetal-paletta nagyjából teljes egészét, és el is jutott a két végpontba a slágerekkel és '80-as évekbeli hatásokkal kitapétázott Arktis.-szal, illetve az embert próbáló impovizációkkal kísérletező Das Seelenbrechennel, legalábbis az én olvasatomban. Egy-egy új megjelenés előtt gyakran el is gondolkodom, hogy ugyan honnan nyerhet még inspirációt olyasvalaki, aki nagyjából minden arcvesztés nélkül bejárható úton végigment már, és többé-kevésbé elégedettnek is mondja magát saját státuszával és zenészi szabadságával? Nos, Ihsahn-rajongónak lenni azért is remek móka, mert pontosan tudhatod, hogy a fentiek ismeretében is biztosan meg fogsz lepődni az új dalok hallatán.
Az aktuális újdonság egyik felét máris megadja maga a formátum, hiszen egy újabb teljes értékű LP helyett Ihsahn ezúttal két EP-t szabadít ránk, amelyek mintegy egymás komplementereként funkcionálnak majd. Először a Telemark névre hallgató középlemez érkezett meg, amely a hajdani Császár durvább oldalát mutatja meg, és az év későbbi részében várható ennek fordítottja, ahol majd a lágyabb dolgai kerülnek előtérbe. Érdekes megközelítés a kétfrontos támadás, és bár nem vagyok meggyőződve róla, hogy ez volna a legszerencsésebb kivitelezés, minden korábbinál egyértelműbben láthatóvá teszi a notoddeni „remete" csaknem skizofrén világát, ahogy ki-be járkál a dallamos, éteri és a nem embernek való dimenziók között. Ahogy az interjúkban olvasom, a szülőhelyéről elnevezett Telemark EP megszületésében lényegi szerepe nem is neki, hanem feleségének, Heidi „Ihriel" Tveitannak (Starofash) volt, aki egy ideje folyamatosan zaklatta már a férjét egy vissza-a-gyökerekhez koncepciójú, kizárólag norvég nyelvű anyag gondolatával.
Alapesetben mindösszesen három dalról van itt szó, amit kissé fura módon toldottak meg annyival, hogy egy EP-nek megfelelő mennyiségű tartalommal bírjon. A Telemark-trilógia pedig nem is hazudtolja meg az előzetes szándékot, a dalok vázát igazi pusztító, oldschool riffek adják, a tempó hasonlóan kíméletlen, hogy aztán az éjjelente alvó felesége mellől (közben nyilván tüdőbajos, gonosz kacajokat hallatva) a stúdióba belopózó Ihsahn hozzátegye azokat a rá jellemző finomságokat, amelyek miatt elsőre felismerhetők a keze alól kikerülő témák. Zenekari produkcióról „természetesen" ezúttal sincs szó, a már ismerősként üdvözölt Tobias Ørnes Andersen doboson és Jørgen Munkeby szaxofonoson kívül ezúttal sem volt másnak bejárása ide. A nyitó Stridig mindjárt úgy vág pofon, mint egy nyílt terepen elkapott hóvihar, lehengerlő, kíméletlen erővel, a természet (amely központi témája ennek az EP-nek) eredendő zordságával. A Nord ezek után akár nyugalmat is hozhatna egy megfontoltabb túra képében, de az ihsahni ritmusképletek újfent inkább csak csavarnak egyet a hurkon.
A címadó, csaknem nyolcperces Telemark két elődje erősségeit egyesíti magában, és általában is elmondható róla, hogy Ihsahn pályafutásának egyik legnagyszerűbb kompozíciója (ilyen kijelentéseket pedig egy efféle életmű esetében a legritkább esetben engedek meg magamnak). Egy egészen valószínűtlen, később is visszalopakodó skótdudás (!) témától jutunk el újra a száguldásig, a sűrű szövetbe szinte természetellenes eleganciával belekapaszkodó fúvós szólamok hátán gyönyörködünk a mellettünk elsuhanó tájban. Egy önmagában páratlan anyagon is egyértelmű csúcspont ez a tétel – és itt nagyjából véget is érnek számomra az érdekességek. Két feldolgozás következik még, Lenny Kravitz Rock And Roll Is Deadje és az Iron Maiden Wrathchildja. Utóbbi beleillik persze a legkoraibb hatásokat, gyökereket feltáró koncepcióba, éppen ezért magyarázható is a jelenléte, éppen csak (számomra) feleslegesek és idegennek hat a másik darabbal együtt. Egyik feldolgozás esetében sem volt cél az eredeti struktúra szétcincálása, leginkább tiszteletadásról van szó, amit korrekt módon sikerült is kivitelezni (a Maiden-dal esetében egy kis easter eggel kiegészítve).
A Telemark EP lényegét adó három dalt pontozni talán indokolatlan volna, a legfontosabb úgyis az, hogy a hallgatóság szeme most sem maradt szárazon, és velem együtt szerintem már most mindenki a soron következő EP-re vár, amellyel együtt az élmény remélhetőleg teljessé válik.
Hozzászólások