Shock!

szeptember 23.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Grand Mexican Warlock: Hell Sweet Hell

gmw_cEnnek a lemezismertetőnek van is értelme, meg nincs is. Van létjogosultsága, mert orbitálisan nagy hiba lenne szó nélkül elmenni a Grand Mexican Warlock második lemeze mellett (mint ahogy hülye fejjel elfelejtettünk megemlékezni a bemutatkozó Aeonsról), ugyanakkor nincs sok jelentősége, mert az égvilágon semmin nem fog változtatni. A nagyvilág nem fog jobban tudomást venni a Nagy Mexikói Boszorkánymesterről, mint ahogy nem vesz tudomást a Turboról, az Isten Háta Mögöttről, meg az Angertea-ről sem, vagy épp korábban a Barbaróról és a Necropsiáról. (A kiragadott példák természetesen teljesen önkényesek és tetszőlegesen bővíthetők más igazi egyéniséggel bíró csapatokkal.) És a nagyvilág kitétel alatt most nem a dekadens és hanyatló nyugatot, és nem is a még dekadensebb és hanyatlóbb keletet értem, hanem a szélesebb embertömegeket, ha úgy tetszik, mi magunkat. Mert kicsi a kereslet az igazán újra, a szokatlanra, a beskatulyázhatatlanra. Márpedig a GMW az.

megjelenés:
2014
kiadó:
Mamazone
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 23 Szavazat )

És az volt már akkor is, mikor cirka négy évvel ezelőtt felbukkant, a budapesti underground jól ismert zenészeiből összeverbuválódva, a klubokat hetek-hónapok alatt meghódítva, és első lemezét az állóvíz kellős közepébe hajítva. Már akkor sem lehetett korlátok közé szorítani a bandát, vagy éppen megnevezni a stílust, maximum olyan, csupa p betűs jelzővel lehetett dobálózni, mint progresszív, poszt-rock meg pszichedelikus. Meg el lehetett mesélni, hogy ez itten az Idoru és a Blind Myself egykori dobosának, Szabó Lacinak az agyszüleménye, aki itt inkább gitározik és dalokat szerez, a többiek között pedig olyan arcokat tisztelhetünk, mint Undos (Bodóczy Zoli) a My Small Communityből, Mohácsi Mátyás a Shell Beachből, Hegyi Áron a Jazzékielből, Reich Tomi a Subiból és Somló Dániel az Esclin Syndóból. De ez még mindig nem vitt közelebb a megoldáshoz, és az sem, hogy mindenki olyan bandanevekkel dobálózott, mint a Faith No More (Patton hatását Undos mondjuk tényleg le sem tagadhatná), a The Mars Volta, a Soundgarden, vagy épp a Pink Floyd. Ínyencebbek esetleg hozzátették az Amplifiert meg a Tomahawkot, de hát ez mind-mind másfajta inspiráció, úgyhogy a lényeget ez is csak karcolta. Az Aeonsnak ráadásul volt egy közmegegyezéses hibája is, a tipikus elsőlemezes csapat-betegség: a kevesebb sokkal több lett volna, tizenkét számot tartalmazott bő hetven percben (!), és hát ez egy ilyen viszonylag nehezebben emészthető, teljes odafigyelést kívánó zenéből istentelenül sok, szinte kiszipolyozza az embert, ami nem lenne gond, csak épp emiatt kinek van kedve és ideje gyakran hallgatni?

A Hell Sweet Hellen a tagságában némi átalakuláson átesett csapat (Reich Tomi balra el, Maksi Csaba jobbról be, illetve a lemezfelvételek után Somló Dani is elbúcsúzott) pontosan azt nyújtja, amit várhatunk tőlük. Továbbra is skatulyák nélkül, a kört négyszögesítve, a szögletest gurítva alkotnak, azonban lenyesték a fölösleges zsiradékot, hogy már csak a színhús maradjon: az új anyag már „csak" 54 perces, igaz, a dalok száma is kilencre csökkent vissza, azaz továbbra sem könnyen befogadható rádiós slágerekben gondolkoznak. Egyetlen kivétellel, ez pedig az elsőként klipesített, fájdalmas dallamokkal telepakolt (Undos hangja itt tiszta Chris Cornell!), törékeny szépségű Fisherman's Tale. Az ügetőn felvett, és az ukrán események áldozatainak dedikált klip egyébiránt remekül sikerült, bárkinek érdemes lecsekkolnia! Szóval, ez az egyetlen tétel, ami tökéletesen lineáris felépítésű és nincs négy perces, úgyhogy akár félrevezető is lehetne, ha nem lenne amúgy minden egyes dal egy önálló, külön világ.

A hatások lényegében ugyanazok, mint fentebb említve vagyon, de ezeket tényleg csak érzés szintjén kell kezelni, semmi nyúlás-szag nem jellemző, és itt és most tényleg semmi értelme kielemezni egyesével a dalokat. Teljesen önkényesen kiragadva még három tételről tennék említést: a Resumption For Dummies a tökéletes nyitódal, finom felütése egészen olyan hatást kelt, mintha egy könyvet nyitnánk ki, hogy aztán a negyvenedik másodperc környékén egy némileg RHCP-ös pattogó gitártéma vezessen át a dal játékos komplexitásába. A Hell Sweet Hell a lemez közepe-táján elhelyezkedő instrumentalitásával, kissé álomszerű lebegtetésével némi (bő ötpercnyi) levegőhöz juttatja a hallgatót, és jól rávilágít, mennyire együtt lélegeznek a hangszeresek. Kedvencem azonban a záró Delta, Matyi hipnotikusan pulzáló basszusával, Undos elvarázsolt dallamaival, és Somló Dani elegáns, a háttérbe húzódva is mindennek megfelelő alapot adó dobjátékával. Meg persze a szólók is igen tetszetősek, és azért a bő nyolc perc alatt nyilván van idő szépen kibontani az adott témát. Ez amúgy is jellemző rájuk: nem százféle ritmus/dallam/ütem egymásba bonyolítása zajlik, inkább a kör folyamatos bővítése-tágítása (bár azért egy markáns váltás a Deltában is lezajlik, az ötödik perc környékén).

Nincs értelme többet mondani ennél, ez tipikusan az a szitu, mikor a sok szó csak elfedi a lényeget. Hallgassa meg mindenki maga, merüljön el benne, és jöjjön rá magától, neki mit jelent, mire hasonlít, mit ad! Szépen rászánva az időt és az energiát, mert meg fogja hálálni. Kompromisszumok nélkül, mint ahogy Laciék csinálják, mert csak úgy van értelme.

 

Hozzászólások 

 
+10 #2 frincs 2014-03-23 23:43
Nagyon jó ez a lemez, tényleg nemzetközi viszonylatban is! Kár, hogy viszont a fentiek igazak, és ez a mi "titkunk" marad!
Az elsőt vagy másfél éve nem hallottam, úh. csalhatnak az emlékeim, de tök másmilyen anyag dereng (mintha sűrűbb is lett volna). Az újon pl. egyáltalán nem vettem észre FNM hatást, amire (én is) emlékszem az elsőről. Szóval kreativitási gondok nincsenek. :-)
Eddig 3-4szer hallgattam meg, de nem emlékszem semmire, csak hogy végig mekkora élmény volt (főleg fh-val), ilyen pedig ritkán van manapság (számomra). Hát igen, az ilyenekért érdemes zenét hallgatni!
Idézet
 
 
+7 #1 Tóth Szalai Márton Pablo 2014-03-23 21:19
én az Aeons-tól odáig voltam meg vissza, azóta is gyakran hallgatom, ezt viszont kikapcsoltam a negyedik számnál. de olyan sok helyről kapom a pozitív visszajelzést, hogy szerintem csak kár volt először haverokkal iszogatás közben hallgatni, az első lemezt sem úgy szerettem meg (ennél beigazolódott, hogy talán úgy nem is lehet, kurvára oda kell figyelni rá) egyébként asszem kijött mutatóba előtte 2 szám, na azok tényleg nagyon adták, mintha Patton rugdosná őket picsán hátulról, hogy szart meg közepeset se merjenek csinálni.
ja, koncerten az énekes idegesít.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Voivod - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Stratovarius - Budapest, Petőfi Csarnok, 2010. november 28.

 

Jerry Lee Lewis - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2010. október 31.

 

Wendigo - Budapest, Rocktogon, 2007. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.