Shock!

november 20.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Black Star Riders: Heavy Fire

blackstarriders_c„Phil Lynott forog a sírjában" - ilyen és ehhez hasonló kommenteket is látni a Nuclear Blast kiadó hivatalos YouTube-csatornáján, a Black Star Riders aktuális albumát felvezető videók alatt. Bármennyire is nehezen érthető, úgy tűnik, mindig lesznek olyanok, akik nem átallanak fanyalogni Scott Gorham mindenkori tevékenysége hallatán. Nyilvánvaló: a Thin Lizzy-ősrajongók sosem fogják megbocsátani neki, hogy Phil Lynott áldása nélkül különböző inkarnációkban használni merészelte a Lizzy nevet az elmúlt két évtized bizonyos időszakaiban, pedig nem kéne elfelejteni, hogy a Black Star Riders pont azért született, mert a veterán gitáros még a látszatát is el akarta kerülni a Lizzy néven való élősködésnek. És egyébként is, kiváló alakulatról van szó, amelyik immár a harmadik lemezén próbálja bizonyítani önnön létjogosultságát, mégpedig elég ügyesen...

Persze ez a felállás csinálhat bármit, legtöbben úgyis azt vágják rá, hogy tiszta Lizzy. Hogy ez átok vagy áldás, mindenki döntse el maga. A klasszikus Lizzy-védjegyek feltalálásának egyik fő letéteményeseként Gorham nyilván nem tud és már nem is akar úgy kibújni a bőréből, ahogy tette azt a '90-es évek elején a 21 Guns névre hallgató AOR-csapatában, és ez így van jól. Ez az ő világa, amelyből teljes legitimitással meríthet, nekünk meg csak jó, hogy valaki ápolja a hagyományokat, hiszen finoman szólva sem hemzsegnek a színtéren Lizzy munkásságán újat építő bandák.

megjelenés:
2017
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 22 Szavazat )

A Black Star Riders viszont pont ezt teszi, roppant hatásosan, kiváló arányérzékkel. Oké, elsőre tényleg simán rá lehet sütni, hogy tiszta Lizzy, mert a The Almighty soraiban egykoron gyűlölt, ám az évek során szimpatikus jófiúvá vált Ricky Warwick mind a sztorizós szövegek tekintetében, mind a dallamok hangsúlyozásában igazodik a Lynott-univerzumban meghatározott szabványokhoz, ha fogalmazhatok ilyen hülyén. Mindez azonban csak a felszín, mert számos egyéb bűvésztrükk lapul az ötös táskájában, ami érdekessé és relevánssá teszi ezt az anyagot is. Nem hatalmas meglepetésekre kell gondolni, inkább apró finomságokra. A némileg visszafogottabb, óvatoskodóbb bemutatkozó korong és a határozottan konzisztensebb, remek dalok alkotta The Killer Instinct után azon bizonyos harmadik lemez átkát elegánsan átlépő Heavy Fire az eddigi legerősebb, leghúzósabb BSR-munkának tűnik, amit csak kiemel a Nick Raskulinecz által kreált csodahangzás. Ahogy említettem, a Thin Lizzy-gyökerektől most sem szakadtak el, de ez leginkább Warwick alázatos lynottizmusában érhető tetten, hiszen olyan nyilvánvaló keltás ikergitár-témák nincsenek ezúttal, mint a második anyag bizonyos szerzeményeiben. Aktuálisabb, maibb ez az album, az árnyaltabb jelleg pedig jót tesz minden dalnak.

A Jimmy DeGrasso / Robbie Crane ritmusszekció óriási lüktetéssel indítja a lemezt a címadó tételben, Warwick jópofa refrénjét (must be exhausted being so consequential) pedig nehéz elfelejteni. A slide-szóló nem éppen egyértelmű választás, de roppant hatásos itt az elején – soha rosszabb kezdést. Az ezt követő When The Night Comes In még magasabb sebességi fokozatba kapcsol: magát a dalt máris kinevezem az eddigi legnagyobb BSR-slágernek, a hideg futkározik a hátamon, hacsak rágondolok az ellenállhatatlan, lynottos témákra, no meg arra a brutál refrénre, aminél az ember torkaszakadtából üvölti Rickyvel, hogy „this is a call for innocence, this is a call for arm yourself". A női vokál-szekció egyszerűen zseniálisan tolja Warwick alá a tutit, a lányok – Wendy Moten, Gale Mayes, Drea Rhenee – azonban nemcsak itt, hanem a funkys Ticket To Rise-ban is brillíroznak. Sőt, ott kicsit talán túl is játsszák a szerepüket, de annyi baj legyen, mert tényleg üde színfoltjai a lemeznek. A szintén komoly slágerpotenciált magában hordozó, arénarockos Testify Or Say Goodbye sem mentes a női énektől, az itt szerelpő Pearl Aday (az anthraxes Scott Ian felesége, Meat Loaf lánya) azonban inkább csak színesít, mintsem kiemelkedik. Egyébként ebben a nótában is nagyon benne van a klasszik Lizzy-feeling.

Alapvető erénye ennek a lemeznek, hogy a készítők minden egyes témából kihozták a legtöbbet, és emiatt baromi koherens és egyenletesen magas színvonalú az egész. A vadabb Who Rides The Tiger (amibe Warwick Dave Gahan és Ian Astbury törvénytelen szerelemgyerekeként száll be) éppúgy süt, mint a finom váltásokra épülő, hangulatos True Blue Kid, a líraibb hangvételű Cold War Love pedig pont annyira elragadó, mint amennyire működőképes a vagányul, street rockos bőgőzéssel bevezetett, majd érdekes funkos gellert kapó, méregerős Thinking About You Could Get Me Killed.

Szerintem a Black Star Riders-fiúk ezzel a koronggal végleg kiforrták magukat, mint zenekar. Jókora keresztet cipelve alakították ki saját arculatukat, amiben a Thin Lizzy-örökség és az egyéb törekvések békében megférnek egymás mellett. 2017 első igazán ütős hardrock-lemeze a Heavy Fire.

 

Hozzászólások 

 
0 #5 nikfisz 2017-06-22 15:10
A cimadó szám is kurva jó!Ezt mindenhol kifelejtik.
Idézet
 
 
+4 #4 zombee 2017-02-21 13:06
A lemez meg szimplán csak nagyon jó, akár csak a másik kettő. És abszolút frissnek hat, semmi öregesség nincs benne.
Idézet
 
 
+5 #3 zombee 2017-02-21 13:04
Mivel ez nem Thin Lizzy néven fut, ideje továbblépni. Ezek az arcok meg miért ne zenélhetnének így együtt. Persze tudom, sokaknak az AC/DC-ben is csak Bon Scott van, és a Pokolgép énekese is Kalapács József...
Idézet
 
 
+9 #2 George 2017-02-20 18:06
Nekem Phil Lynott az Isten és John Sykes a földi helytartója...nála jobban szerintem senki sem énekelte a Lizzy számokat..mégis mindenhova odairtam ahol lehetett,hogy nincs Thin Lizzy Phil Lynott nélkül!....Haragudtam rájuk nagyon emiatt...aztán jött a Black Star Riders és mostmár 3 csodálatos,szen zációs lemezzel tisztelegnek Phil előtt!Minden megbocsátva,kal ap megemel és valóban nekem is hasonló véleményem van mint Kondi Istvánnak:ezt a minőséget ma talán csak a Dead Daisies tudja rajtuk kívül!!!
Idézet
 
 
+11 #1 Kondi István 2017-02-20 09:17
Kiváló írás, minden szavával egyetértek. Eddigi legjobb BSR lemez, pedig az előző kettő se volt piskóta, de ez valami zseniális. A DeGrasso/Crane ritmusszekció brilliáns, a Gorham/Johnson gitárduó fenomenális, Warwick kissé fojtott, füstös orgánuma meg egyszerűen zseniális. Mendoza egyáltalán nem hiányzik innen, a dalok pedig méregerősek, nem tudok csúcspontot kiemelni. Talán egyedül a Ticket to rise-t meg a Cold war love-t érzem kevésbé karakteresnek. Aki Phil Lynott után sír még mindig az meg is érdemli, én személy szerint nem igazán szeretem mikor egy személlyel tesznek egyenlővé egy zenekart, bármennyire is kiváló volt az Márpedig egy zenekar nem egy emberből áll.. Lynott pedig olyan örökséget hagyott hátra, hogy azt kár lenne nem tovább vinni ilyen brilliáns zenészekkel, hiszen a hard rock műfaj krémje megfordult már ebben a csapatban. Ez a felállás is úgy jó ahogy van. Kétszer láttam őket eddig, egyszer a Thin Lizzy-t a Pecsában '13-ban, '15-ben pedig a BSR-t Prágában a Dream Theater előtt. Óriási volt mindkét buli. Nekem a Dead Daisies mellett napjaink legjobb hard rock supergroupja, három ilyen bivaly lemez után pláne. Jó volna őket megint itthon vagy a közelben elcsípni!!!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.