Shock!

július 20.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Helmet: Dead To The World

helmet_cFurcsa egy barátság a miénk, a Helmeté meg az enyém. Az 1998-as feloszlásig tartó időszak alapján a legnagyobb kedvenceim között a helye a New York-i triónak (olykor kvartettnek), hiszen leszállítottak három zseniális lemezt, meg egy „csak" nagyon jót, rendkívül szimpatikus volt a sztárallűröktől mentes, egyszerű kiállás, az agyas nyilatkozatok, a ravasz dalszerkezetek, az adrenalintól szétfeszülő staccato riffelés, az össze-visszakavart ritmusképletek, pláne a Just Another Victim a Judgment Nighton. És amikor kimúlt a dolog, úgy voltunk vele, legalább szépen lett vége. Aztán 2004-ben Page Hamilton elkövetett egy hatalmas hibát: hiába tudta pontosan, hogy John Stanier és Henry Bogdan nem állt kötélnek, nélkülük is visszahúzta fejére a sisakot.

És a tökfödő azóta is csak lötyög a kobakján, beszéljünk bár a remek zenésztársakkal (John Tempesta, Chris Traynor, Frank Bello) felvett és megturnéztatott Size Matters-ről, ami első hallásra hatalmas csalódást okozott, és amit később megkedveltem ugyan, de szinte soha nem hallgatom, vagy épp az izzadságszagúan középszerű Monochrome-ról. De legutóbbi eljövetelük, a felemás Seeing Eye Dog sem vett le a lábamról, inkább ez is olyan volt, amit sokkal jobban szerettem volna szeretni, mint amennyire sikerült – és amennyire megérdemelte. Ráadásul már a hetes korong óta is eltelt bő hat év, épp annyi, mint amennyi a „hivatalos megszűnés" alatt, eközben meg csak a nosztalgia ülte torát, lévén mind a Meantime-ot, mind pedig a Bettyt körbemutogatták a huszadik évforduló kapcsán. Úgyhogy vitán felül ideje volt már gatyába rázni a renomét.

megjelenés:
2016
kiadó:
earMUSIC
pontszám:
4 /10

Szerinted hány pont?
( 15 Szavazat )

Vagyis ideje lett volna, mert hát ehhez képest a remek borítóba csomagolt Dead To The World az eddigi leggyengébb Hamilton & Co.-anyag lett. Irányt tévesztett, sokszor enervált dalcsokor, amiben alig emlékeztet valami az ereje teljében lévő Helmetre. De komolyan, még Mr. Hamilton sziklaszilárd és atomóra-pontosságú riffelése is csak elvétve bukkan fel, a többiekre meg igazából kár is szót fecsérelni, mint ahogy arra is, hogy újfent változott a basszusgitáros személye (Dave Case az új tag, ha valaki mégsem tudna az információ nélkül élni). Az agyasan agresszív megoldások helyett pedig kapunk helyenként beatleses, még többször pedig mondjuk a Smashing Pumpkins témáira emlékeztető, elszálltan radírozó témákat. A legpetyhüdtebb pillanatokban pedig még az is eszembe jutott, hogy ennél azért még az új Green Day is dinamikusabb volt: előbbire példa lehet a címadó vagy a Look Alive, az utóbbira pedig a Expect The World gajdolása. A mélypont mindezzel együtt is a lemez közepén negédeskedő Elvis Costello-feldolgozás, a Green Shirt, amit remélem, komolyan gondoltak, mert viccnek azért kemény lenne. Ráadásul Page hangja az idők folytán sajnos semmivel sem lett jobb, így aztán igen nagy szereptévesztés a részéről, amikor igazi dallamokkal próbálkozik. Márpedig elég gyakran megteszi.

Ha őszinte akarok lenni, igazából talán csak három-négy szám tetszik, az olyanok, mint a régi időket (és a Stone Temple Pilots Vasoline-jének főtémáját!) megidézően csavaros Die Alone, meg a többinél kicsit kreatívabban összepakolt Bad News és Red Scare kettőse. Viszont a minden bizonnyal húzódalnak szánt, emiatt két változatban is szereplő Life Or Death olyan eseménytelenül fut le, mint egy tisztújító közgyűlés a KDNP-ben, amikor pedig a számomra rendkívül idegesítő énektémákkal támadó I Love My Guru végén a főnök dühödten azt ordítja, hogy „Shut the fuck up!", sajnos már én sem tudok másra gondolni.

Page Hamilton még mindig a rockvilág egyik legszerethetőbb figurája, koncerten zseniális, fellépés után akár órákig fényképezkedik a rajongókkal, közvetlen és vicces, az időseknek előre köszön, és tutira kimossa maga után a kádat is, de ettől még a zenéje mostanában sajnos nem az igazi. Szürke eminenciások szürke muzsikája, aminek nemhogy ötven, de még öt árnyalata sincs.

A Helmet március 2-án Budapesten koncertezik. További részletek itt.

 
FacebookGoogle bookmarkMyspace bookmarkIWIWSatartlapDel.icio.usTwitterLinkter.huvipstart.huDiggUrlGuru.huBlogter.hu

Hozzászólások 

 
+1 #5 metanor 2017-01-03 17:13
Ekkora fost......hallgathatatlan
Idézet
 
 
+1 #4 James Smith 2016-12-07 22:50
Kedvelem a Helmet zenéjét (Nem a kedvenc csapatom, elvagyok velük. ) de ez az album kurva gyenge és egyetértek a kritikával.
Idézet
 
 
+12 #3 Ric$ 2016-12-07 14:25
Idézet - sohamaar:
Szerintem nem benned van. Nálam 7/10. Emberünk elég érdekes stílusban ír és érdekesen pontoz.


Andor zseniálisan ír. Azon ritka újságírók egyike, akinek akkor is elolvasom az írását, ha szögegyenest mást gondolok. (Nagyon ritka eset, az is igaz.) Teljesen megértem az álláspontját, a pontszámát is, több barátom hevesen egyet is ért vele. Én vagyok egy jórahallgató-túllelkesedő csávó, de ezzel tisztában is vagyok. :)
Idézet
 
 
+2 #2 sohamaar 2016-12-07 14:14
Szerintem nem benned van. Nálam 7/10. Emberünk elég érdekes stílusban ír és érdekesen pontoz.
Idézet
 
 
+11 #1 Ric$ 2016-12-07 12:56
Az első hallgatás után csont nélkül egyetértettem volna Veled Andor, de aztán párszor lepörgettem, és én valahogy megszerettem. (Mondjuk én a Monochrome-ot is jobbnak hallom.) Nem hibátlan, de nálam lett belőle egy 8-as. Aztán könnyen lehet, hogy a hiba bennem van. :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Biztonsági kód
Frissítés

Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.