Shock!

október 21.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

High On Fire: Luminiferous

0416hofcA High On Fire a folyamatos minőséget tekintve talán az egyik legmegbízhatóbb monstrum a metal univerzumában. Keverd össze a Motörhead zabolátlanságát a Black Sabbath sötét hangulatával, tégy hozzá csipetnyi ős-black metalt (Venom, Celtic Frost), és az egészet öntsd nyakon a klasszikus thrash/hardcore csapatok intenzitásával – Matt Pike zenekara annyira egyedi, hogy közel s távol még csak hasonló zenét sem játszik senki. Persze bizonyos elemek visszaköszönhetnek itt-ott, de ebben a komplex formában biztosan nem. Nekem például zenei értelemben kicsit mindig sántított a gyakran emlegetett Mastodon-párhuzam, talán csak az atlantai csodacsapat egészen korai dolgai kapcsán merném kimondani a rokonságot. A nyilvánvaló múltbeli kapcsolódások (a korai közös turnék – lásd a 2003-as, híres-neves gödöllői Mastodon / High On Fire-koncert itthon már-már legendás emlékezetét! –, illetve a megmaradt jó emberi kapcsolatok) mellett vagy annak ellenére a két zenekar két világ. Ugyanakkor hatásukat tekintve nagy valószínűséggel külön-külön is az ezredforduló utáni másfél-két évtized meghatározó szereplői között szerepelnek majd a korszak underground történéseit leltározó összefoglaló művekben. A hazai színtéren is sokan tekintenek istenként a hármasra, amire minden okuk megvan.

megjelenés:
2015
kiadó:
eOne
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 26 Szavazat )

Az előző albumhoz hasonlóan a Luminiferoust is a Converge-gitáros és stúdióguru, Kurt Ballou salemi stúdiójában vette fel a zenekar. A nyitó The Black Plot mindjárt a legszebb High On Fire-hagyományokra épül, és erősen emlékeztet a 2005-ös Blessed Black Wings albumra, amely egészen eddig talán a zenekar legkerekebb dalfüzérének számított. Ezt követően a Carcosa mennydörög: kíméletlenül menetel, közben mégis ott van benne egy hihetetlenül lelazult érzés. Telitalálat, kivédhetetlen dal. A The Sunless Yearst szintén telepakolták jellegzetes, csak rájuk jellemző ízekkel, Matt horzsoló ősember-orgánuma ellenére is magával ragadó, kellemes hullámzás járja át az embert, ráadásul levezetésként bejön egy akkora kiállás és Pike-riff, amit ha egy rockzenész egyszer követ el életében, már boldogan halhat meg. Hihetetlen feelinges téma, a lemez egyik csúcspontja. A Slave The Hive kissé slayeres tempóval gyilkol, hogy kellőképpen előkészítse a terepet a kimértebb The Falconist számára, amely úgy indul, mint valami középtempós, klasszikus Motörhead-dal, Pike pedig már-már mesélős, sztorizós jelleggel énekli a lemez talán legfogósabb refréntémáját. A számot záró Trouble/korai-Metallica jellegű ízes témázgatás újabb színt ad az albumhoz. Nagyon metal a legszebb '80-as évek-beli hagyományokkal!

A Dark Side Of The Compass a „sötét oldalt" igyekszik előhívni: olyan, mint egy fekete mise, amit az egyházból kitagadott, betépett papok celebrálnak. A The Cave a maga torzított pszichedelikus hatású énekével a lemez másik csúcspontja a The Sunless Years mellett: egyrészt alig rejtett tiszteletadás a korai Black Sabbath munkássága előtt, de közben mégis hamisítatlan High On Fire. A címadó Luminiferous ismét a lovak közé csap, ez a lemez legrövidebb és egyben legagresszívebb tétele, a záró The Lethal Chamber viszont ezzel szemben lassan, de fenyegetően építkezik, és Pike is végigacsarkodja. Ezt a számot nem érzem akkora telitalálatnak, mint egyik-másik itt szereplő társát, de azért így is simán hozza az elvárható szintet.

A High On Fire továbbra is egészségesen hosszú dalokban gondolkodik, de ennyire fogósnak még nem éreztem egy korábbi lemezüket sem. Kétségtelen, hogy továbbra is Pike a főszereplő, összetéveszthetetlen, ahogy valamelyik Gibson gitárjával (mikor melyiket használja...) és ráspolyos orgánumával immáron másfél évtizede vezényli a gonosz harci indulókat, ráadásul remekbeszabott, emlékezetes szólókkal spékelte meg a dalokat – ezek sokszor akár önálló kis kompozícióként is értelmezhetőek. Ugyanakkor itt alkalmazott beteges húrtépései számomra sokkal inkább fakadnak a Hanneman / King / Holt iskolából, mint az Iommi által inspirált doomster hagyományokból. A ritmusszekcióról szintén csak a legnagyobb tisztelettel lehet szólni: Des Kensel hihetetlenül intenzív és kreatív módon dobol, de anélkül, hogy szétverné a dalokat, klasszis teljesítmény, amit a Luminiferous-ön összeüt. Az egygitáros felállás miatt sem lehet egy pillanatra sem hiányérzetünk, mivel a Zeke-ből már közel egy évtizede megérkezett Jeff Matz hasonló minőséggel tölti ki a teret, mint annak idején mondjuk szegény Dimebag mellett Rex a Panterában. Félelmetes, hogy ezt az orkánerejű hangképet hárman szolgáltatják. Ráadásul a lemezborító is telitalálat, hol van már a 2005-ös albumborító repülő sárkánya?

Ez eddig konkrétan az év lemeze – a mocsok-vonalon mindenképpen, de megkockáztatom, hogy a teljes rock/metal szcénában is. Pike feladta a leckét mindenkinek, aki ma él és mozog az undergroundban! Már csak egy klubkoncert hiányzik az A38-on – mondjuk a Karl Agell vezette King Hitterrel közösen –, és ott süllyedne el a hajó. Pont.

 

Hozzászólások 

 
#7 Codename333 2016-07-30 10:08
Kicsit fura.Én hatalmas Sleep rajngó vok.Viszont ez a banda enegem teljesen elkerült .Aztán a zenét között botladozva youtube-n rátaltam erre a lemezre. Lett is egy új kedvencem :) Matt Pike-ot nagy arcnak tartottam mindig is.Sleep után kicsit erős nekem de Kurva jóóóó
Idézet
 
 
+1 #6 Venomádi 2015-07-03 11:40
De a Blessed Black Wings egy hatalmas mű. Nálam etalon azóta is, és a már említett Sunless years a Blessed lemez Brother in the wind "dallam"világát hozza vissza nekem egy kicsit.
Idézet
 
 
#5 valarmorgulisz 2015-06-28 15:47
"Ez eddig konkrétan az év lemeze ". Tény, hogy jól sikerült, de eddig nem is igen készültek mondjuk hatalmas művek még. Viszont egészen hamar fog változni ez a dolog, ugyanis július 10-én megjelenik (hivatalosan is) egy bizonyos Between The Buried and Me Coma Ecliptic, ami egészen konkrétan egy mestermű, és ehhez fogható zene nem akad minden évben. Úgyhogy nálam ők a nyerők eddig. Ahogy láttam Szilvi hallgatja már hetek óta :)
Idézet
 
 
+2 #4 M.L. 2015-06-27 08:51
A The Cave nyitó/vezértémája leszakította az arcomat. Csont nélkül az év lemeze eddig, nehéz dolga lesz a Fear Factorynek!
Idézet
 
 
+3 #3 Venomádi 2015-06-26 11:14
A Sunless, és a Cave piszok erős témák. Egyelőre én is azt mondom, hogy ezek elviszik nálam a lemezt. A többivel sem lesz gond.
Idézet
 
 
+5 #2 Chris92 2015-06-26 10:35
A De Vermis után magasan volt a léc, de persze ostobaság lett volna Pike mesterben nem bízni, valami eszelősen jó lemez lett ez is. Pedig nem változtattak az eddig bevált formulákon csak a témák lettek még zakatolóbb, kocogósabb tempójúak mintha csak egy Trouble-Metallica-Sleep hibridet hallanánk. A hangzás még külön kedvencem egyszerre sűrű és szőrös mégis betonerős, tökéletesen kidomborítva minden hangszert.

Év egyik legjobbja, én is örülnénk egy koncertnek.
Idézet
 
 
#1 Necrofaust 2015-06-26 10:11
Hát, én eddig 2x hallgattam meg, de (eddig) nekem mind az előző, mind a Snakes for Divine és a Blessed Black Wings lemeznél bőven gyengébbnek tűnik.

Reméljük néhány hallgatás után megváltozik a véleményem!

Amúgy egy hajós bulit már én is nagyon elviselnék!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Peter Gabriel - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. május 6.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Nitzer Ebb - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.