Shock!

november 20.
hétfő
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés
Shockmagazin

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Black Star Riders: All Hell Breaks Loose

blackstarriders_cScott Gorham végül csak nem merte Thin Lizzy néven kihozni ezt a lemezt... A gitáros és a mellette ideig-óráig teljesítő egykori Lizzy tagok már a turnézás miatt is elég sokat kaptak a nyakukba 1996 óta, de egy idő után megszokta az ember, hogy megint létezik egy csapat a rég nyugdíjazott néven. Ha azonban albumot is készítenek így, azt valószínűleg még a legelfogultabb rajongók is fejcsóválva nézték volna, én pedig alighanem minden nagyrabecsülésem ellenére is csatlakozom az ízléstelenséget kiáltók táborához.

Bizonyos esetekben semmi gond nincs azzal, ha egy alapvető tag nélkül indul újra vagy fut tovább a szekér, amikor azonban a szóban forgó ember gyakorlatilag egyet jelent az adott bandával, egyszerűen nem lehet jól kijönni a dologból. Márpedig Phil Lynott hiányában körülbelül olyan lenne kiadni egy Thin Lizzy lemezt, mint Kurt Cobain nélkül egy Nirvanát, Peter Steele nélkül egy Type O Negative-ot vagy – aktív csapatokat nézve – Lemmy nélkül egy Motörheadet. Pláne, hogy a számtalanszor átalakult felállású bandából az egyébként fantasztikusan hangulatos őszi budapesti koncert óta lelépett Brian Downey dobos és Darren Wharton billentyűs, vagyis most már tényleg egyedül Gorham képviseli az úgymond igazi – értsd: 1984 előtti – Lizzy valamelyik felállását. Arról persze lehet vitázni, hogy a Black Star Riders jó elnevezés-e akármilyen zenekarnak 2013-ban (szerintem ritka béna és semmitmondó), de legalább végre tiszta lapot teremtettek maguknak vele.

megjelenés:
2013
kiadó:
Nuclear Blast
pontszám:
9 /10

Szerinted hány pont?
( 14 Szavazat )

Miután ezt ilyen jól levezettem az elején, muszáj egyből leszögezni, hogy az All Hell Breaks Loose zeneileg simán elmenne Thin Lizzy albumnak. A csapat gyakorlatilag egy hang erejéig sem téved le a dalokban az annak idején még Lynott által kitaposott ösvényről, és ami a legfontosabb, a színvonal is méltó Írország valaha létezett legjobb hard rock bandájának örökségéhez. Akik pár éve hevesen köpködni kezdtek, amikor John Sykes frontemberi posztjára a The Almighty egykori főarca, Ricky Warwick került, szintén nagyot nézhetnek, ha végigfutják a dalszerzők listáját, mindezt a kvázi-Lizzy anyagot ugyanis javarészt ő hozta össze a még nála is frissebb igazolású Damon Johnson gitárossal. A tizenegy dalos normál kiadás hat számát Ricky és Damon egyenesen kettesben jegyzi szerzőként, de a maradék ötben is benne volt a kezük – kábé ennyit arról, jó választás volt-e Warwick a csapatba... A dirty rock'n'rollerből flanelinges grunge arccá, majd punkká, később pedig egyszálgitáros singer/songwriterré átvedlett vöröshajú frontember olyannyira azonosult a feladattal, hogy nem kizárólag Lynott énekstílusát, hanem jellegzetes sztorimesélős előadásmódját, szövegvilágát is maradéktalanul elsajátította, és ugyan eközben megőrizte saját érces tónusát is, néhol szinte kísértetiesen megtévesztő a hasonlóság. Mindehhez olyan ízes old school gitármunka társul Gorham és Johnson jóvoltából, hogy Lizzy rajongó legyen a talpán, akiben semmit nem mozdítanak meg a dalok. Sajátos produkcióval állunk tehát szemben, amely úgy száz százalékos Thin Lizzy, hogy közben mégsem az.

Lehet, hogy leírva mindez bizarrnak tűnik, ahhoz viszont szerencsére semmit sem kell túlmagyarázni, hogy rabul ejtse az embert a lemez. A csapat Kevin Shirley producer hathatós segítségével egy állati ragadós dallamokkal, azonnal agyba égő refrénekkel és néhol szinte költőien erős szövegsorokkal, pólóra kívánkozó idézetekkel teli hard rock mestermunkát készített, amibe roppant könnyű belehabarodni, ha szereted az olyan örök klasszikus lemezeket, mint a Jailbreak, a Bad Reputation, a Chinatown vagy a Thunder And Lightning. Én is minden nap döngetem az anyagot, mióta megérkezett, mert egyszerre ösztönös és nagyon okos, kiérlelt munka tele szenvedéllyel és érzelmekkel, na meg persze olyan dalokkal, amik tényleg elkísérnek egész nap.

Mivel Gorham 62 éves, a ritmusszekciót alkotó Marco Mendoza basszer és Jimmy DeGrasso dobos pont elérte az ötvenet, Warwick és Johnson pedig lassan közelítik azt, természetesen senki sem lepődhet meg, hogy az All Hell Breaks Loose azért annyira nem pörgős, mint egynémely Thin Lizzyn nevelkedett fiatal formáció anyaga. Hogy csak a legnyilvánvalóbb példát mondjam, az amerikai Gypsyhawk például jóval vehemensebben, koffeingazdagabban nyomta a lynottizmusokat a tavalyi Revelry & Resilience lemezen, de ez nem feltétlenül baj. A Thin Lizzyben mindig is hangsúlyos volt a seggrázósabb, subidubis vonal, az egyik lefogósabb Hey Judas vagy a táncos ritmusú Someday Salvation pedig elsőrangú szerzemények ebben a stílusban, nem is beszélve a Kissin' The Ground és a Hoodoo Voodoo leírhatatlanul feelinges, dögös kettőséről középtájt. Aztán akadnak együtténeklős, lendületes rocktémák (ilyen a címadó, a Bound For Glory vagy a Bloodshot), a folkosan epikus vonalat a Kingdom Of The Lost képviseli a maga kelta dallamvilágával, a komolyabb-komorabb ízekről a Before The Warral gondoskodnak, és a Blues Ain't So Bad füstösebb, jammelős hangulata is óriási zárás. A felsorolt dalok mindegyike nagyon izmos, ha azonban csak egy kedvencet emelhetek ki, az mindenképpen a Valley Of The Stones lenne, egy igazi sztrádán száguldós, óriási refrénű rockhimnusz.

Az egyéni teljesítményeket illetően Rickyről már szóltam, a gitárjátékról szintén csak a legnagyobb elismerés hangján tudok nyilatkozni, és egy Mendoza / DeGrasso kettős sem igényel különösebb kommentárt azt leszámítva, hogy Jimmy talán soha életében nem játszott olyan szimplán, mint itt, de még ezekbe a puritánabb ritmusokba is belecsempészte a saját egyéniségét. Shirley is egységes, finoman elegáns megszólalást biztosított a lemeznek, és ugyan szerintem lehetne egy fokkal harapósabb is a megszólalás, ez már alapvetően ízlés kérdése. Ha karcosabb formában akarom hallgatni ezt a muzsikát, majd legfeljebb előszedem a már említett Gypsyhawk albumot... De összességében tényleg egyetlen ellenérvet sem tudok felhozni az ellen, hogy az ember minden előítélet nélkül szeresse és hallgassa Gorhamék lemezét, pláne, hogy már nem Thin Lizzynek hívják őket. Az év egyik legjobb klasszikus hard rock albuma az All Hell Breaks Loose, ehhez nem is fér kétség.

 

Hozzászólások 

 
+1 #3 Béla 2016-09-01 16:16
DeGrasso még bírja:)
Idézet
 
 
-6 #2 Béla 2013-06-06 20:54
Szerintem az ének az egyik gyenge pontja a lemeznek, ill. kíváncsi leszek, hogy a vándormadarak(M endoza, DeGrasso) meddig bírják...amúgy jó zene.
Idézet
 
 
+12 #1 grand magus 2013-06-06 10:22
Ez egy kurva jó lemez.Átkozottul nagy az a bizonyos cipő,amibe bele kéne lépni.Csak arra gondoljunk,hogy a Thin Lizzy simán a nagyok közt van-Black Sabbath,Led Zeppelin,Deep Purple,-Thin Lizzy-nekem ez a BIG FOUR.Phil Lynott-Gery Moore nélkül azon a néven semmit,nem nem szabadna csiná
lni.Ez így, ezen a néven elfogatható,és nagyon szerethető.
Kurva jó zene.
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Legfrissebb galériák

 

The Winery Dogs - Budapest, Barba Negra Music Club, 2016. február 17.

 

Devin Townsend Project - Budapest, Barba Negra Music Club, 2015. március 12.

 

Slipknot - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

King 810 - Budapest, Papp László Budapest Sportaréna, 2015. február 5.

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

The Treatment - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.