Shock!

Az elmúlt év egyik legízlésesebb borítóján meztelen női testen vérrel mázolt (karcolt?) felirat: Wizard Bloody Wizard. Ráadásul a képen állítólag maga Liz Buckingham látható (na persze...), aki főállásban a banda gitárosa, mellékállásban pedig a főnök Jus Oborn hites asszonykája. Széplelkek megnyugtatásául elmondom, hogy inkább piros ételfesték lesz az, mint vér, és egyébként is, ez itt az Electric Wizard, amely – többek között – mindig is arról volt híres, hogy soha semmi másról nem szóltak a szövegeik, mint halálról, vérről, sátánról, (ön)gyilkosságról, erőszakról és meztelenségről, meg persze mindennél erőteljesebben a drogokról. Vagyis széplelkek úgy sem járnak ezen a tájon, és ez teljesen rendben is van így.

A Villanyos Varázsló legutóbbi lemezén, a Time To Die-on egyszerűen elment a falig. Érezte ezt Mr. és Mrs. Oborn is, nyilván nem véletlenül lett az anyag címe sem az, ami, mint ahogy nem véletlen az sem, hogy az addigi leghosszabb lemez után most itt van a legrövidebb (hat dal, alig negyvenhárom percben), és a talán legnehezebben emészthető után itt a legkönnyebben befogadható. Már akinek, nyilván. És persze azt is mindenki maga válogatja meg, hogy ezt üdvözlendő letisztulásként, a fölös mócsingok lenyeséseként éli-e meg, talán a kezdeti időkhöz való visszatérésként, vagy éppen amiatt kezdi el köpködni a bandát, hogy ezzel aztán jól kiherélték saját magukat, és éppen az veszett el a zenéjükből, amit náluk jobban senki nem tudott átadni a hallgatóságnak: a szinte tapinthatóan éjsötét, a gyomrod legmélyébe beszivárgó fagyos, félelmetes hangulat. Utóbbi tábornak is jócskán van igazság a véleményében, a magam részéről mégis azok közé állnék be, akik szerint a WBW igenis frankó lemez lett.

Merthogy ezek a dalok egészen egyszerűen jók, még akkor is, ha néha talán tényleg közelebb állnak a '60-as évek végi, '70-esek eleji metalhoz, mint a halált lehelő, éjsötét doomhoz, mint ahogy az rögtön a nyitó See You In Hellben is megfigyelhető. És igen, a legjobban nekem is a – már csak majd' tizenkét perces hossza miatt is – leginkább doomos tétel, a záró Mourning Of The Magicians tetszik, de úgyszintén zseniális a lemez közepén terpeszkedő Hear The Sirens Scream is, a maga szinte dúdolható gitártémáival. De a főnök egyik kedvelt témáját, a nekrofíliát megjelenító Necromania és a szintén bizarr szexualitást árasztó Wicked Caresses is már második hallgatásra simán ülnek, sőt, nem tekintem tölteléknek az orgonával kibélelt átvezető tételt, a három és fél perces The Reapert sem.

A magam részéről a korábban előszeretettel alkalmazott, tökéletesen szarrá torzítottság jelenlegi mellőzésének is csak örülni tudok, nekem ugyanis nem túl nagy probléma, ha minden korábbinál érthetőbben hallom, miket énekel szaggatott, éles és fájdalmas hangján Jus bácsi. Azt viszont én is kimondottan fájlalom, hogy a legutóbbi lemezeken lényegileg konstans módon megjelenő horror- vagy éppen dokumentum-filmes bejátszások, átvezetők ezúttal teljes mértékben elmaradnak. Egy-kettő tényleg elfért volna! Az pedig, hogy a felállásban a legutóbbi anyag óta már megint voltak átalakulások, szinte szóra sem érdemes, a ritmusszekció itt aztán tényleg átjáróházként funkcionál.

Ennek ellenére nagyon is hallgattatja magát az új Villanybűvész anyag, kicsit talán lelazultabb hozzáállásssal, mint a közelmúltban, és kissé bizony a hallgatótól is nagyobb lazaságot megkívánva, de aki tényleg csak a bomló holttestek bűzét árasztó, és azok vidámságával bíró zenét képes és akar élvezni, annak meg az idei eresztésből ott volt a zseniális With The Dead – éppen egykori Electric Wizard-muzsikos(ok) markáns közreműködésével.