Shock!

november 26.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Crowbar: Sever The Wicked Hand

Pajszer. Mindig is úgy gondoltam, Kirk Windstein és bandája a lehető legtökéletesebb nevet választotta magának. Súlyos, agresszív, és biztosít róla, hogy nem érdemes velük baszakodni, mert akkorát kaphatunk az arcunkba, hogy a fogaink kihullanak tőle. A zenéjük pedig ugyanilyen, mióta csak a '90-es évek legelején ez a kaporszakállú tömzsi dühcsomag megalapította azóta is folyamatosan változó felállású bűnbandáját, ami szépen lassan a New Orleans-i színtér egyik legmegbízhatóbb formációjává nőtte ki magát.

Pláne, mikor '95-ben kijött a hatalmas várakozást generáló, majd jófajta klasszikussá váló Down bemutatkozás, a NOLA, hiszen a szupergruppnak a Crowbar adta nem kevesebb, mint minimum kétötödét (Jimmy Bower besorolása kemény dió), és aki ismerte őket, az tudta, hogy az igazán zsíros, mocsárszagú riffek kiötléséért ki is lehet a felelős.

megjelenés:
2011
kiadó:
Century Media / EMI
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 46 Szavazat )

A Sever The Wicked Handet – Kirk apóék kilencedik stúdiólemezét - nem csak a fentiek miatt vártam oly nagyon, hiszen plusz tényezőt jelentett, hogy még soha nem telt el annyi idő két Pajszer korong között, mint ezúttal. A Rex Brown basszert (ugye senkinek nem kell bemutatnom?) és a csapatba folyamatosan ki-be járkáló Craig Nunenmacher dobost (lásd még Black Label Society) csatasorba állító, és a maga módján szintén tízpontos Lifesblood For The Downtrodden óta eltelt napra pontosan hat esztendő, és ez azért még egy Toolnak is a becsületére válnék. Persze a Crowbarral lényegében egyenlőnek tekinthető Kirk koma nem csak a szakállát növesztette ezen idő alatt, hiszen ott volt neki a Jamey Jastával életre hívott Kingdom Of Sorrow (mindkét lemezükről írtunk anno, úgyhogy ezúttal legyen elég annyi, hogy nagyon jók lettek), a reaktiválódott Down (lemez, turné, DVD, ilyesmi), meg persze olyan kis kitérők is, mint pl. a rehab. Az anyabanda mindeközben tartaléklángon pislákolt, de ez persze csak vihar előtti csend volt. A vadállat csendesen várt barlangjában, míg eljön a pillanat, mikor senki nem figyel, és előronthat a sötétből. 2011. február 8-án eljött a perc.

Annyi szóvirágot ellőttem már eddig, hogy most jöjjön a lényeg a maga szikár valójában: a Sever The Wicked Hand egyszerűen kurvajó. 2011 eddigi legjobbja (ennek a kijelentésnek persze semmi súlya nincs, hiszen még csak februárt írunk), viszont tuti, hogy az év végi listán is előkelő helyen fog szerepelni. Emellett szépen odatehető a Crowbar legjobbjainak (amik számomra a Broken Glass és az Odd Fellows Rest) tőszomszédságába, semmivel sem gyengébb azoknál. Ellenben változatos, agresszív, szutykos, ultrasúlyos, egyszerre múltidéző és előremutató, valamint hihetetlenül fogós. Mr. Windstein ezúttal tényleg mindent felvonultat, ami valaha is jó volt a Crowbarban.

Legyen szó akár a rájuk korábban is jellemző sludge/hardcore keverékekről, mint a címadó, vagy a klipesített The Cemetery Angels (amihez gyorsan tegyük hozzá, hogy ez utóbbi akkora doom riffelésbe torkollik, hogy a nyakam szétment tőle), vagy az olyan régivágású doom himnuszokról, mint a némileg a Solitude Aeturnus hatását mutató (náluk pedig kevesen írnak kínzóbb témákat) Let Me Mourn, vagy Wino Bácsi mesterbandáit (egyben énektémáit) agyamba idéző záró Symbiosis, pláne az igazi epikus hömpölygésű Liquid Sky And Cold Black Earth. Emellett azonban megjelennek olyan meglepetések is, mint az albumnyitó Isolation (Desperation) agresszív dallamokkal ellátott „slágeressége", és a hozzá hasonló, csak még fogósabb Cleanse Me, Heal Me és As I Become One, amely ráadásul kimondottan szép, pihentető zenei részt is tartalmaz (tényleg). Az pedig már egészen megdöbbentő, hogy egy zongorás, instrumentális téma is lemezre került (A Farewell To Misery), persze nem igazán lírai, mint inkább melankolikusan szívet tépő, és nagy meglepetésre egyáltalán nem lóg ki a sorból.

Igazságtalan dolog lenne kihagyni az I Only Deal In Truth dallamokat is tartalmazó üvöltésekkel tarkított döngölését, vagy épp a Protectors Of The Shrine Trouble-t idéző zakatolását és ikergitárjait (!). Végezetül pedig – és szándékosan hagytam a kapitális vadat a legvégére – a tizedikként érkező Echo An Eternity az a típusú dal, amit nem igen lehet kiverni a fejből. Kirk és társai itt egyszerűen tompa bonckéssel nyiszálják a lelkünket, kétségbe ejtő magány és frusztráltság kong a sorokból, a zene pedig újfent a Solitude Aeturnus fakó árnyát festi elém, amit korántsem panaszként mondok. Ezt a fajta zenébe ölt nyomorúságot már tényleg nehéz lenne fokozni, és talán nem is szükséges.

Minden felsorolt dal egy önálló világ, sokszor még a hangzásképük is egészen eltérő, ráadásul az egész korong pontosan olyan súlyos és mocskos, ahogy azt a Crowbartól elvárja az ember – amúgy maga Kirk volt a producer is (Zeuss hangmérnöki segédletével), úgyhogy végül is nincs min csodálkozni. Mindent egybevetve szinte tökéletes lemez lett a Sever The Wicked Hand, és ha figyelembe vesszük, hogy kábé két hete nem is nagyon hallgatok mást, a „szinte" szót el is hagyhatjuk az első tagmondatból.

 

Hozzászólások 

 
+14 #2 Attila 2011-04-01 10:19
Nagyon remek írás
Idézet
 
 
+14 #1 Guest 2011-02-28 23:41
minden sorral egyetértek. zseniális lemez, remek írás. :)
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Suicidal Tendencies - Budapest, Zöld Pardon, 2013. július 9.

 

Die Krupps - Budapest, Dürer Kert, 2011. május 1.

 

Orphaned Land - Budapest, Diesel Klub, 2010. november 21.

 

Beardfish - Budapest, A38, 2010. október 24.