Shock!

szeptember 19.
szombat
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

Clutch: Robot Hive / Exodus

Ha a Clutch új albummal jelentkezik, akkor általában a következő a forgatókönyv: a retro/stoner rock rajongók (magam is ezen tarkabarka populáció sorait erősíteném) önfeledten tapsikolnak örömükben, újra megállapítván, hogy milyen zseniális társulat is az övék. A világ fennmaradó része meg többnyire észre sem veszi a dolgot.

megjelenés:
2005
kiadó:
DRT
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 7 Szavazat )

Asszem, nemigen lesz ez másként a hetedik sorlemezzel sem, bár ezúttal nem ennyire egyértelmű a helyzet. A Clutch ugyanis "sebességet váltott": az alig egy évvel ezelőtti remekbe szabott Blast Tyrant után - ami nem mellékesen az addigi legnagyobb sikert aratott és szerintem legjobb produktumuk volt - itt van nekünk 14 új dal közel órányi hosszúságban. És akinek ez sem lenne elég: beszerezhető egy Pitchfork And Lost Needles elnevezésű korong is, ami az 1991-es Pitchfork kisalbum újrakiadását, valamint itt-ott elhullajtott, vagy meg sem jelent gyöngyszemeket rejt. A felfokozott tempó mellett mintha kicsit szélesíteni szeretnék a táborukat is, ezúttal ugyanis dallamosabb, könnyebben hallgatható muzsikát nyomnak. De haladjunk sorjában.

Ismerkedésem az új anyaggal úgy indult, hogy letöltöttem a Burning Beard című számra készült, és a neten itt-ott fellelhető klipjüket. Sikerült is három dolgot észrevenni:
1.) a zene még mindig marha jó (és ez a legfontosabb)
2.) Neil Fallonnak egyre nagyobb a szakálla, Tim Sult gityós meg egyre dagadtabb
3.) némá': mintha öten lennének, és nem négyen.
Aztán a teljes lemez ismeretében még mindig azt mondom, hogy a legfőbb változás a Blast Tyranthez képest (de valamennyi általam ismert anyagukhoz képest is) az, amit már a klip alapján is zseniálisan megállapítottam: bizony öten vannak, az új tag Mick Schauer, és különféle billentyűs hangszereken játszik. Na, ennek elsőre valahogy nagyon nem tudtam örülni, ugyanis enyhén szólva nem én vagyok a klimpírozók legnagyobb rajongója, sőt. De nincs baj, mert Mick ugyan valóban elég nagy teret kapott, de játéka kellemes, nem hivalkodó.

Nem nehéz észrevenni, hogy a lemez dinamikailag egy ívet ír le: a keményebb daloktól a dallamosabb, valamivel könnyebb (már akinek) hallgatnivalókig. A nyitó The Incomparable Mr. Flannery szerintem még az előző lemezről maradt le, tipikus Clutch: Tim Sult egyéni riffelése, Neil Fallon szintén eltéveszthetetlen hangja és énektémái a legszebb hagyományokat követik. A Burning Beard nem véletlenül lett az első klipnóta, húz rendesen, az album legkeményebbje, és a szövege is érdekes, én legalábbis nem mindennap hallok olyat, hogy "Shadow of the New Praetorian/Tipping cows in fields Elysian."

A sláger-gyanús Mice And Gods szintén nagy kedvencem, leginkább az előző album favoritja, a The Mob Goes Wild jut róla eszembe, és ember legyen a talpán, aki nem énekli a kórussal, hogy "Fire it up". Aztán jön még három, többnyire zseniális nóta (Pulaski Skyway, Never Be Moved, és a frappáns című 10001110101), amelyek úgy őrzik meg a keménységüket, hogy közben ultradallamos gitár-, orgona- és énektémákat is tartalmaznak. És azt is nagyon érezni itt, hogy milyen fontos a ritmusszekció, a két szürke eminenciás - Dan Maines basszer és Jean-Paul Gaster dobos - munkája: ha kell bluesos, ha kell funkys jelleggel alapoznak - egyaránt kiválóan. A háromból a legjobb a bináris kódról elnevezett darab, ilyen zenei ötletekkel és szöveggel se mindennap találkozni.

A lemez feléhez érve aztán változik a kép: jön három, inkább beleborulós, "zenélős" szám. A Small Upsetters elnevezésű, játékos majdnem-instruval nincs is semmi gond, majd' mindenki szólózik benne egy szépet, és nem is tart sokáig. A Circus Maximus azonban nem tetszik, valahogy nem áll össze dallá, és ebben nekem már túlontúl sok a Hammond is, az ezt követő instrumentális Tripping The Alarm meg nem is igen tekinthető önálló számnak, ugyanazt a riffet és ritmust variálja át egy kicsit, mint ami az elődjében hallható. Már kezdtem is beijedni, hogy annyi a lemeznek, de aztán a 10,000 Witnesses-zel végre magukra találnak, vidám hangulatú, kórussal megtámogatott dal ez, mosolyt csal a hallgató képére. Aztán a Land of Pleasant Living meg megszívatja egy kicsit, mert könnyedén, "úszok az óceánban" jelleggel indít, és az ember már azt hinné, hogy itt a lemez lassúja, de jön Tim Sult gitárja, és a lassúság elfelejtve (illetve a dal közepén még visszatér).

A végére két érdekes feldolgozás került: a Gravel Roadban nekifutnak egy megbolondított, countryba oltott bluesnak (vagy fordítva), de a felénél beleunnak, és keménykötésű gitárokkal meg Hammond-futamokkal vezetik le a dalt. Ez így elég frankó is lett, bár sok köze nem lehet a Mississippi Fred McDowell-féle eredetihez. A záró tétel pedig Howlin' Wolf Who's Been Talking?-jának egy pszichedeliába oltott doppelgangere, amiben a fő témát és a szólót is a Hammond-orgona viszi. Ez inkább csak érdekes, mint jó.

A Clutch ezzel az albumával már megint valami újat csinált, és ez 15 év, meg a fene tudja összesen hány lemez, EP, miegymás után igen nagy szó. Talán most távolodtak el legjobban attól, amit stoner rocknak szokás hívni, és hétmérföldes léptekkel haladnak a retro/blues rock zenék irányába. Jó kis album ez, de azért remélem, hogy tovább már nem mennek erre. Először úgy voltam vele, hogy nem pont ilyet vártam, de aztán mára - túl nyolc-kilenc meghallgatáson - már azt mondom, hogy igenis nagyszerű anyag ez, az év egyik legjobbja eddig, csak most kicsit halkabban hallelujázok, mint korábban, és nem adom meg a tízest sem. De azért továbbra is: ÉLJEN A CLUTCH!

 

Szóljon hozzá!


Hirdetés

Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Anthrax - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2014. június 3.

 

Nickelback - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2013. november 8.

 

Anthrax - Budapest, Budapest Park, 2013. július 30.

 

Depeche Mode - Budapest, Puskás Ferenc Stadion, 2013. május 21.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Slayer - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2011. április 8.