Nottinghami csapat, mondanak rájuk mindent, poszt-punk, emo, és végül is van benne minden, a punk szemtelensége, az emo pimaszságával vegyítve, plusz némi karcosság is, hogy ne csak a puhány alterosok hallgassák őket.
|
megjelenés:
2003 |
|
kiadó:
Copro / Record Express |
|
pontszám:
7 /10 Szerinted hány pont?
|
A vokalistán múlik nagyjából a zene megkedvelésének 80 százaléka, elsőre és még ötödszörre sem lehet másra figyelni, mint amiket Shaun Bailey énekel, mintha egy fiatal Mike Patton lenne, Patton dühe nélkül. Shaun puhább, inkább érdekes, mint agresszív, az távol áll tőle. Tud énekelni a srác, na. A dühösebb részeknél inkább a The Queens Of The Stone Age jutott eszembe, bár annak is inkább a lököttsége. Szóval érdekes egy katyvasz ez.
Hogy még modernebbek legyenek, itt-ott szkreccs is felbukkan, a jó ízlés határain belül persze. Kár, hogy a hangzás összességében olyan divatosan puha lett, egy kis nyers erő jót tett volna a zenének. A célközönség nem feltétlenül a metalheadek tábora, az izgalmasabb zenék után kutatók így is megtalálják majd a csapatot.
13 dal került a cd-re, a közepétől már kicsit egyhangú kezd lenni a dolog, de még így is ébren tartanak a szokásosnál igényesebb énektémák. Tipikusan az a lemez, amelynek idő kell, hogy kiforrja magát, 3-4 hónap masszív hallgatás után érik be igazán, hogy merre billen a mérleg nyelve. Addig is kiegyezek velük egy hetesben, mert az utóbbi időkben üdítően hatottak a sok egyforma zenekar között.
