Shock!

október 20.
szerda
Betűméret
  • Betűméret növelés
  • Alap betűméret
  • Betűméret csökkentés

CD kritika tartalomböngésző

0-9ABCDEFGHIJKLMNOPQRSTUVWXYZ

Billy F. Gibbons: Hardware

billygibbons_cHalogatom már egy ideje ezt az ismertetőt – no, nem azért, mert nem jó a lemez, hiszen éppen ellenkezőleg, ha valaki esetleg nézi a heti listáinkat, láthatja, hogy régóta beszorult az aktuális Top 5-be úgy nálam, mint többeknél. Csak éppen egy több mint ötven (!) éve bejáratott előadóról nem túl könnyű értelmeset írni, főleg, hogy Billy Gibbons – és a ZZ Top – kábé ugyanolyan megingathatatlan, biztos pont a színtéren, mint mondjuk az AC/DC, és kisebb-nagyobb fazonigazításokkal ugyan, de nagyjából azért mindig ugyanazt játszotta. És hát valljuk be, Billy barátunk már azzal sem árul zsákbamacskát, hogy a borítón az Eliminatorrel kezdődő bődületes sikerkorszak legendás kabalaautójának egy változata hasítja az utat...

De azért Dusty Hill tragikus halálának fényében érdekes extra színezetet kapott ez az album, főleg, hogy kiemelkedően jól sikerült. Mert bevallom, nekem elsőre, másodjára és harmadjára is beugrott a Hardware-ről, hogy ugyan miért szólóalbum ez megint, amikor alapvetően simán lehetne ZZ Top is, márpedig olyan a La Futura óta, azaz kilenc éve nem jelent meg. Szóval a dolognak ezt a részét annyira nem értem. Mint ahogy önkéntelenül a fentiek mellé teszi az ember azt a tényt is, hogy kábé a tragédia másnapján már megy is tovább a verkli a leginkább kéznél lévő szakállas haverral, mintha mi sem történt volna. Nem, természetesen nem akarok beállni az „ezek után erkölcsi kötelessége felhagyni a zenéléssel"-típusú gyermeteg, nonszensz hülyeségeket harsogó kreténkórusba, hiszen nem látunk a színfalak mögé. Fogalmunk sincs, hány csillió dollár veszteséget okozott volna a turné lemondása, aminek benyelése senkitől sem várható el semmilyen körülmények között egy ekkora gépezetben, arról nem is beszélve, hogy a haláleset feldolgozása is könnyebb lehet az öregeknek aktívan, mint lesújtottan meredni maguk elé a sötét szobában. De ettől még azért engedtessék meg nekem is annyi, hogy megjegyezzem: a hasonló helyzetekben legendásan pragmatikus Angus Young kábé tétován hezitáló, érzelgős figurának tűnik most a jó öreg Gibbons mesterhez képest...

megjelenés:
2021
kiadó:
Concord Records
pontszám:
10 /10

Szerinted hány pont?
( 29 Szavazat )

Válaszaim persze nincsenek és nem is lehetnek a feltoluló kérdésekre, sőt, valójában azt sem tudom, pontosan miket kellene kérdeznem – lehet, hogy semmit, mert a Hardware a fentieket félretéve is önmagáért beszél, és hetek óta pörög nálam kisebb-nagyobb megszakításokkal. De ahogy a bevezetőben is említettem, nehéz ezt hová cizellálni ennyi évtized fényében. Meg nincs is sok értelme. Gibbons és két társa, Matt Sorum dobos (saját jogán is legenda ugyebár) és Austin Hanks basszer/gitáros mindössze 37 percben letett az asztalra egy gyakorlatilag tökéletes rock'n'roll-albumot, és ebben semmi túlzás nincs. Tetszett Billy előző két önálló anyaga is, de nem kérdés, hogy a Hardware az igazi közülük: olyannyira meggyőző és üresjárattól mentes teljesítmény, hogy a fél évszázadra rúgó életmű egészét tekintve is a felső traktusban foglal helyet, ez pedig ilyen múlttal azért nem semmi, és baromi ritka is.

Szétanalizálhatnám a hallottakat, csak pont a lényeg, az érzés veszne el az okoskodás közepette, márpedig itt pont ez a lényeg. Vagyis legyen szó a My Lucky Card kurta lemeznyitásáról, a She's On Fire autóvezetős blues rockjáról, a More-More-More vastagabban megdörrenő, gépiesebb ZZ Top-ízeiről, a zsíros Shuffle, Step & Slide-ról, a pattogós I Was A Highwayről, a tökös S-G-L-M-B-B-R-ról, itt bizony minden a helyén van a rockos, lendületes darabok terén. És akkor a kevésbé nyilvánvaló nótákról még nem is szóltam. Mert a Vagabond Man klasszik Gibbons-lírája, a finom hangszerelésű, állati ragadó Spanish Fly, a Larkin Poe zenekar vendégszereplésének köszönhetően finom női vokálokkal ékesített, füstös-neonfényes Stackin' Bones vagy a Hey Baby, Que Paso békebeli feldolgozása ugyanilyen ütős. A záró Desert High szövegmondós, füstös-poros western-hangulatában pedig akár egy órán át is sütkérezne az ember három és fél perc helyett, így csak ismétlőre vagyok kénytelen rakni minduntalan. Billy gitározását aligha kell külön méltatnom – énekesként valamiért már jóval ritkábban szokás dicsérni, pedig baromi nagy torok, mint arról most is tanúbizonyságot tesz. A hangzás is gyönyörű, telt, élő, lélegző, hagyományőrző, ugyanakkor mentes minden porosságtól.

Szerintem úgy minimum a Rhythmeen, de lehet, hogy egyenesen a Recycler óta nem tett le ennyire kerek és önmagát hallgattató albumot az asztalra Gibbons, szóval ha szereted a boogie-s, bluesos rock'n'rollt, nem tévedhetsz ezzel a lemezzel, főleg így nyáron. Én meg nem is spórolok a pontszámmal, ami maximális teljesítmény, az maximális teljesítmény. Biztos vagyok benne, hogy sok ZZ Top-lemez kerül elő most mindenkinél ezekben a napokban – ha eddig esetleg kimaradt volna, ezt is iktasd be a sorba, csalódás kizárva. Szegény Dustyról pedig majd a Klasszikushockban emlékezünk meg lehetőleg minél előbb valamelyik örökbecsű régebbi alkotással.

 

Hozzászólások 

 
#1 Szabó Róbert84 2021-08-02 09:31
Tökéletes!
71 évesen egy ilyet gurítani!
Elképesztő!
Maga a Rock n' Roll eszencia!
Megjelenés óta napi 1x legalább lepörög.
Utoljára talán az The Hunter-re függtem rá ennyire a Mastodon-tól!
Idézet
 

Szóljon hozzá!


Kereső

Hozzászólások

Galériák

 

Alter Bridge - Budapest, Petőfi Csarnok, 2014. június 11.

 

Magma Rise - Budapest, Club 202, 2011. május 11.

 

Pain of Salvation - Budapest, A38, 2010. október 24.

 

Wendigo - Budapest, Vörös Yuk, 2007. február 24.

 

Wendigo - Budapest, A38, 2005. április 29.

 

Wendigo - Budapest, Süss Fel Nap, 2004. november 23.