Shock!

január 17.
péntek
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Flying Colors: Third Degree

flyingcolors_cTöredelmesen bevallom, a debütáló album idején még semmiképp sem gondoltam, hogy hét évvel és két albummal később is értekezünk majd erről a csapatról, de mégis így alakult. Vagyis a Flying Colors most már mindenképp az egyik leghosszabb élettartamú projektté avanzsált a Mike Portnoy karrierje során létrejött végtelen számú szupergroup közül. Ez egyben persze azzal is együtt jár, hogy harmadik nekifutásra már jóval nehezebb eladnia a produkciót a nagy nevek által generált lelkesedésnek. Ettől függetlenül azért minden bizonnyal akadnak olyanok is a hallgatóság körében, akiknél továbbra is a – méltán – respektált zenészek iránti tisztelet a domináns, és természetesen ezzel sincs semmi probléma.

Bármennyire is eretnek megfogalmazásnak is képes hatni az ilyesmi progger körökben, a magam részéről annak idején kifejezetten üdvözöltem a debütáló album könnyedebb, soft rockosabb hangvételét. Számomra ugyanis épp a populáris dallamvezetés és a tagok előéletéből fakadó magasztosság összeházasítása adta a dolog különleges mivoltát. Épp ezért sokakkal ellentétben nálam nem feltétlenül számított pozitív fejleménynek, amikor a Second Nature album szerzeményeit már érezhetően a tőlük szokványosabbnak mondható mederbe igyekeztek terelni, azzal együtt, hogy a zenei megvalósítás ott is kifogástalan volt. A Third Degree ismét körmönfontabb dalszerkezetekkel, illetve hangszeres fronton a szokásos igényességgel operál, azonban valamiért az eddigi alkalmak közül most érzem a legkevésbé hatásosnak az összképet.

megjelenés:
2019
kiadó:
Music Theories / Mascot
pontszám:
6,5 /10

Szerinted hány pont?
( 15 Szavazat )

Portnoyék aktuális műve kapcsán leginkább az ízletes, ámde szétfolyó sütemény analógiájával tudnám érzékeltetni a helyzetet. Adottak ugyanis a szofisztikált zenei mondatok és apró finomságok, a vezérdallamok azonban nem képesek mindezt kellőképp összetartani. Nyilvánvaló, hogy egy alapvetően a progresszív rock színtérre sorolható zenekar ténykedését nem mainstream pop-rock mércével érdemes hallgatni, azonban ha több meghallgatáson túl sem képes igazán megragadni egy-egy motívum vagy akkordfűzés, ott valami nem kerek. A leírtakból adódóan számomra úgy tűnik, hogy az egyébként kiváló Casey McPherson ezúttal nincs a helyzet magaslatán. Azt ugyan nehéz megállapítani egy efféle formáció esetében, hogy a frontembernek ténylegesen mennyi beleszólása van az énektémákba, a végeredmény azonban mindenféleképp egy kissé nehézkes és természetellenes benyomást kelt, ami sajnos húzza magával a teljes dramaturgiát.

A koncepció érzésem szerint egyfajta eklektikát kívánna felvonultatni, ami egyébként hangszerelés szintjén meg is valósul, azonban ez igazán jellegzetes témák hiányában csak fél eredményt képes kiadni. Hiába az elsőosztályú Deep Purple-stílusgyakorlatok a The Loss Inside-ban, avagy a patinás progrock-elemek az egyik epikus húzónótának szánt Last Train Home-ban, ha a lényegi összetevők legfeljebb középszerűek. Érdekes módon az alighanem félig-meddig gegnek szánt Geronimónál éreztem először, hogy az érdemi dalszerzésen, nem pedig a körítésen van a hangsúly. Kár érte, mert egyébként a felállás továbbra is óriási potenciált rejt magában, Steve Morse-tól pedig a Mélybíborban már nagyjából nyolc-tíz éve nem hallottam ennyi kreatív megmozdulást, mint amennyit ebben a csapatban rendszeresen felvonultat. Hogy jó hírekkel is szolgáljak: a produkciós munka kifejezetten erősre sikeredett. Ritkán tapasztalható módon természetes és organikus hangzást kapunk, amelyen keresztül sok-sok aprósággal elbíbelődhetnek az arra éhes vájtfülűek. Dobfelvételek készítése tekintetében például továbbra is etalonként szolgálhatnak Mike Portnoy ezúttal is végletekig precíz igények mentén rögzített sávjai. Na jó, ehhez a hatáshoz azért a játék sem utolsó szempont...

Kivitelezését tekintve átlagon felüli módon minőségi munka a Third Degree, ezzel együtt azonban a tartalmi részét tekintve nálam alulmaradt két elődjével szemben. Túl sokat markolnak és túl keveset fognak a szerzemények, de könnyen lehet, hogy egy-két helyrepofozott énektémával simán működne nálam is a dolog. Ebben a formában viszont most csak egy langyos pontszámmal tudom honorálni az erőfeszítéseket.

 

Hozzászólások 

 
#2 Goodbye 2019-10-25 09:12
Erős a gyanúm, hogy nagy nevek nélkül sokkal kevesebben vennék meg a banda lemezeit. Nincs az ilyen csapatokkal semmi baj, örüljünk, amíg van minőségi hallgatnivaló. Csak nagy öregekhez képest mégis gyengének tűnik az összkép. Lehet, hogy ehelyett érdemes lett volna a Winery Dogssal készíteni egy albumot, abban a zenekarban kicsivel több lehetőséget látok.
Az új Dragonforceról mikor lesz kritika?
Idézet
 
 
#1 Adam 2019-10-24 15:43
Bántotta a szemem, hogy nincs a cikk alatt hozzaszolas. A Second Nature szerintem kellemesre sikerült, itt azonban az előzetes dalokat hallgatva semmi ingert nem éreztem arra, hogy megismerkedjek a kiadvánnyal. A kiadott dalok alapján az album egy remek és termékeny közös oromzenelesi idoszak eredménye, de semmi több. A Second Nature is hasonló volt, de ott születtek nagybetűs Dalok. Aki teljesen felszabadult zenélést szeret hallgatni nem rossz, de nem is kiváló dalokkal, az ezt a lemezt imádni fogja. A hangzás bika, kulon dicséret és köszönet érte!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Within Temptation - Budapest, PeCsa Music Hall, 2014. március 14.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Apocalyptica - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. február 23.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Wendigo - Budapest, Petőfi Csarnok, 2008. október 31.