Shock!

augusztus 11.
csütörtök
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Def Leppard: Diamond Star Halos

defleppard_cRepül az idő, de tényleg. Régen mindig azzal élcelődtünk, hogy a Def Leppard jó, ha szökőévenként kijön egy új lemezzel, és alig győztük kivárni, hogy valami történjen Joe Elliotték háza táján, addig a felgyorsult 21. században fel sem tűnik, hogy a leopárdok immár másfél évtizede ráálltak a hétévenkénti albumciklusra. Amikor év elején híre ment, hogy lesz új lemez, úgy éreztem, mintha csak tegnap jelent volna meg a 2015-ös névadó korong. Aztán ezt elmeséltem Draveczki-Ury doktornak, aki megvallotta, hogy benne ugyanez fogalmazódott meg... Persze ezen nem lehet csodálkozni, hiszen olyan értelmezhetetlen mennyiségű információ ömlik mindenhonnan minden áldott nap, hogy tényleg esélyed sincs belegondolni többek között abba sem, hogy hol az új Def Leppard. Szóval lehet, hogy jól is van ez így.

megjelenés:
2022
kiadó:
Universal
pontszám:
7,5 /10

Szerinted hány pont?
( 22 Szavazat )

Annál is inkább, mert Elliottéknak aztán valóan nem szokásuk felesleges kiadványokkal rabolni az időnket, ami mindenkinek jó, hiszen így sosem unjuk meg őket: mire elkészülnek egy újabb művel, már hozzájuk hasonlóan mi is máshol tartunk fejben és könnyebben elfogadjuk a változásokat, vagy mondhatjuk úgy is, kevésbé tartjuk problémának, hogy megint nem a Hysteria második részét csinálták meg. Tudom, hogy nem beszélhetek minden Leppard-rajongó nevében, mert bizonyára ma is akadnak olyanok, akik nem képesek értékelni a poszt-Steve Clark-érát és csak újabb és újabb Pyromaniákkal és Hysteriákkal lennének elégedettek, a Leppard azonban sosem akart visszafelé haladni és kizárólag a múltból megélni, ami előtt illik mindenkinek elismeréssel adóznia.

Ugyanakkor nyilvánvalóan képmutató lennék, ha azt mondanám, hogy tévedhetetlenek és minden anyaguk egyformán közel áll a szívemhez, mert persze, hogy nem így van. Az X-et és a Songs From The Sparkle Lounge-ot jóval kevesebbet hallgattam, mint a többit, de azt most is állítom, hogy a Def Leppard még soha nem tett le az asztalra rossz anyagot. Tudván, hogy kor- és sorstársaik (értsd: soha fel nem oszlott stadionbandák, például Bon Jovi, Scorpions, Metallica, Aerosmith stb.) közül ez senkinek nem sikerült (ezzel biztosan vitatkozni fogtok), azért ez elég komoly fegyvertény. A legutóbbi album nálam például rövid idő leforgása alatt a legkedvesebbek közé került, mert jó érzékkel és kiemelkedő dalok formájában vegyítette az újkori és a klasszikus Leppard-elemeket, amivel örömet szereztek a régi híveknek és még új rajongókat is szereztek maguknak. Valószínűleg már unjátok, hogy a Ghost után itt is a gyerekeimmel példálózom, de az egyik lányomat úgy eltalálta az a lemez, hogy nagy lelkesedésében nem átallott 13 évesen prezentációt készíteni énekórára Elliottékról... Hogy ez mennyire egyedi eset, azt ti mondjátok meg, mindenesetre már akkor nyert ügyünk van, ha a mai tizenévesek közül legalább egy-kettő felkapja a fejét az efféle, hagyományosan értékálló rockzenére.

Az előzmények tükrében kimondottan kíváncsi voltam, hogy ezúttal mivel rukkolnak elő a szimpatikus britek, ami aztán még nagyobb érdeklődésbe csapott át, hiszen kiderült, hogy nem egy, hanem egyenesen két interjút is készíthetek a csapattal (Elliott-tal és Phil Collennel). Emiatt a Universal már március végén megküldte a lemezanyagot, szóval volt időm emészgetni, mindazonáltal a kezdeti benyomásaim azóta sem változtak. A '70-es évek David Bowie-, T-Rex-ízű glam rockjához visszavezető és első single-ként napvilágra került Kick hallatán azt éreztem, hogy a Sparkle Lounge iránya lehet itt a mértékadó, amit az Allison Krauss-szal készített két duett tovább erősített, lévén ilyesmit akkor csináltak a másik country-sztár Tim McGraw-val. Aztán ahogy sor került a többi dalra, úgy vált egyre árnyaltabbá a kép. A lemezt indító Take What You Want imádnivaló riffjei és eltéveszthetetlen harmóniái ugyanis óriási pyromaniás deja vu-t produkálnak, a Rick Savage által jegyzett téma kezdése hallatán valószínűleg csak annak nem sejlik majd fel a Rock Rock (Till You Drop), aki soha életében nem hallotta a '83-as mesterművet.

Hasonlóan klasszik felfogású, de inkább az Adrenalize- és Euphoria-időket eleveníti fel a kiemelkedően jó SOS Emergency, illetve a Fire It Up, míg némileg modernebb formában, de azért bizonyos mértékben visszautal ide a '90-es évek közepének hangulatát ugyancsak felelevenítő ukulelés U Rok Mi és a Kick-hez hasonlóan glam rockos gyökerű Gimme A Kiss. Utóbbi kettőre véletlenül sem mondanám, hogy ott vannak a valaha írt legnagyobb Def Leppard-szerzemények között, semmi okot nem adnak arra, hogy izgatott legyen az emberi fia miattuk, ámbár azt sem lehet mondani, hogy nem kellemesen hallgatható darabok. Nem lehet viszont panasz az olyan kortársabb irományokra, mint a Coldplay/U2-módra lebegős indítású, finom All We Need vagy a jól ismert Leppard-dallamvilágot modernrockba oltó Open Your Eyes. A lemez egyik legjobban elcsípett pillanata is pont egy kevésbé nyilvánvaló tétel, a Slang album hangulatát visszahozó, keleties lüktetésű Liquid Dust, ami személyes favoritom jelenleg. Ezzel szemben az Unbreakable erősen kérdőjeles és véleményes: nem értem, mi szükség volt a dobgépes ütemek használatából adódó táncos gellerre, mert enélkül baromira adná a többszólamú harmóniák által keltett régi Leppard-feelinget, így viszont inkább zavarosnak tűnik az egész. Kihagyott ziccer ez a szám.

A lírák közül a kockáról kockára építkező Goodbye For Good This Time darabját tekintem kiemelkedőnek, mert gyönyörűek a vonós témái és magával ragadó a hömpölygő jellege, na meg Collen flamenco-szólója is igazi unikum benne. Az anyagot záró From Here To Eternity egyértelmű Beatles-utalásaival pedig nagyjából ugyanazt a szerepet tölti be, amit legutóbb a szintén erről a tőről fakasztott Blind Faith. Ami Allison Krauss vendégszereplését illeti, nos, nekem nem ad túl sokat ez a kollaboráció: a This Guitarból ironikus módon egyedül Vivian Campbell pazar gitárszólója ér valamit, míg a Lifeless ha nem is élettelen, de semmiképpen sem jobb, mint egy átlagos Leppard-líra a 2000-es évekből. Persze, tudom én, hogy kellenek ezek is, mert Amerikában, főleg Nashville környéken teljesen más szemmel nézik és más füllel hallgatják ezeket az ottani rádiókra szabott duetteket, de ettől még nekünk, európaiaknak nem könnyebb értelmezni és tolerálni a jelenséget...

Az eddig leírtakból remélhetőleg kitűnik, hogy a Diamond Star Halos elődeihez hasonlóan a ma emberének szól, de nem adós az autentikus Leppard-élményekkel és az aprólékosan rétegzett, halálosan perfekt hangzással sem, viszont a 2015-ös műhöz érzésem szerint nem ér fel. Összességében langyosabb, poposabb, mint általában lenni szokott (azért ne feledjük: a Leppard '87 óta egyfolytában popos volt), nincs benne olyasmi energia és bombasztikusság, mint a Let's Go / Dangerous / Invincible trióban múltkor, ráadásul a lírák mennyiségét érezhetően túltolták az öt balladával, de ők sem lesznek fiatalabbak, na. A tizenöt számos, bő órás játékidő nagyobb baj ennél, mert megint védhetetlenül hosszú ez így, tök felesleges ennyi dal egy lemezre. Ha tizenegy-tizenkettőnél meghúzták volna a határt, akkor mai Leppard-mércével mérve egy töltelékektől közel mentes anyagot kaphattak volna. Így nem lett az, de ahogy fentebb írtam, a leopárdok még sosem készítettek rossz anyagot, a Diamond Star Halos is nagyon messze van attól. Ősszel végre jöhetnének erre, jó lenne már újra látni őket...

 

Hozzászólások 

 
#5 Danev György 2022-06-08 16:24
Idézet - sanyi:
Kedves Gyuri!

A cikkben említett Joe Elliott és Phil Collen interjúkat ide a Shock-ra vagy a MM-re készítetted és kb. mikor lehet majd olvasni őket?
A cikk egyébként kiváló lett megint és a lemez is óriási szerintem, ízig-vérig Def Leppard.

Az idén megjelent lemezek közül, ezek várhatók még a CD-kritika rovatban valamikor a jövőben? Axel Rudi Pell, Crashdiet, Dare, FM, Hardcore Superstar, JSS, Jizzy Pearl's Love/Hate, Lionville, MSG, Skills, Skull Fist, The Graham Bonnet Band, Wolf...

Köszönettel, Sanyi


Szia Sanyi,

A két interjú MM-címlap lesz június végén jó sok érdekességgel pluszban, erről Ádám gondoskodik. :-)

A kérdéses lemezek szép lassan biztosan sorra kerülnek, az FM már be van tervezve.
Említetted az MSG-t: nem a reklám helye, de lesz Michael Schenker-interjú is a MM-ban.
Idézet
 
 
#4 kamikaze 2022-06-07 14:04
Idézet - Ric$:
A Take What You Want riffje csak szerintem P.Mobil: Tűzimádó? :D

https://www.youtube.com/watch?v=dgAt8PW-mvg


Az az, sajnos.
Idézet
 
 
#3 Ric$ 2022-06-07 11:26
A Take What You Want riffje csak szerintem P.Mobil: Tűzimádó? :D

https://www.youtube.com/watch?v=dgAt8PW-mvg
Idézet
 
 
#2 Bazsi 2022-06-05 21:23
Sokat hallgattam. Elsőre nem ütött be. Valóban balladásabb ez a Leppard. Aztán pont a kritikában is kiemelt két ballada lett nálam a favorit. Valahogy az album második felének van egy éjszaka hangulata. Nem tudom jobban körülírni. De kurva mély.
Idézet
 
 
#1 sanyi 2022-06-05 18:42
Kedves Gyuri!

A cikkben említett Joe Elliott és Phil Collen interjúkat ide a Shock-ra vagy a MM-re készítetted és kb. mikor lehet majd olvasni őket?
A cikk egyébként kiváló lett megint és a lemez is óriási szerintem, ízig-vérig Def Leppard.

Az idén megjelent lemezek közül, ezek várhatók még a CD-kritika rovatban valamikor a jövőben? Axel Rudi Pell, Crashdiet, Dare, FM, Hardcore Superstar, JSS, Jizzy Pearl's Love/Hate, Lionville, MSG, Skills, Skull Fist, The Graham Bonnet Band, Wolf...

Köszönettel, Sanyi
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anna Murphy - Budapest, Club 202, 2014. április 4.

 

Cloudscape - Budapest, A38, 2014. március 13.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Leander Rising - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. február 7.

 

Heathen - Budapest, Petőfi Csarnok, 2011. március 11.

 

Solar Scream - Budapest, Dürer Kert, 2010. november 6.